Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szolga, aki egy alkalommal lovakat legeltetett egy tó partján és a lovak zabláját tekergette. Ekkor előjött a tóból az ördög s megkérdezte a szolgától, hogy mit keres itt. Az azt felelte, hogy a hegyet löki bele a tóba. Az ördög kérlelni kezdte, hogy ne tegye azt, mert akkor nem fog tudni hol élni. Sok pénzt ad neki, csak ne lökje a hegyet a tóba.
A szolga beleegyezett, átvette a pénzt és megígérte, hogy nem teszi meg, amiről beszélt.
De ekkor az ördög össze akarta mérni az erejét a szolgával, hogy ki tud magasabbra dobni. Az ördög felhozott a tó fenekéről egy nagy, nagyon nagy kalapácsot és olyan magasra dobta, hogy nem lehetett látni.
Most a szolgának kellett feldobnia, de ő nagyon jól látta, hogy fel sem tudja emelni azt a kalapácsot, ezért elgondolkodott, megragadott egy fatörzset, felnézett a magasba:
“Nyissátok ki a menny kapuját, hogy bedobhassam a kalapácsot!”
Az ördög ezt hallva, megrémült: inkább ne dobja be, mert az a nagyapja birodalma! A szolga elnevette magát, és eleresztette a fatörzset. De az ördög továbbra is csak azon volt, hogy mérjék össze az erejüket. A legény beleegyezett, de megjegyezte, szívesen megbirkózik, de hogy ne legyen baja, inkább birkózzon meg a bátyjával, ki tudja, talán legyőzheti. “Igen, igen!” egyezett bele az ördög.
A szolga megmutatta neki a medvét, aki ekkor éppen egy bokor mögött a sárban feküdt. Az ördög összeverekedett a medvével, míg az majdnem minden csontját össze nem törte. Az ördög azonban még mindig nem elégedett meg, most versenyfutásra ösztökélte a szolgát. Az így szólt:
“Én fussak te veled? Jobb, ha az öcsémmel futsz versenyt.”
“Rendben van,” egyezett bele rögtön az ördög.
Ekkor a legény bemutatta neki a nyulat, aki éppen ott feküdt egy bokor alatt. Az ördög futásnak is eredt a nyúllal, de még csak körül sem nézett, amikor a nyúl már megtett egy jó darab utat, ő pedig még mindig szinte az előbbi helyén állt. Az ördög még mindig nem nyugodott meg, ezért elvezette a regényt egy sétára a tóparton. Mentek, mendegéltek, és egyszerre csak megpillantottak két boronát. “Hát ezek meg micsodák?” – kíváncsiskodott az ördög.
“Ezek az apám fésűi”, felelte a legény. “Ma reggel itt járhatott és biztosan itt felejtette ezeket.”
“Ej, micsoda derék fésűi vannak az apádnak”, csodálkozott el az ördög, és a hajába akasztotta a boronákat, az egyiket jobbról, a másikat balról.
Ezután tovább mentek, és megpillantottak két csónakot a tavon.
“Ezek az apám bocskorai. Amikor ma reggel erre szántott, levette azokat, hogy beáztassa.”
“Micsoda bocskorai vannak a te apádnak” mondta az ördög és felvette az egyik csónakot az egyik, a másikat a másik lábára.
Elindultak ismét, de nem jutottak messzire, mert villámlani s dörögni kezdett, az ördög szörnyen megrettent.
“Nem kell semmitől sem félned. Itt nem messze van az apámnak egy taposómalma, ahol kancák dolgoznak, de az egyiknek elkóborolt a kölyke, és az párszor felnyerített, a csikóját keresi.”
Az ördög megnyugodott. De nem sokáig, mert ismét megdördült az ég és villámlott. Az ördög továbbra is remegett, de a legény próbálta megnyugtatni.
“Ne félj, ne félj, ez a malom.”
De harmadszor is megdördült az ég és az ördög teljesen kikészült.
A legény boldogan ment tovább, hogy így túljárt az ördög eszén.