Szondi György
Szolimán parancsot adott a pécsi és budai basáknak, hogy indítsák meg újra a háborút a magyarok ellen. Merre várat látnak, foglalják el, keresztül-kasul az országban pusztítsák a magyart, terjesszék a török hatalmat. Ali basa elindult Budáról s északnak vette útját. A kis Drégely vára állította meg. Drégely várának a kapitányát jól ismerte Ali, tudta, hogy Szondi György a neve, azt is tudta, hogy vitéz ember.
Követül küldötte fel hozzá az oroszi papot s azt izente nagy-jóakarattal.
– Ali nem akarja romlásodat, jó magyar kapitány. Tiszteli a vitézségedet, sajnálja az életedet, azért add fel a várat, ezt a kis sárfészket s menj el vitézeiddel bátorságosan. Nem görbül meg egy hajadszála sem.
Jó Szondi György így felelt Alinak:
– Szondi megköszöni Alinak a jóakaratát, hanem a tanácsára nem volt szüksége. Drégely nem erős vár, azt is tudja Szondi. Lerontja az ágyú, de míg le nem rontja, egy tapodtat sem mozdul Szondi György. Fal helyett fal lesz a vitézek hős melle, élve el nem hagyja se Szondi, se Drégely egy őre sem a gyönge sárfészket.
Rombolták a golyók Drégely kőfalát, megpróbálták százszor is a törökök, hogy följussanak a falra, de Szondi és vitézei őrt állottak éjjel-nappal. Ali tépte dühében hullámzó, szép szakállát, korbáccsal kergette újabb ostromra fáradt katonáit.
A fal omladék lőn a hosszú ostrom alatt, Szondi vitézei egyre hullottak.
Ekkor a kapitány a vár piacára kihordatta minden kincsét, sok becses jószágát. Tüzes paripáinak szügyébe tőrt döfetett s a halomba hordott drágaságokat meggyujtatta. – Ne jusson a török kezébe egyéb, mint kő és hamú. Jöhetett a török, a végső tusára, készen várta Szondi. Mintha ezer lelke lett volna mindeniknek, oly szaporán hullott csapásaiktól a török. Maga Szondi György volt a legrettenetesebb. Mint neki bőszült oroszlán úgy küzdött. Golyó hatolt egyik lábába, majd jobb karjába s ő féltérdre roskadva, balkezébe szorított kardjával tovább küzdött, míg egy gyilkos golyó kioltá életét.
Ali megbecsülte holta után is.
Két énekes apródját, kiket hozzá küldött még az ostrom előtt Szondi, kegyébe fogadta; a vitéz kapitányt egy domb tetejében eltemetteté és sírhantjára lobogós kópját tűzetett.
1552-ben történt; Drégely omladékát nagy áron vette meg a budai basa.
Losonczi István
Achmed basa az erős Temesvárt szállotta meg, hogy a déli vidéken egy vár se álljon védelmére a magyaroknak, akadályául a török hódításnak.
Az erős várban 2700 főnyi őrség volt, csakhogy jobbára idegen zsoldosokból állott ez az őrség; zsoldért vívott, nem hazáért és becsületért.
A vár kapitányát Losonczi Istvánnak hivták. Tetőtől-talpig vitéz ember volt, jó hazafi.
Ha mind magyar lett volna oldala mellett, nem éri akkora gyalázat.
Egy ideig még csak harcoltak a zsoldosok, míg kijárta bőven az eleség, bor és a zsold. Mikor fogyatékán voltak mind a háromnak, nem akarták tovább védeni a várat. Zúgolódtak a kapitány ellen. Zsoldot követeltek s mert Losonczi nem adhatott, titkon összeesküdtek ellene.
Künn háborgott az ellenség, török ágyúk torka szórta a faltörő golyókat, benn pedig izgága katonák ellene szegültek a kapitánynak.
Hol egyetértés nincsen, ott erő sincs.
A zsoldosok nyiltan fellázadtak és hangosan követelték Losonczitól, hogy adja fel a várat, ha őket többé fizetni nem tudja, mert ők nem azért állottak a király zsoldjába, hogy éhezzenek, szomjazzanak és ezért a bérért kockára tegyék életöket.
A derék Losonczi kérte, hogy legyenek türelemmel, könyörgött, hogy ne hagyják őt el a legnagyobb veszélyben, igérte, hogy megfizeti őket busásan, csak verjék vissza a törököt. Mind hiába! Hol nem hazaszeretetből táplálkozik a vitézség, hanem haszonlesésből: ott ne várjon senki hűséget.
Losonczi kitűzette a fehér lobogót. Alkudozott a törökkel, bár vitéz lelke felháborodott e cselekedete ellen. Achmed igéretet tett, hogy az őrséget szabadon elereszti. Megindult Losonczi a gyalázatos útra. A törökök kárörvendő táborán keresztül kellett vonulnia. Az áruló török számba sem vette adott szavát, kaszabolni kezdte az elvonulókat. Haragra gerjedt a mélyen megalázott hős. Kiséretét fölbuzdítva kardot rántott s addig küzdött halált megvető bátorsággal, mig utolsó szál emberével együtt elesett. Achmed elfoglalta Temesvárt, de sok vitézének élete árán jutott birtokába. Ez is 1552-ben történt.