Messze földön nem volt párja a szentdemeteri kastélynak. De rég volt, nagyon rég, sok száz esztendeje múlt annak, mikor ez a kastély épült. Nem is egy ember építtette. Három nagy úr: Balázsi, Nyújtódi és Csáki állott össze, s sok esztendő telt belé, míg fölépült a kastély: a legszebb nemcsak a Kis-Küküllő mentén, hanem az egész Székelyföldön.
De könnyű volt azoknak az uraknak: kádaslag* állott pincéjökben arany és ezüst. Hej, de minden darab aranyra s ezüstre embervér száradott! Mind a három úr rettenetes sanyargatója volt a szegény népnek. Kényök-kedvök szerint fosztogatták, rabolták az utasembereket. Ilyen pénzből épült a szentdemeteri kastély. Templom is van a kastély végén, de már ezt nem az a három úr építtette…
Mikor a kastély felépült, háromfelé osztották: Balázsi a keleti szárnyat tartotta magának, Nyújtódi a nyugatit, Csáki meg a templom felé eső részt. Történt egyszer, hogy mikor a három úr javában tivornyázott, egy kéregető barát nyitott be, s kérte szelíden, alázatosan:
– Nagy jó uraim, adjatok valamit Istennek nevében, az Ő dicsőségére, s lelketek majd a mennyországban lakozik!
Nagyot kacagtak e szent beszédre az urak. Balázsi fölemelte az aranyserleget, s a más kettőhöz fordult.
– Akartok-e a mennyországba jutni?
– Én nem. Jobb itt, mint a mennyországban! – mondta Nyújtódi.
– De még én sem! – mondta Csáki. – Bánom is én, akárki lakjék a mennyországban, csak én itt lakhassam.
A barát megbotránkozással fordította el tekintetét az istentelenektől, s szó nélkül távozott a kastélyból.
Az urak meg tovább mulattak, s miközben sorra hajtották ki a serlegeket, folytatták istenkáromló beszédjöket. De egy óra sem telt belé, arra jött az ördögóriás. Hallja az istenkáromló beszédet, s megörül nagyon.
“Ehe, ezek éppen nekem való emberek!” – mondta magában.
Bement a kastélyba, s szót sem szólt: megragadta a három urat, hóna alatt kivitte az udvarba, aztán füttyentett egyet, s ím, abban a pillanatban ott termett vagy száz ördög egy szörnyű nagy vasekével. Az ördögóriás járomba fogta a három urat, s akkorát rittyentett rézcsapós ostorával, hogy zúgott, zengett belé Kis-Küküllő vidéke.
Azzal földbe akasztotta az eke vasát, s biztatta az urakat:
– Hí, Balázsi! Hí, Nyújtódi! Hí, Csáki! Hí elé, hí!
Akartak, nem akartak, húzni kellett a vasekét, mert az óriás rájuk-rájuk húzott rézcsapós ostorával, s csak úgy csurgott testükből a vér. Húzatott is velük egy nagy barázdát, akkorát, hogy még ma is megvan a nyoma.
Még nem olyan rég egy hosszú ekevast találtak székely szántóvető emberek az Ördög barázdájában.
Azt mondják, ez az ördög ekevasa volt.