Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember. Nagyon nagy családja volt, és sokat dolgozott. Egyszer úgy történt, hogy nem volt hol dolgoznia. Már sírnak a gyerekek, éhesek, nincs mit adjon nekik enni. Akkor az eszébe jutott, hogy van még egy kevés, nem tiszta gabonája. Kivitte a szabadba, hogy a szél átfújja, megtisztítsa, majd megőrli azt, és főz egy kis kását a gyerekeknek. Mihelyt csak kivitte a gabonát, erős szél támadt, és elfújta a gabonaszemeket és a szemetet is. Sírva ment be:
– Mit tegyek most?
Az anya még jobban sírt. A gyerekek egyre csak enni akarnak, szörnyen megéheztek.
– No, akkor mi legyen? Elmegyek, bosszút állok, hogy ezt tette. Elmegyek, megkeresem a szelet.
És elment. Megy, mendegél, hegyeken, erdőkön át, de sehol sem találja a szelet. És amint így vándorolt, eljutott egy kis házhoz – alig van teteje, a falak is összedőltek. No, biztosan ez a szél háza! Bement. És tényleg: ott fekszik egy vastag ajkú óriás. Az egyik sarokban a feje, a másikban a lába. Keresztben az egész házon. Alszik és hangosan horkol! Fel kellett kelteni:
– Szél, szél, mit tettél? A gyermekeim szörnyen éhesek! Te pedig elvitted a búzaszemeket! Én azt akartam, hogy csak a szemetet fújd ki, de te a búzát is elvitted. Nincs mivel etessem meg a gyerekeket.
A szél nagyon megharagudott, hogy felkeltették. De miután az ember a gyerekeket kezdte emlegetni, meghatódott.
– Tudod, én adok neked egy táskát. Amikor hazamész, tedd a táskát az asztalra és mondd ezt: “Táska, etess meg minket!” És meg is fog etetni. Miután jóllaktatok, mondd ezt: “Táska, takaríts el mindent!”, és akkor semmi sem marad az asztalon. Ezentúl így táplálhatod a családodat.
Az ember megköszönte a szélnek, de a szél még ezt mondta neki: – Egyenesen menj haza, sehová be ne térj! A táskát vidd a gyerekeidnek!
No, el is indult hazafelé. Megy, mendegél, de az út mellett állt egy kocsma. Ha már erre járok, be kell oda mennem. Be is ment a kocsmába, feltette a táskát az asztalra. El akar dicsekedni másoknak, ezért így szólt:
– Táska, etess meg!
Egyszerre mindenféle étel jelent meg az asztalon. Miután jóllakott, így szólt:
– Táska, takaríts el mindent!
Minden eltűnt. Csak a táska állt az asztalon. Mindjárt ott termett mellette a kocsmáros, hozott neki innivalót.
– No, ennyit megettél szárazon, és nem is ittál. Ez a kis pálinka jó kedvre fog deríteni.
Az ember hallgatott rá, majd elaludt. Miközben aludt, a kocsmáros kicserélte a táskát: azt elvette az asztalról, és odatett egy egyszerűt. Az ember felébredt, semmire sem gondolt, fogta a táskát, és hazament. A gyerekek kiabálva fogadták:
– Apa, hoztál enni? Nagyon éhesek vagyunk. Hoztál?
– Hoztam, hoztam.
Az asztalra tette a táskát, és így szólt:
– Táska, etess meg! Táska, etess meg!
Semmi sem történt.
– Micsoda? Gúnyt űzött belőlem a szél? Ismét elmegyek és megverem.
És elment, hogy megverje a szelet, mert a táska nem etette meg őket. Amikor odaért, mondta is:
– Ej te, szél, becsaptál. A gyerekek kiabálnak, enni akarnak, de nincs mit adjak nekik. A táska semmit sem adott.
– Közben bementél valahová?
– Nos, be… De ez a táska ugyanaz…
– Nem… azt a másikat kicserélték.
A szél haragudott, de megint megsajnálta a gyerekeket. Adott egy bárányt.
– Amikor ezt mondod: “Báránykám, rázd meg magad” arany fog hullani róla.
Az ember megörült a báránynak, és elindult hazafelé. Odaérve a kocsmához, csak be akar menni, pedig a szél megint ráparancsolt, hogy egyenesen hazamenjen. Ő mégis bement, de a kocsmáros rászólt:
– Hé, itt emberek vannak, te pedig egy állattal jössz be! Ez nem ól, sem akol! – szidta össze.
Az ember megmagyarázta neki, hogy ez nem egy egyszerű bárány, ott lehet az emberek között.
– Miért nem egyszerű? – kérdezte.
Azonnal megkérte, hogy rázza meg magát. Amikor a bárány megrázta magát, arany hullott róla. A kocsmáros nem tudta, hogy mit tegyen. Ismét leitatta, és kicserélte a bárányt egy másikkal. Az ember szundikált egy kicsit, amikor felébredt, fogta a bárányt, és elindult hazafelé. Otthon nagy a lárma, kiabálás, mindenki enni akart. No, az ember megmondta, hogy ha a bárány megrázza magát, mindjárt lesz pénz.
– Báránykám, rázd meg magad! Rázd meg magad! – mondta.
A bárány nem rázta meg magát.
– No, megint becsapott a szél! – Nem magát hibáztatta, hanem a szelet.
Megint elment a szélhez, és így szólt:
– Mit adtál nekem? A bárány nem rázza meg magát, nem szór aranypénzt.
– Sehová sem tértél be útközben?
– Hát… bementem a kocsmába.
– Akkor – mondta a szél – te magad vagy a hibás. Most – mondta – adok neked egy kis hordót, de előbb kipróbálom.
– Ki a hordóból! – mondta a szél.
Előugrott egy bot, és kezdte verni a férfi oldalát. Egyre csak ütötte, csak ütötte! Az csak úgy összegörnyed, semmit sem lát! A szél megkérdezte:
– Bemész még egyszer a kocsmába? Bemész?
Megígérte, hogy nem megy be. Ekkor a szél így szólt:
– Be a hordóba!
A bot abbahagyta a verést, és visszaugrott a hordóba.
– Most – mondta a szél – feltétlenül be kell menned a kocsmába, és parancsolj rá a kocsmárosra, hogy adja vissza a táskát meg a bárányt. Majd megtudod, hogy mit fog mondani.
Ismét bement a kocsmába. A kocsmáros szinte ugrált előtte: azok után, amit megszerzett, azt gondolta, hogy a hordóból még többet kap. Azonnal hozta is az üveget, az ennivalót. Az ember megszólalt:
– Ki a hordóból!
A bot elkezdte verni a kocsmárost. Az csak összegörnyed és kiáltozik.
– Add vissza a táskát meg a bárányt!
A kocsmáros kezdetben védekezett:
– Te magad elvitted azokat!
Majd később, amikor a bot már jól elverte, visszaadta a táskát is meg a bárányt is. Az ember ekkor így szólt:
– Be a hordóba!
Hazavitte a szél ajándékait. És azóta jól éltek: a bárány rázta magát, a táska ételt-italt adott, a hordó pedig mindentől védte. Nagyon jó sora lett ezután.