– Még ugyanazon a mulatságon történt – kezdte másnap Rémusz bácsi -, még ugyanazon a mulatságon: Mezeiéknél, hogy a Nyúl széles jókedvében azzal a bizonyos félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömmel kezdte rémítgetni a Rókát. Ebből talán még nem lett volna semmi baj, ha a Nyúl nem viszi túlságba a dolgot. Addig-addig emlegette azonban azt a szörnyűséges pikkelyes fenevadat, ameddig a Róka észre nem vette (persze, része volt ebben a báránykisasszonykák neveletlen vihogásának is), hogy a Nyúl meg akarja szégyeníteni az egész társaság előtt. Nagyon megharagudott a Róka, de amolyan hát mögötti természet lévén, nem mutatta ki a haragját, hanem elhatározta, hogy mihelyt teheti, bosszút áll a Nyúlon.
– És hogy állt bosszút rajta? – érdeklődött a Kisfiú.
– Éppen erről szól a mai mese – felelte az öreg néger.
Egyszer a Nyúl éppen a veteményeskertjében locsolgatott, kapálgatott, amikor beszólt hozzá a kerítésen át a Róka:
– Adj’isten, komám! Sok a dolgod?
– Nem mondhatnám – felelte a Nyúl. – Csak teszek-veszek, kertészkedem itt a ház körül.
– Nem volna kedved egy kis sétára? – kérdezte a Róka,
– Hová mennénk?
– Csak emide le.
– Hol van az az emide le? – tudakolta a Nyúl.
Erre azt felelte a Róka, hogy egy kis sárgabarackot szeretne enni, de megrándította a lábát, nem bír felmászni a fára; azt szeretné, ha a Nyúl másznék fel helyette, és ledobálna neki vagy egy kalapra valót.
– Úgy tudtam eddig, hogy utálod a gyümölcsöt – jegyezte meg a Nyúl.
– Az utóbbi időben igen megszerettem – felelte a Róka. – Jót tesz az emésztésemnek.
A Nyúl mindjárt gyanította, hogy valami huncutság van a dologban. De azért adta a hiszékenyt, mert kíváncsi volt, hogy mit tervez a Róka.
– Ezt a kis szívességet igazán megtehetem neked – mondta. – Gyerünk ahhoz a barackfához!
Nemsokára odaértek.
– Ez az a fa – mutatta a Róka. – Látod, milyen szép érett rajta a gyümölcs?
– Látom – bólintott a Nyúl. – Meg kell adni, igazán jófajta barack.
– Kapaszkodjál fel arra a vastag ágra – biztatta a Róka. – Egyél annyit, amennyi jólesik, azután hajíts le nekem is néhányat.
– Szíves örömest! – felelte készségesen a Nyúl, és mindjárt fel is mászott a fára.
– Hát a Nyúl tud fára mászni? – csodálkozott a Kisfiú.
– Nem mindegyik – válaszolta Rémusz bácsi. – De ez tudott.
– Biztosan az apukájától tanulta. És az is az apukájától.
– Biztosan – mondta az öreg. – Az pedig egy fáramászó-tanártól.
– A fáramászó-tanár pedig egy másik fáramászó-tanártól, és a másik fáramászó-tanár egy harmadik fáramászó-tanártól. De hogy az kitől tanulta, azt már nem tudod. Igaz?
– Igaz – felelte Rémusz bácsi.
– Hát akkor folytasd a mesét – kérte a Kisfiú.
A Nyúl tehát felmászott a fára, a Róka pedig leült a fa tövében. Arra számított, hogy ha a Nyúl jóllakik barackkal, és elnehezülve, ellustulva, leereszkedik a földre: ő majd hátulról észrevétlenül elkapja a nyakát.
De hát a Nyúl kitalálta, hogy miben fő a Róka feje! Megkóstolta a barackot, és csettintett a nyelvével:
– Ez aztán a barack! Illatos, zamatos, puha!
– Adj egyet! – kérte a Róka.
– Tessék! – szólt a Nyúl.
Le is dobott egy barackot. Épp a Róka feje búbját érte, szét is loccsant rajta.
– Ejnye, be ügyetlen vagy! – bosszankodott a Róka.
– Nem én vagyok ügyetlen, hanem te! – felelte a Nyúl. – Miért állsz ide, a fa alá? Menj messzebb egy kicsit.
A róka hátrált néhány lépést.
– No, most dobj egyet! – kiáltotta.
– Dobom már! – kiáltott vissza a Nyúl. – Csak aztán kapd is el!
A barack a Róka hátán puffant, lekvár lett belőle.
– Nem tudsz vigyázni? – mérgelődött a Róka.
– Hiába vigyázok, ha ilyen közel állsz a fához.
A Róka még tovább ment.
– Itt jó lesz? – kérdezte.
– Nagyon jó!
Nem is egy barackot dobott a Nyúl, hanem egymás után hármat. Az egyikkel tomporon találta a Rókát, a másikkal szügyön, a harmadikkal orron.
– Elég! – ordított a Róka. – Inkább lemondok a sárgabarackról. Csak egyél magad, én majd megvárlak.
– Már jóllaktam – válaszolta a Nyúl. – Azt hallottam, hogy nem jó sok gyümölcsöt enni éhgyomorra.
– Hát akkor le is jöhetnél a fáról – mondta a Róka.
– Már régen lejöttem – nevetett a Nyúl.
És csakugyan: ott ült a mezőn, a Róka háta mögött, biztonságos messzeségben.
– Ejnye – csóválta a fejét a Róka. – Miért futottál el olyan hirtelen? Csak nem hiszed, hogy bántani akarlak?
– Eszembe sem jutott, hogy ilyesmivel gyanúsítsalak! – felelte a Nyúl. – És hogy lásd, milyen jó barátod vagyok, megtanítalak egy mulatságos találós kérdésre. Kíváncsi vagyok, megfejted-e.
A Róka, aki igen nagyra volt az eszével, így szólt:
– Nincs az a találós kérdés, amelyet meg ne fejtenék. Hadd halljam!
– Hát ide figyelj! – mondta a Nyúl. – Találd ki, mi az:
Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.
A Róka töprengett, törte a fejét. A végén bevallotta, hogy nem tudja megfejteni a rejtvényt.
– Nem is tudhatod – felelte a Nyúl. – Ezt a találós kérdést ugyanis csak az fejtheti meg, aki előzőleg mézet evett.
– Hol találok most mézet? – tudakolta a Róka.
– Gyere velem, megmutatom – mondta a Nyúl. Egyenesen a Medve méhesébe vezette a Rókát. Ott sorakoztak a kaptárak.
– Állj ide – szólt a Nyúl. – Én majd megdöntöm egy kicsit az egyik kaptárt. Neked nincs más dolgod, mint kitátani a szájadat, és várni, hogy belecsorogjon a méz.
A Róka oda állt, ahová a Nyúl mutatta, kitátotta a száját. A Nyúl pedig megdöntötte a kaptárt, előbb csak kicsit, vigyázva, azután egyre jobban. A méz vékonyan szivárgott a kaptár nyílásából, mert a tavalyi már elfogyott, az ideit pedig még nem gyűjtötték össze a méhek. (Épp most szálltak ki a rétre, virágport szedni: ezért nem volt otthon egyikük sem.)
Addig döntötte a Nyúl a kaptárt, amíg ráborult a Róka fejére. Szűk volt a nyílás, a Róka fejének vastagabbik fele beleszorult.
– Segítség! – ordított a Róka, de a hangja inkább csak amolyan bugyborgásfélének hallatszott, mert ami kis méz még akadt a kaptárban, mind a torkára csurgott.
A Nyúl megkopogtatta a kaptár oldalát, és bekiáltott:
– Remélem, most már meg tudod fejteni a találós kérdést:
Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.
– Hiszen már éppen elég mézet ettél! No, még mindig nem tudod?
De a Rókának most kisebb gondja is nagyobb volt, mint rejtvényt fejteni. Rázta a fejét, szabadulni igyekezett a kaptárból.
A Nyúl pedig elindult hazafelé. Ahogy bandukolt az úton, ki jön szembe vele? A méhes gazdája, a Medve.
Azt kérdezte tőle a Nyúl:
– Szereted-e a jó találós kérdéseket?
– A jókat igen – felelte a Medve.
– Hát akkor mondd meg, mi az:
Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.
A Medve gondolkozott, találgatott.
– Nem tudom a megfejtést – mondta végül.
– Nem csodálom – felelte a Nyúl. – Nagyon nehéz rejtvény. A Róka is most töri rajta a fele fejét a te méhesedben.
– Az én méhesemben?! – horkant fel a Medve. – Mit keres a Róka az én méhesemben?
– Mondom: rejtvényt fejt. Siess oda, ketten majd rájöttök az értelmére.
– Sietek! – felelte a Medve. – Nem szeretem, ha idegenek járnak a kaptárak körül. Arra nagyon kényes vagyok.
Amikor hazaért, a Róka még javában küszködött a kaptárral.
– Most már értem, mit jelent az a huncut találós kérdés! – kiáltotta a Medve. – Azt jelenti, hogy meg akartad dézsmálni a mézet, de nem bírod kihúzni a fejedet a kaptárból. No, majd segítek!
Fogott egy botot, és nagyot vágott a Róka fenekére. A Róka ugrott egyet: a kaptáros fejével épp neki a kerítésnek.
Diribdarabra tört a kaptár. A Róka mézes szájjal, mézes orral, mézes szemmel állt a Medve előtt.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy mézet akartam lopni! – hebegte.
– Lehet, hogy tévedek – felelte a Medve. – De ha már tévedek, akkor tévedésből mindenesetre elnadrágollak.
Mindjárt be is váltotta az ígéretét.
– Nem akartam mézet lopni! – siránkozott a Róka.
– Sebaj! – mondta a Medve. – Annyi csibészséget követtél már el életedben, hogy ezt a kis verést még akkor is bizonyosan megérdemelted.
Otthon a Kisfiú azt kérdezte Apától:
– Szereted a találós kérdéseket?
– Szeretem – felelte Apa.
– Hát akkor mondd meg, mi az:
Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.
– Bizony, ezt nem tudom – vallotta be Apa.
– De én tudom! – kiáltotta vidáman Anya. – Az a ragadós bélésű kalap: a kaptár. A Nyúl a Róka fejére borította, és a Róka nem bírta kihúzni belőle a fejét.
– Honnan tudod? – csodálkozott Apa.
– Ez is találós kérdés! – nevetett a Kisfiú. – De én megfejtem!
– Hát fejtsd meg! – biztatta Apa.
– Onnan tudta – mondta a Kisfiú -, hogy ő volt a kis Betty! Rémusz bácsi kis Bettyje. Igaz? – fordult Anyához.
– Igaz – felelte Anya.