Volt egyszer egy földhözragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, azt elvitte a városba s úgy eléldegélt a feleségével egyik napról a másikra.
A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen a legerősebben vitatkoztak, odaért a szegény ember egy jó hát seprűvel. Azt mondja az Áldás:
– Tegyünk próbát. Itt jön egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a vásárra.
– Jól van, – mondja a Szerencse – aztán én is próbálok egyet és az lesz a hatalmasabb, amelyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy azért is én nyerek, mert a szegény ember a te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után.
Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki:
– No, szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt, megsajnáltam sanyarú életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel.
A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot, a seprűkön túladott nagyszorgosan s azzal haza indult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta és mert nem volt egy istenadta jó záros helye, a pénzt a korpásládába tette, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen amivel a felesége legalább vizet melegítsen.
Ezalatt haza került a felesége. De mert nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez, s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire az ura hazatért, már készen volt a puliszka s mikor azzal jóllakott, megy a korpásládához, hogy kivegye a száz forintot. Hát biz ott nem volt se korpa, se pénz.
– Hé, asszony, hol a korpa?
– Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél – felelt az asszony.
– De hát a száz forintot hova tetted?
– Volt is kendnek száz forintja, – pattogott az asszony – nem hogy kendnek, de még a nemzetségének sem.
Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a feleségét a szűcshöz.
– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték. – Hiszen te magad öntötted a csávába a korpát!
Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőre, kötött egy hát seprűt s azzal elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni az Áldással:
– Nézd csak, nézd, Áldás, ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel.
Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek:
– Hogy mer kend seprűt hordani?
Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.
– No, – mondá az Áldás – adok még százat, de többé meg ne lássalak seprűvel.
A szegény ember nagy örömmel haza sietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamarjában a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is hazakerült a szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a timárhoz s puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy előveszi a pénzt, hadd lásson életében a felesége is nagy összeget. De ott bizony se hamunak, se pénznek se híre, se hamva.
– Hé, asszony, hol a hamu?
– A hamu? nyelvelt az asszony – ott a kend hasában.
– Hát a száz forint?
Szinét se látta biz annak a szegény asszony.
Előveszi az ostort a szegény ember s a feleségét addig kergeti vele, míg a timárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. A timár kapja a corholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestül, hogy csodájára gyűlt a falu.
Mit volt mit tenni, a szegény ember elővette megint a kosarát, kiment az erdőre, kötött egy hátra való seprűt s még aznap elvitte a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban incselkedett az Áldással.
– No, ládd-e, itt a szegény ember, hozza a seprűt!
Az Áldás azt mondta:
– Már én többé nem adok neki semmit, mert látom, nem életrevaló ember; tégy vele, amit tetszik.
Mikor a szegény ember odaért, azt mondja neki a Szerencse:
– No, szegény ember, adok én neked egy krajcárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapi kenyeret.
A szegény ember megköszönte szépen, azzal bement a városba, ott seprűjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajcáron pedig vett három diót s úgy indult hazafelé.
Útközben három gyermekre akadt. Ezek majd kiásták egymásnak a szemeit, úgy veszekedtek valami felett. Kérdezte a szegény ember:
– Hát ti mi fölött veszekedtek, fiaim?
– Nézze csak, bátyámuram, – felelt az egyik – ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta.
Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, amit sem a szegény ember, sem a gyermekek nem tudtak.
– Ne veszekedjetek, – mond a szegény ember – adjátok nekem, én adok nektek egy-egy diót. A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, föltette a gerendára.
Beesteledik. Hát egyszer olyan világosság lesz a házban, mintha egy font gyertyát gyújtottak volna meg egyszerre. Megörvendett a szegény ember, gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprűt, nem kell gyertyára gondolni s így valamicskével többet szerezhet. Amint így örvendezik, hallja, hogy egy szekér állott meg a háza előtt. Egy örmény kereskedő szólott be hozzá egy pipa tűzért, mert más házban már nem látott világosságot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismerte. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égő szerszámra a sok ide-oda járásban.
– Jaj, uram, drága portéka az – felelt a szegény ember.
– Adok érte egy véka ezüsthuszast – mondotta az örmény.
– Jaj, uram, drága portéka az – kötötte meg magát a szegény ember.
– No hát adok két vékát.
– Nem én, uram, három vékán alól; annyit megér az testvérek között is.
Kezet csaptak; az örmény tudta, hogy mit vesz és szívesen adott három véka huszast érte. Mingyárt le is mérette a szekérről és behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is. Másnap megvett egy szép jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon őszön annyi szép búzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségével. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast s a szentmártonnapi vásárra olyan szekér búzát vitetett be a vásárba, hogy a hat ökör alig bírta. Ő maga a hátaslovára ült s kísérte nagypeckesen a búzás szekeret.
A Szerencse és Áldás már ott állottak a város végén, mire odaért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól:
– Ismered-e, Áldás, ezt az úriembert?
– Nem én, – felelt az Áldás – nem emlékszem rá.
– Pedig ismerhetnéd, – mondja a Szerencse – mert a te egyszeri seprűs embered. No ládd-e, hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajcárral is.
Az Áldás erre elszégyelte magát és azt mondta:
– Igazad van; most már látom, hogy az áldás szerencse nélkül nem sokat ér.