István király halála után nem volt, aki szívén hordja a kereszténység terjesztésének, az új vallás megszilárdításának ügyét. A Péter környezetében levő idegenek napról-napra gyülöltebbekké váltak s velök együtt gyülöletessé vált a régi valláshoz tikon ragaszkodókban a keresztény vallás is.

Ezek a zavarral és iszonyattal teljes időben titkon áldoztak az ősi vallás szerint s mind jobban megerősödtek abban a hiedelemben, hogy minden rossznak, ami az utóbbi években nálunk lábra kapott a kereszténység behozatala az oka.

A kereszténység ellen zugolódók száma folyton növekedett s összegyültek a kereszténységnek leghevesebb, legádázabb ellensége köré, Vatha volt ez az ellenség.

Az ő szavai felizgatták a békétleneket s az ő vezetése alatt rombolni kezdették a templomokat, öldösni a keresztény papokat.

Ez a szenvedélyes tömeg állotta útját a haza határán Endrének s megkérdezte tőle, hogy ha ő lesz a király, megtűri-e tovább is a kereszténységet Magyarországon?

Endre nem tudta mit feleljen, mert nem ismerte a magyarok közös hangulatát. Hallgatott tehát s Vatha ezt a hallgatást néma beleegyezésnek tekintve, kiadta a rendeletet, hogy fel kell gyujtani minden templomot s ne leljen irgalmat egy idegen sem.

Rettenetes fegyver az, melyet az emberek kezébe a vallási rajongás ad.

A keresztényirtó tömeg Székesfehérvár felé útban találta a szentéletű Gellért csanádi püspököt is.

Imre hercegnek a nevelője volt ez a derék püspök, nagytudományú, szelid lelkületű, aki Aba Sámuelnak is szemére lobbantotta egy alkalommal kegyetlenségét s fenyegette őt az igazságos isten szörnyű büntetésével.

Az elvadult és határtalan szenvedélyének teljesen hatalmában levő tömeg megtámadta az ősz főpapot, két kisérőjét kövekkel agyondobta s őt magát felvonszolá a budai hegy ormára s onnan a szikláról a Dunába taszitotta.

Ezt a hegyet a mai napig Szent Gellért hegyének nevezik.