Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy fiacskája. Még egyhetes sem volt a fiú, mikor az anyja özvegységben maradt, s merthogy olyan szegény volt az asszony, mint a templom egere, még keresztkomát sem talált. Búsult ezen a szegény asszony, majd megszakadt a szíve, s nagy bújában, bánatjában, elindult, maga sem tudta, hová, merre, csak ment, mendegélt, s addig ment, mendegélt, míg a tenger partjára nem ért. Egyszerre csak, amint ott járdogált fel s alá, elejbe ugrik egy förtelmes varangyos béka. Az özvegyasszony nagyot sikolt, megfutamodik, de a béka hirtelen szép asszonnyá változott, s kiáltott az özvegyasszonynak:
– Állj meg, szegény asszony, ne félj tőlem!
Visszafordult az özvegyasszony, s szeme-szája elállt a csudálkozástól.
– No – mondta a szép asszony -, látod-e, hogy asszony vagyok én is. Hadd hallom, mi bajod, mert látom az arcodon, hogy nehéz bánat nyomja a szívedet.
– Ó, hogyne nyomná! – kesergett az özvegyasszony. – Egy hete, hogy özvegy állapotban maradtam, s nincs egy jó lélek, aki keresztvíz alá tartsa a kicsi fiamat.
– Majd keresztvíz alá tartom én – mondta a szép asszony.
Mindjárt megfordultak, mentek az özvegyasszony házához, megkereszteltették a fiút, s lett az ő neve Szegfűhajú János. Mert akár hiszitek, akár nem, olyan volt a haja ennek a gyermeknek, mint a szegfű, az arca meg olyan szép, de olyan szép, hogy ahhoz hasonlatost még emberi szem nem látott.
– Jaj, lelkem, komámasszony – mondotta a szép asszony -, adja nekem ezt a gyereket! Tejbe-vajba fürösztöm, szépen fölnevelem, s kigyelmednek is olyan dolga lesz, hogy a királynéval sem cserél.
Mondta az özvegyasszony:
– Ó, édes Istenem, hogy adjam másnak szívemről szakadt drága gyermekemet!
Hanem a szép asszony addig beszélt, hogy így meg úgy, akár mindennap láthatja a fiát, amiatt ne búsuljon, hogy a szegény asszony mégis ráállott, s Szegfűhajú Jánoskát a szép asszonynak adta. Közben honnét-honnét nem, mindenféle drága ételek s italok kerültek az özvegyasszony asztalára, s mikor a szép asszony elment a gyermekkel, még egy zacskó aranyat is hagyott neki.
Elment a szép asszony, s ahogy a tenger partjára ért, aranyvesszővel a tengerre suhintott, az egyszeriben kétfelé vált, aztán szépen besétált a tenger közepébe: ott volt az ő palotája, melynek színarany volt a födele, gyémánt a fala. S csak hallgassatok ide, ahogy hazaért, mit tett a szép asszony! Összeaprította a gyermeket, behányta minden csontját-bontját, ízét, porcikáját egy kádba. Három napig meg sem nézte, akkor mindenféle csudaírekkel megkenegette a gyermeknek minden porcikáját s hát, uramteremtőm, nagy fiú lett belőle, nagyobb egy tízéves gyermeknél.
Egyszeriben megszólalt Szegfűhajú János:
– Ó, lelkem, keresztanyám, mért ébresztett föl?! Olyan szép országban jártam!
– Hol jártál, édes fiam?
– Rézországban, lelkem, keresztanyám. S hej, mi szépet láttam s tanultam ott!
– No, ne búsulj, látsz s tanulsz te még szebbeket is.
Amint ezt mondotta, összeaprította Szegfűhajú Jánost, beledobta a kádba minden porcikáját, s három nap múlva ismét felébresztette.
– Ó, lelkem, keresztanyám – mondotta Szegfűhajú János -, minek ébresztett fel?! Ezüstországban jártam, s ott én olyan szép s csudálatos dolgokat láttam; tanultam!
– Bizony ha láttál, tanultál, ne búsulj, mert látsz s tanulsz te még szebbet is. De hadd lám, tudsz-e már valamit?
– Tudok biz én. Azt is tudom, hogy az édesanyám a tenger partján sétál s kesereg utánam.
– Eredj hát, vezesd ide!
A szép asszony odaadta az aranyvesszőt, azzal Szegfűhajú János megvágta a tengert, az mindjárt kétfelé vált, s szépen kisétált János a tenger partjára. Ím, csakugyan ott volt az édesanyja, sírdogált, kesergett magában. Megölelte, megcsókolta az édesanyját, szép gyöngén megfogta a kezét, s elvezette a szép asszony palotájába, aki mindenféle jóval traktálta az özvegyasszonyt. Ebéd után Szegfűhajú János kikísérte édesanyját a tenger partjára, ottan elbúcsúztak egymástól. Amint János visszament a palotába, a szép asszony egyszeriben összeaprította, testét a kádba hányta, s három napig meg sem nézte. Akkor megkenegette minden csontját-bontját, ízét, porcikáját, s egy szempillantás sem telt belé, megelevenedett Szegfűhajú János. Nagy dali legény lett belőle, s hétszerte szebb, mint annak előtte.
– Ó, lelkem keresztanyám – mondta János nagy búsan -, minek ébresztett föl?! Aranyországban jártam, s annyi szépet láttam s tanultam ott!
– Bizony ha tanultál, majd hasznát veszed. Látsz s tanulsz te még annál szebbeket is!
Abban a pillanatban elmosolyodott Szegfűhajú János.
– Mit mosolyogsz, keresztfiam?
– Hogyne mosolyognék, hogyne örülnék! Megéreztem, hogy az édesanyám a tenger partján sétál.
– Eredj hát, hozd ide!
Fogta János az aranyvesszőt, utat vágott a tengeren, s édesanyját lehozta a palotába. A szép asszony most is megvendégelte az özvegyasszonyt, s meg is vigasztalta: ne búsuljon, komámasszony, három-négy nap sem telik belé, meglátogatjuk.
Elment az özvegyasszony, a fia kikísérte a tenger partjára, de amint visszatért, a szép asszony diribre-darabra vagdalta, minden ízét, porcikáját összeaprította, s azzal behányta a kádba. Mikor a három nap kitelt, megint felébresztette Jánost, aki most százszor szebb volt még, mint annak előtte, de azért mégis szomorú volt erősen.
– Ó, lelkem, keresztanyám, minek ébresztett föl?! Gyémántországban jártam, s láttam, amit láttam eddig, de azt még nem, amit ebben az országban.
– Jó, jó, csak ne szomorkodj, csendesüljön a szíved, látsz még te szebbet is! – vigasztalta a szép asszony.
De Szegfűhajú János nem vidult fel.
– Az volna nekem legszebb – mondta lelkes szóval -, ha láthatnám az édesanyámat!
– Eredj, fiam, eredj az édesanyádhoz, vígy egy zsák aranyat is, s építtess palotát az édesanyádnak, de olyat, hogy csudájára járjon a világ.
– Hát keresztanyám nem jő el?
– Majd elmegyek én is. Eredj csak most magad!
Megy János az édesanyjához, mutatja a zsák aranyat, s mondja.
– Ihol egy zsák arany, édesanyám. Menjen el a királyhoz, s kérjen engedelmet, hogy palotát építhessünk.
Megy az özvegyasszony a királyhoz, s elmondja, hogy mit akar. Kérdi a király:
– Kinek az a palota, te szegény asszony? Talán csak nem magadnak?
– Bizony, felséges királyom, ne bántsa mondásom, magamnak s a fiamnak.
– Ugyan ugye?! No, hát küldd ide a fiadat, hadd látom, ki s mi légyen ő.
Hazamegy az özvegyasszony, de még egy szót sem szólhatott, nevetett Szegfűhajú János. Rosszulesett ez az anyjának, s kérdezte nagy szomorún:
– Ó, lelkem, fiam, mért nevetsz rajtam?
– Én-e, édesanyám? Nem kigyelmeden nevetek én, hanem a király gondolatán. Ugye azt mondta, menjek hozzá?
– Azt, édes fiam, azt.
Mindjárt felöltözött Szegfűhajú János, de olyan szép, olyan ragyogó gúnyába, hogy királyfi is felvehette volna, s amíg végigment a városon fel a palotába, kicsődültek a népek, s úgy csudálták a szépséges szép legényt. A király éppen az ablakban könyökölt, mikor Szegfűhajú János belépett a kapun, s mindjárt odaszólította a leányát:
– Nézzed, leányom, nézzed, de szép dali vitéz! Ragyog az udvar a szépségétől.
– Jaj de szép, jaj de szép! – mondta a királykisasszony is. Mindketten elébe mentek Szegfűhajú Jánosnak, le a garádicson, fogadták nagy becsülettel, felvezették a parádés szobába, s ottan aranylócára ültették.
– Felséges királyom – mondotta Szegfűhajú János -, eljöttem a parancsolatjára.
Mondta a király:
– Nem parancsoltam én, hogy ide jöjj, hiszen híredet s nevedet sem hallottam eddig.
– Bizony, tisztesség ne essék, felséged hívatott engem, mert én vagyok a fia annak az özvegyasszonynak, aki palotát akar építtetni.
De bezzeg ámult-bámult a király! Hogy annak a szegény özvegyasszonynak ilyen fia legyen!
– Jól van, fiam – mondotta a király -, én nem bánom, építsetek palotát, amilyet akartok. Majd ha felépül, megnézem én is.
Szentül hitte a király, hogy Szegfűhajú János külső országbeli királyfi, csak nem akarja kiadni magát, mert elébb látni akarja a leányát. Bizony mondom, ezt hitte a királykisasszony is, s magában gondolta: “Hej, ha ez a szép királyfi feleségül venne!”
Szegfűhajú János csak mosolygott magában. Jól tudta, hogy mit gondol a király is, a leánya is. Illendőképpen elbúcsúzott, s azzal hazasietett. Mire hazaért, ott volt a keresztanyja is.
Egyszeriben kőmíveseket fogadtak, s mindenféle mesterembereket, s még aznap építésbe fogtak.
– Hallod-e, János – mondta a szép asszony -, te maradj a kőmívesekkel, én az anyáddal bemegyek a városba, sétálunk, míg a palota felépül.
Csudálkozott ezen a beszéden az özvegyasszony, de nem szólt, ment a szép asszonnyal a városba. Egyet-kettőt alig fordultak, visszatértek, s ím, ott ragyogott, tündökölt a palota: hetvenhétszer szebb volt a királyénál.
Az özvegyasszonynak a szava is megfogyott a nagy csudálkozástól, s a szép asszony erőnek erejével vezette fel a gyémántgarádicsokon: nem akarta hinni, hogy ez az ő palotája.
– Jaj, Istenem, Istenem – renyekedett, tépelődött magában -, mi dolog ez: ördöngösség vagy mi!
De a fia mosolygott, a szép asszony is mosolygott, s biztatták, vigasztalták, ne búsuljon, ne évelődjék, csak egyék-igyék, egyéb gondja ne legyen. Mindjárt el is határozták, hogy nagy vendégséget csapnak, s arra meghívják a királyt is, a leányát is.
Hiszen ha nem hívják, úgy is eljött volna a király, mert ahogy felépült a palota, egymásnak adták az ajtót a hírmondók a királynál, s annyit mondtak, annyit beszéltek a Szegfűhajú János palotájáról, hogy a királynak nem volt maradása. De még a leányának sem.
Másnap estére tengersok vendég csődült a palotába, mind a legnagyobb urak, csupa grófok, bárók, hercegek, asszonyok s lányok, szebbnél szebbek, ékesebbnél ékesebbek, s zengett-zúgott a palota a muzsikától: tizenkét banda húzta a nótát, de úgy, hogy a föld is meghasadozott belé.
Na, asztalhoz ülnek, esznek-isznak, vígan vannak, de egyszer csak Szegfűhajú János mondja csöndesen a keresztanyjának:
– Lelkem, keresztanyám, nincs itt maradásom, megjött az én órám, amikor indulnom kell világjáró nagy utamra.
– Tudom, fiam, ha nem mondod is – mondta a szép asszony. – Hát csak eredj, ne szólj senkinek, majd én itt maradok, s traktálom a vendégeket. Vigyázz magadra, s amit négyszer álmodban láttál s tanultál, s azt is, amit tőlem tanultál, jól tartsd a fejedben, ha szerencsével akarsz járni.
Azzal Szegfűhajú János fölkelt az asztaltól, s mire észrevették volna, kisurrant a szobából. A vendégek tovább ettek-ittak, vigadoztak, de egyszer mégiscsak észrevették, hogy volt gazda, nincs gazda, s különösen a király erősen zokon vette, hogy faképnél hagyta őt s a többi vendégeket. Hát még a királykisasszony! A könnye is kicsordult haragjában, szégyenében.
– No, megálljatok – gondolta magában a szép asszony -, mindjárt vége lesz a haragotoknak.
Mit csinált, mit nem, elég az, az ő bűbájosmesterségével megcsinálta, hogy egyszerre mind elfelejtették Jánost, még a királykisasszony is, s szinte szétesett a palota, olyan vígan voltak.
Ment, mendegélt Szegfűhajú János hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át, s hetednapra a Veres-tenger partjára ért. Veres-tenger partján találkozott egy öregasszonnyal, köszönt annak illendően:
– Adjon isten jó napot, öreganyám!
– Adjon isten, Szegfűhajú János! Hallottam már híredet, azt is tudtam, hogy idejössz, gyere csak utánam, gyere.
Azzal csak előhúzott a kebeléből egy aranyvesszőt, rásuhintott a tengerre, az mindjárt kétfelé vált. Szépen átsétáltak a tenger túlsó partjára, ott kezdődött Rézország.
– No, Szegfűhajú János – mondotta az öregasszony -, tudd meg, hogy Rézországba kerültél, s ennek az országnak én vagyok a királynéja. Ha szolgálat kell, nálam maradhatsz, de azt megmondom, hogy a leányomra szemet ne vess, mert akkor vége az életednek!
Fogadkozott Szegfűhajú János, hogy ne féljen, nem néz ő senki leányára, csak különben jó dolga legyen.
Na, a királyné mindjárt kezére adta a rézszőrű ménest, de meghagyta erősen, hogy addig menjen a ménessel, amíg magamagától valahol megállapodik, azontúl egy lépést se, mert különben halál fia. Ezt mondotta a királyné, de magában egyebet is gondolt. Azt gondolta, hogy akár így, akár úgy, de élve ki nem kerül Rézországból Szegfűhajú János, mert hitte, szentül hitte, hogy csak a leányáért szegődött be hozzá.
Így volt-e, nem-e, én azt most meg nem mondom, elég az, hogy Szegfűhajú János kihajtotta a ménest a rézerdőbe, csöndesen mendegélt utána, de még az erdőbe jóformán be sem értek, megszólítja valaki hátulról.
– Állj meg, állj meg, világszép Szegfűhajú János!
Visszafordul János, s hát egy szépséges szép leány volt, aki megszólította. Azám, azt is tudta mindjárt, hogy a Rézország királynéjának a leánya ez a leány.
Mondta János:
– Fordulj vissza, királykisasszony, mert az anyád megtiltotta, hogy veled beszéljek.
– Ne félj, világszép Szegfűhajú János, amíg engem látsz. Csak légy hozzám igaz szeretettel, a többi az én dolgom.
Eleget mondta János, hogy így meg úgy, térjen vissza, de biz a királykisasszony ott maradott vele, s csak estefelé tért haza. De ahogy elváltak egymástól, mi történt, mi nem, álom nehezedett János szemére, lefeküdt egy fa alá, s elaludott mélyen. A ménesnek sem kellett több, uccu neki! elvágtatott Ezüstországba, ottan is az ezüsterdőbe. Éppen arra sétált Ezüstország királyának a leánya, nosza, mindjárt küldötte az ezüsttáltost, s egy szempillantásra behajtotta a ménest az ezüstpalota udvarába. Eközben fölébred János, néz erre, néz arra, törüli a szemét: volt ménes, nincs ménes. Búnak ered szegény feje: no, most mit csináljon. Amint így tűnődnék, búslakodnék magában, megint csak ott terem mellette a Rézhajú királykisasszony, de nem gyalog ám, hanem táltos lovon, s mondja Jánosnak:
– Ne búsulj, világszép Szegfűhajú János! Ülj fel erre a táltosra, vágtass ezen az ezüstvárhoz, s csak megmutatod magadat az ezüsthajú királykisasszonynak, meglásd, mindjárt visszaereszti a ménest.
Felül János a táltosra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik: ott volt az ezüstvár előtt. Az ezüsthajú királykisasszony amint meglátta Jánost, egyszeriben kieresztette a ménest, édesen, kedvesen Jánosra mosolygott, s lekiáltott a palota ablakából:
– Vigyázz a ménesre, Szegfűhajú János, mert többet ki nem eresztem!
No, csakhogy megint kezére kaphatta! Elindítja a ménest, megy, mendegél, szép lassan eregél az visszafelé, a rézerdőbe, de még egy jó hajtásnyira sem mehettek, a táltos megállott, s ott abban a helyben megcsikódzott. Azám, mégpedig kettőt csikódzott. Az egyik mindjárt talpra állott, ugrált az anyja körül, hanem a másik girhes-görhes, bogos volt, meg sem tudott mozdulni.
Mit volt mit nem tenni, János a girhes-görhes csikót a nyaka közé vette, s úgy cipelte az anyja után. Viszi, viszi a csikót, jó messzire viszi, az ina csak úgy hutyorgott,* reszketett már, s ím egyszerre csak megszólal a csikó:
– Tégy a földre, édes gazdám, eleget vittél már. Most majd én viszlek téged. Hanem vigyázz magadra, ha hazamegyünk, mert a királyné akasztófára szánt téged. Akármit mond, ne szólj semmit, csak jere ki hozzám, ha megvacsoráltál!
Felül János a táltos csikóra, nagyot rittyent az ostorával, arra a ménes megriadt, s sebes szélnél sebesebben vágtatott haza.
Aztán beterelte mind az istállóba, s fölment a palotába. A királyné asztal mellé ültette, ugyancsak traktálta étellel-itallal, s egzaminálta* mindenféleképpen, hogy hol járt, merre járt, látta-e a királykisasszonyt, de János egy szó nem sok, annyit sem szólt, csak evett-ivott, s vacsora után kiment az istállóba.
– Hadd el csak – mosolygott magában a királyné, tudom én jól, hol voltál, merre jártál, de nem is kerülöd el az akasztófát.
A lovak mind leheveredtek volt már, csak a kicsi táltos állott.
– Jere, gazdám, jere, ülj a hátamra, hadd viszlek az ezüstvárba, nagy vendégség lesz ottan, jön a rézkirálykisasszony is.
Szót sem szólhatott János, már ott termett a királykisasszony táltosa, a királykisasszony ráült, s mondta ez is Jánosnak:
– Jere, János, jere!
De még el sem indultak, súgja a táltos Jánosnak:
– Hallod-e, édes gazdám, azt mondom neked, hogy be ne menj abba a szobába, ahol a vendégség van, csak maradj te a szomszéd szobában, s ha hallod, hogy rólad beszélnek, szaladj ki az udvarra, s ülj rám.
Na, elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, mindig egymás mellett a királykisasszony s Szegfűhajú János, az ezüstudvarban megkötik a lovakat, de Jánost visszarántotta a táltos csikó:
– Nézd meg jól a nyergemet, édes gazdám, két csillag van rajta, nehogy aztán más lovára ülj a sötétben.
Fölmennek a palotába, de a királykisasszony hiába hívta Jánost a vendégek közé, elbújt a szomszéd szobában. Ámbátor nem látta, jól tudta, hogy kik vannak ott, mert hiszen mondtam már, hogy négyszeri álmában sokat tanult, s még azt is tudta, ki mit gondol felőle.
– Tudjátok-e – mondotta valamelyik -, mi újság? Itt jár valahol Szegfűhajú János. Azt mondom én minden anyának, vigyázzon a leányára, mert amely leány ezt a legényt egyszer meglátta, halálos szerelembe esik. Pedig hiába, mert a gyémánthajú királykisasszony lesz az ő párja.
Hallotta ezt jól Szegfűhajú János, s azt is tudta, hogy az Ezüstország királynéja mondta ezt.
– Hiszen csak jöjjön az én országomba – mondotta az Aranyország királynéja -, akasztófán szárad a szép haja. Pedig közel járhat az én országomhoz. Hej, asszonyok, lányok, úgy tetszik nekem, hogy valahol itt van most is a palotában, s hallgatja a mi beszélgetésüket!
Megijedt erre a szóra a rézhajú királykisasszony, elfehéredett a színében, reszketett, mint a nyárfalevél.
– Ugye, mondtam! – kiáltott az aranykirályné.
Nosza, mind felugráltak az asztal mellől, s mentek mind, hogy keressék meg Szegfűhajú Jánost. De eközben már a táltos csikó olyan nyerítést s dobrokolást* vitt végbe, hogy Szegfűhajú János észrevette magát, s szégyen a futás, de hasznos, uccu! leszaladt az udvarba, fölpattant a táltosra. Utána mind a királynék, a királykisasszonyok, hercegek, királyúrfiak, kergették Jánost, de a táltos csikót egy sem tudta elérni, pedig táltoson ült valamennyi. Nagy bosszankodva visszafordultak Ezüstország határáról, csak a rézhajú királykisasszony nem. Ez addig kiabált János után: várj meg, János, várj meg, hogy egy kicsit megcsendesítette a táltost, s együtt mentek haza.
Hanem a rézkirályné nem aludott, lent sétált az udvaron, úgy várta őket.
– No, te szépséges virág, hol voltál?! – förmedt a leányára éktelenül.
– Tudja jól, édesanyám, hírével jártam.*
– Igen, igen, híremmel jártál, de azt nem mondtam, hogy Szegfűhajú János is veled menjen!
Azzal Jánosnak fordult:
– No, Szegfűhajú János, most a kezem közé kerültél! Holnap reggel felakasztatlak. Ugye megmondtam, hogy ne vess szemet a leányomra, mert nem vagy te hozzá illő.
János nem szólt semmit, csak hallgatott. Be sem köthette a csikót, a királyné megfogatta a katonáival, s tömlöcbe záratta, tömlöc ajtajára hét lakatot tétetett, hogy se ő ki ne jöhessen, se a leánya be ne mehessen hozzá. De tétethetett volna hetvenkét lakatot, János a szép asszonytól erre is tanult mesterkedést: mind a hét lakat kinyílt, s a királykisasszony bement a tömlöcbe, leült János mellé, s úgy sírdogált, kesergett.
– János, János, világszép Szegfűhajú János, ha te engem szeretnél, s elvinnél a te hazádba!
De János nem szólt semmit, csak hallgatott, s mind a gyémánt királykisasszonyra gondolt, akit ő látott már álmában.
Egyszerre csak kopogtatnak a tömlöc ajtaján. A királyné kopogtatott, s beszólt:
– Aluszol-e, álmodol-e, Szegfűhajú János?
János nem felelt, de felelt a királykisasszony helyette:
– Nem aluszom, nem álmodom, bús soromról gondolkozom!
Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! Kinyitja az ajtót a királyné szörnyű haraggal sikolt-rikolt a katonáknak:
– Hé, katonák, jertek, még most vigyétek akasztófára, hajnalt se várjatok!
Jöttek a katonák, s vitték Szegfűhajú Jánost, de ez csak mosolygott magában. Akkor is mosolygott, amikor akasztófára húzták. Estig ott lógott az akasztófán, akkor kiment hozzá a táltos csikó, levette.
– Élsz-e, halsz-e, édes gazdám?
– Élek, kicsi lovam, élek.
– No, ha élsz, ülj a hátamra, beugratunk a rézkirályné udvarába, s szólj be az ablakán.
Úgy tettek, ahogy a táltos mondta. A rézkirályné éppen vacsora mellett ült, mikor János bekiáltott az ablakon. Hej, felugrott mindjárt, lekapta a falról hegyes kardját, aztán szaladt az istállóba, felült a táltosára, s hipp-hopp! vágtatott Szegfűhajú János után. Vágtatott János is szélnél sebesebben, de a Rézhegyen megállapodott, s most már megszólalt ő is:
– Mit akarsz, rézkirályné?
– Megöllek, Szegfűhajú János, kinek az én leányom halálos betege!
Mindjárt kardot rántott, nemkülönben Szegfűhajú János is, s összecsaptak, hogy ég-föld megzendült a szörnyű csattogásban. Egész éjjel s egész nap, folyton-folyvást csattogott a kard, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Akkor azt mondta a királyné:
– No, Szegfűhajú János, ámbátor asszony vagyok, még nem akadt férfi, akit le ne győzzek. Legyen tied országom, leányom.
Mondotta János:
– Nem kell nekem sem országod, sem leányod, nincs nekem itt maradásom. Addig nem nyugszom, míg Gyémántországba nem érek.
Nem is volt többet maradása, addig meg sem állott, míg Ezüstországba nem ért. Hiszen ment volna ő egyenest Gyémántországba, de nem kerülhette ki Ezüstországot. Az ám, még Aranyországot sem. Mondjam, ne mondjam, sok beszédnek sok az alja: Ezüstországban is, Aranyországban is csak úgy volt, ahogy Rézországban. Mit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert Aranyországban csakugyan akasztófán száradt volna, ha az aranyhajú királykisasszony le nem veszi, s csudaírral meg nem kenegeti. De hiába vette le az akasztófáról, hiába támasztotta fel: Aranyországban sem volt maradása. Hej, pedig de szépen, de édesen mondta az aranyhajú királykisasszony:
– Maradj itt, világszép Szegfűhajú János!
– Nem maradhatok, aranyhajú királykisasszony – mondta nagy búsan Szegfűhajú János. – Nincs nyugvásom, míg Gyémántországot is nem látom valósággal.
Továbbment, mendegélt Szegfűhajú János, s amint ment, mendegélt, sóhajtozott:
– Hej, Istenem, ha most itt volna az én lelkem, keresztanyám!
Bizony ha kívánta, csak előtte termett a szép asszony.
– Itt vagyok, keresztfiam. Rám szorultál, ugye?
– Ó, lelkem, keresztanyám, bizony nem tudom, mitévő legyek, merre forduljak! Három országot bejártam, három királykisasszonyt bánatban hagytam, majd megszakad a szívem.
A szép asszony nem szólt semmit, csak mosolygott, s intett Jánosnak, hogy menjen utána.
Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre olyan földre értek, hol gyémánt volt a fű, a virág, a fa s minden.
– Ihol – mondta a szép asszony -, Gyémántország. Emlékszel-e rá?
– Emlékszem – mondotta János -, ilyennek láttam álmomban is.
– Gyere hát velem a gyémántvárba: ott lakik a gyémántkirályné leánya. Tudd meg, hogy a gyémántkirályné, az én testvérem, s mióta te a világra születtél, vár reád, Szegfűhajú János, hogy neked adja a leányát.
Aközben a várhoz értek, s hát jő elejbük a királyné s a leánya, aki szebb volt a ragyogó csillagnál. Éppen olyan szép, amilyennek álmában látta.
Hej, Istenem, volt öröm, mikor a királyné meglátta a húgát! De bezzeg a királykisasszony sem szomorodott el, mikor meglátta Szegfűhajú Jánost. Mondták mind a ketten lelkes szóval: te az enyém, én a tied!
A gyémántkirályné Jánosnak adta egész országát s királyságát, s még aznap megtartották a lakodalmat. Mit mondok: csak kezdették, s hét álló hétig el sem végezték. Eközben a János anyját is Gyémántországba hozták palotástul, mindenestül.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.