Volt egyszer egy legény, János volt a neve. Ez a János hét teljes esztendeig lakott egy gazdánál, s mikor a hetedik esztendő kitelt, azt mondta a gazdájának:
– Gazduram, kitelt az időm, most már hazamék az édes anyámhoz: fizesse ki a béremet.
– Jól van, János, mondotta a gazda, derék legény voltál, becsületesen szógáltál, itt a béred.
Adott neki egy akkora darab aranyat, mint a János feje, még annál is valamivel nagyobbat, azt János belekötötte egy zacskóba, felvette a vállára s elindúlt hazafelé. Amint ment, mendegélt, szembe jön vele egy lovasember s János elkezdett sóhajtozni:
– Hej, Istenem, de szép dolog a lovaglás. A lovasember úgy űl a lovon, akár a széken, nem botorkázik a kőben, a csizmáját sem szaggatja s mégis halad előre.
Hallotta ezt a lovasember s mondja Jánosnak:
– Hát aztán mért jársz gyalog?
– Azért, mondta János, mert nincs lovam. Ezt az aranyat pedig haza kell vinnem – hét esztendőt szolgáltam érte! Hej, pedig de nehéz, majd leszakad a vállam.
Tudod mit? Cseréljünk, mondotta a lovasember. Én neked adom a lovat, te meg add nekem az aranyat.
– Jó szívvel, mondotta János s abban a pillanatban levetette válláról a zsákot.
A lovasember leszállott a lóról, Jánost fölsegítette rá s még jó tanáccsal is ellátta:
– Aztán ha gyorsan akarsz haladni, akkor csak bíztasd: nye, te, nye! s úgy szalad, mint a sebes szél.
Na, Istennek ajánlották egymást, elváltak, ketten mentek kétfelé. Hej, hogy örűlt János! Most már van lova. De milyen lova! Megrántotta a kantárszárat, bíztatta a lovat: nye, te, nye! s a ló csakugyan neki is iramodott, de úgy, hogy János egyszer balra, másszor jobbra billent s addig billent erre, arra, míg egyszer csak – supp! belefordúlt az árokba.
Alig tudott szegény feje feltápászkodni, a csontja is ropogott, fájt minden tagja s ugyancsak megbánta, hogy lóra cserélte az aranyat. Éppen mikor feltápászkodott, jött arra felé egy ember, ki tehenet hajtott. Ez az ember megfogta a lovat s kérdezte Jánost:
– Mi baj, öcsém? Levetett a ló, úgy-e?
– Jaj, le, hogy a farkasok ették volna meg. No de nem is ülök többet erre a dögre. Hej, csak jobb a tehén a lónál! Az ember szép csendesen ballag utána s amellett még tejet is ad, vajat is ad.
– Tudod, mit, szólt a paraszt, cseréljünk.
– Jó szívvel, mondotta János. Szakadjon meg a kend nyaka, ne az enyém!
– Ne félj te attól, mondotta a paraszt, s azzal felpattant a lóra s úgy elvágtatott, mint a sebes szél.
János is elindúlt a tehénnel, szép csendesen eregéltek. Hej, Istenem, de boldog volt János! Most már egész életében nem lesz gondja. Csak kenyere legyen, lesz hozzá tej is, vaj is, ha akarja, sajt is: mi kell még, János? Útközben betért egy korcsmába, ott a mi kenyér volt vele, megette, volt egy pár garasa, ivott bort is, aztán virágos kedvvel megint felkerekedett s mentek ketten, mendegéltek, szép csendesen eregéltek hazafelé.
Délre járt az idő, rekkenő meleg volt, s János úgy eltikkadt a szomjúságtól, hogy a nyelvét is kivetette. Gondolja magában: itt a tehén, megfeji s vége a szomjúságnak. Megköti a tehenet egy fához s merthogy sajtár nem volt vele (már honnét is lett volna), vette a sapkáját, a tehén tőgye alá tartotta s elkezdette fejni. Fejte, fejte, de biz’ egy csepp nem sok, annyi tej sem cseppent. S mert mindenképpen tejet akart, erősen szorongatta, rángatta a tehén tőgyét, ez meg megunta a tréfát s úgy fejbe rugta Jánost, hogy hanyatt esett, elterűlt, még el is ájult a boldogtalan.
Mikor nagy későre fölébredt, azt sem tudta, hol van: égen-e, vagy a földön. Szerencsére, arra jött egy mészáros, ki egy malacot tolt a talicskáján. Megáll s kérdi Jánost:
– Mi baj, ecsém?
Mondja János, hogy mi történt vele. A mészáros odanyújtja neki a kulacsát, kinálja, hogy igyék, majd magához tér. Aztán nézi a tehenet, megcsóválja a fejét s mondja:
– Ezt ugyan fejheted, ecsém, egy csepp tej sincs ebben. Vén állat ez, nem is lesz ennek már teje soha ezen a világon.
De bezzeg elszomorodott János!
– Hát ezt ugyan ki gondolta volna, kesergett magában. Már most mit csináljak? Megüttessem? Ki eszi meg a húsát ennek a vén dögnek?
– Tudod, mit, mondotta a mészáros, segítek én a te bajodon. Neked adom ezt a malacot, te meg add nekem a tehenet, majd kivágom én a húsát s valahogy csak eladom a többi hús között.
– Ó, az Isten áldja meg kendet, – hálálkodott János.
A malacot levették a talicskáról, kötelet kötöttek a hátulsó lábára s János elindúlt vele.
Alig bírt magával, majd kibújt a bőréből, hogy lám, milyen szerencsés ő, most is milyen jó vásárt csinált! Hát csak mentek, mendegéltek. Egyszer csak hozzá szegődik egy suhanc, a ki egy szép fehér lúdat vitt a hóna alatt. Beszédbe elegyednek, János elmondja az ő nagy szerencséjét, a suhanc is, hogy keresztelőre viszi a lúdat.
– Emeld csak, milyen nehéz, mondta a suhanc. De nem csuda, nyolc hétig tömtük. Na, aki ebből eszik, tudom megtörli a száját utána.
János kezébe vette a lúdat, megemelte.
– Igazán jó nehéz, mondta, de az én malacom se kutya!
Eközben a suhanc aggoskodva nézett körűl, csóválta a fejét s hümgetett. Egyszer aztán megszólal:
– Hallod-e, barátom, ezzel a malaccal majd meggyülik a bajod.
– Mért gyűlne meg, te?
– Azért, mert éppen most hallottam a falúban, ahol keresztűl jöttem, hogy a birótól elloptak egy malacot. Keresik is az emberek mindenfelé. Hátha ez éppen a lopott malac? Bizony mondom, tömlöcbe kerűlsz.
De bezzeg megijedett János. Elkezdett könyörögni a suhancnak, hogy cseréljen vele. Jó szívvel neki adja a malacot a lúdért, csak bajba ne kerűljön.
A suhanc egy darabig kérette magát, aztán – isten neki – oda adta Jánosnak a lúdat, ő meg a malaccal gyorsan félrecsapott egy mellékútra s nagy gyorsan eltünt vele. Ment János is az útján s hányta-vetette magában a cserét.
– Ha jól meggondolom, mondotta magában, jó cserét csináltam. Egy az, hogy ennek a kövér lúdnak sok zsírja van; más az, hogy van tolla is, abból vánkost töltünk, – hej, de megörűl az édes anyám!
Hát csak ment, mendegélt János s mikor az utolsó falúhoz ért, meglát ott egy öreg köszörüst, a ki szorgalmasan köszörűlt, s közben folyton énekelt:
Forog, forog a kerék,
Van zsebemben pénz elég.
Csak kést s ollót köszörülök,
S a zsebemben sok pénz csörög!
Megáll János, köszön a köszörüsnek s mondja:
– Hej, de jó dolga lehet kigyelmednek, hogy olyan virágos kedve van!
– Meghiszem azt, felelt a köszörüs. Nincs jobb dolga embernek a földön, mint a köszörüsnek. Csak köszörűl, csak köszörűl s zsebe soha ki nem ürül, mindig tele van pénzzel.
– Ugyan bizony?
– Ugy van, bizony. Hát ezt a szép lúdat hol vetted?
– Nem vettem, cseréltem egy malacért.
– Malacért? Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony.
– S hát a malacot hol szerezted?
– Kaptam egy tehénért.
– Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony.
– Hát a tehenet?
– Azt egy lóért kaptam.
– Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony.
– S hát a lovat?
– Azt egy akkora darab aranyért kaptam, mint a fejem.
– Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony. Akár meg is esküszöm.
– No, hallod-e, mondotta a köszörüs, sok szerencsés embert láttam, de hozzád hasonlatost még nem, pedig megöregedtem, kenyerem javát megettem.
– Meghiszem azt!
– Látod-e, kár, hogy nem vagy köszörüs. Neked lenne még csak sok pénzed.
– Az ám, mondta János, de ha nincs köszörüm.
– Tudod, mit, adok én neked egy köszörűkövet. Azzal kezdhetsz valamit. Te meg add nekem a lúdat.
– Jó szívvel, öreg, – rikkantott János nagy örömmel.
Ott mindjárt kezet csaptak, a köszörüs adott neki egy vásott, csorba köszörűkövet, s ráadásul felvett a földről egy nagy követ, azt is neki adta:
– Nesze, fiam, vigyed, ezzel egyenesre verheted az elgörbűlt szegeket – használd egészséggel.
Na, volt öröm.
– Igazán burokban születtem, mondta magában János, amint mendegélt. De egyszerre csak ellankadt, mind nehezebb, nehezebb lett a kő, éhes volt, nem volt mit egyék; szomjas volt, nem volt mit igyék, – hej, hej, bizony nem bánta volna, ha megszabadúl a kövektől. Áldott szerencsére, egy kúthoz ért, ott a köveket ledobta s neki hajolt a kútnak, hogy igyék belőle. Ahogy neki hajolt, hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a két kő belecsobbant a kútba.
– Hopp! de jó! Ó, de jó! – ugrott fel János örömében. – Nem kell haza cipelnem, ó, de jó! Na, ilyen szerencsés ember sem volt még a világon, mint én!
Meg sem állott hazáig, futva-futott haza az éd’s anyjához.
Holnap legyen János a ti vendégetek.