Szent Péter, mikor Krisztus urunkkal a földön járt, mindig elkéredzett Krisztustól, valahányszor abba a faluba ért, ahol az ő atyafiai laktak, hogy meglátogassa őket. Egyszer, mielőtt az atyafiaihoz ment volna, megkérdezte Krisztust:
– Uram, milyen időjárás lesz a jövő nyáron?
Mondta Krisztus:
– Jövő nyáron nagy szárazság lesz, Péter.
Elment Péter az atyafiaihoz, mondta nekik:
– Halljátok, nehogy búzát vessetek, mert azt hallottam Krisztus urunktól, hogy a jövő nyáron nagy szárazság lesz.
Az atyafiak megfogadták a tanácsot, hogyne fogadták volna meg. A többi gazda mind vetett búzát, csak ők nem, de világért meg nem mondták volna senkinek, hogy miért nem vetnek.
Elkövetkezett a nyár, és csakugyan rettentő nagy szárazság is lett. De azoknak, akik vetettek, annyi búzájuk termett, hogy alig győzték learatni.
Azon a nyáron megint arra járt Krisztus és Szent Péter. Látván Péter, hogy mi tenger búza termett, ijedten csapta össze a kezét.
– Hiszen, uram, te azt mondtad, hogy nagy szárazság lesz, s lásd, most az én atyámfiainak nem termett búzája, mert én azt tanácsoltam, hogy ne vessenek!
Mondotta Jézus:
– Hát én tanácsoltam, hogy ne vessenek?! Én csak azt mondtam, hogy nagy szárazság lesz, és csakugyan nagy szárazság is lett. Eredj, menj az atyádfiaihoz, s mondd meg nekik, hogy gereblyézzék össze a tarlón, ami búzaszálat otthagytak mások: abból is eléldegélhetnek egy esztendeig.
Péter megmondta az atyafiainak, hogy mit üzent Krisztus. Fel is gereblyézték a hulladékot, s azóta a szegény emberek mindig felszedegetik, felgereblyézik a hulladék búzaszálakat, ami a búzaföldeken marad.
Hanem még egyéb is történt Szent Péter atyafiaival.
Egy esztendő, kettő múlva megint jól ment a soruk, s ha Szent Péter meg-meglátogatta, Krisztus urunk alig győzte visszavárni. Kérdé egyszer:
– Te Péter, miért maradsz olyan sokáig az atyádfiainál?
– Hej, uram – dicsekedett Péter -, nehéz azoktól megszabadulni, olyan nagy dínomdánomot csinálnak az én tiszteletemre. De, Istennek hála, van is miből; mert annyi a búzájuk, hogy majd leszakad a padlás, annyi a boruk, hogy majd kifolyik a pincéből.
– Hát aztán Istennek nevét emlegetik-e?
– Bizony, uram – mondotta Péter -, mi tűrés-tagadás, s minek is tagadnám, mert te úgyis tudsz mindent, Istenről megfeledkeztek, az ő szent nevét nem emlegetik.
Ez így ennyiben maradt. Krisztus nem szólt semmit, szép csendesen továbbment, s utána Péter. Egy esztendő múlva megint visszakerültek abba a faluba, ahol Péter atyafiai laktak, s Péter kérte Krisztus urunkat:
– Uram, engedd meg, hogy meglátogassam az atyámfiait!
– Eredj, Péter, nem bánom, csak soká ne maradj.
Elment Péter, de még egy fél óra sem telt belé, jött vissza szomorú ábrázattal.
– Ó, uram, nagy a baj. Az atyámfiai leszegényedtek; sem kenyerük, sem boruk, sem semmijük a világon, csak sírnak, keseregnek.
– Hát Istennek a nevét emlegetik-e?
– Ó, uram, de mennyit emlegetik! Mindig ajkukon van Isten ő szent felségének a neve.
– No, lásd, Péter, csak azt akartam, hogy emlegessék!