– Meddig maradt ott a Tehén az eperfa alatt? – tudakolta a Kisfiú.
– Sokáig – mondta Rémusz bácsi. – A végén már a lába is reszketett a fáradtságtól, a nyaka is megfájdult, mert nem jó dolog ám leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében.
– De aztán kiszabadult?
– Kiszabadult – felelte Rémusz bácsi. – Éppen ennek a történetét akarom elmondani.
Lassan besötétedett. Már a méh is elrepült, a lusta béka is elaludt a tocsogóban, de a Tehén még mindig nem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Nagyot bődült, hátha meghallja valaki. De senki sem hallotta meg.
Feljött a hold. Meglátta egy szúnyograj a Tehenet, leszállt rá, csípte, ahol érte. De a Tehén csak nem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Szél kerekedett, megeredt az eső. Hanem a Tehén, akárhogy erőlködött is, még akkor sem bírta kihúzni a szarvát a fából.
Megvirradt, kisütött a nap, de a Tehén még mindig ott állt, beszorult szarvval, az eperfa alatt.
Addigra azonban úgy megkínozta az éhség, hogy még egyszer nekirugaszkodott, erősebben, mérgesebben, mint eddig bármikor – és egyszerre kiszabadult a szarva az eperfa törzséből, ő maga pedig a hirtelen rándítástól leült a földre.
Nem gondolt akkor semmire: sem a hazamenésre (pedig otthon már bizonyosan nagyon várták), sem a bosszúállásra – csak egyre gondolt: arra, hogy előző nap nem vacsorázott, aznap nem reggelizett. És amúgy ültében mindjárt nekilátott a harmatos, ropogós zöld fűnek.
Hanem még jóformán el sem verte az első éhségét, amikor lépéseket hall: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti. Jött a Nyúl, hogy megnézze, hogyan töltötte az éjszakát a Tehén az eperfa alatt.
“No, megállj! – gondolta magában a Tehén. – Most az egyszer én szedlek rá téged!”
S azzal gyorsan odafutott az eperfához, visszadugta a szarvát a lyukba (persze, csak gyengén, óvatosan, hogy újra bele ne szoruljon), és megállt a fa alatt, leszegett fejjel, mintha el sem mozdult volna onnan. Csak éppen azt a kis füvet rágta meg, nyelte le sietve, ami még a szájában maradt.
A Nyúl azonban szemfülesebb volt, mint a Tehén gondolta. Már a távolból meglátta, hogy a Tehénnek mozog a szája és a nyeldeklője. És hogy egy szál fű tapad az orrán.
“Csak óvatosan! – intette magát. – A Tehén füvet legelt, amíg én nem voltam itt. Ez pedig nem jelenthet mást, mint hogy sikerült kihúznia a szarvát a fából. Jó lesz vigyázni, mert a néni valami huncutságot forral. No de korán keljen fel, aki rajtam akar kifogni!”
Úgy tett, mint aki nem vett észre semmit.
– Jó reggelt, nénike! – köszöntötte a Tehenet. – Hogy szolgál a kedves egészséged ezen a szép, derűs reggelen?
– Rosszul, nagyon rosszul – felelte a Tehén. – Egész éjjel le sem hunytam a szememet. A lábam is reszket a fáradtságtól, a nyakam is megfájdult. Vagy talán azt hiszed, jó dolog leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében?
– Ejnye, ejnye! – adta a Nyúl a sajnálkozót. – De hát miért nem próbáltad kihúzni a szarvadat a fából?
– Mást sem csináltam. Hanem akármennyit próbáltam is, sehogy sem sikerült. Segíts rajtam, pajtás, hiszen miattad ért ez a szerencsétlenség!
– Mondtam már, hogy szívesen segítenék – válaszolta a Nyúl -, de sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig.
– De a farkamat csak eléred?
– Azt igen, ha nagyon igyekszem.
– Hát akkor markold meg jól a bojtját, és ha szólok, húzz rajta nagyot.
A Nyúl kitalálta, hogy mit tervel a Tehén: a közelébe akarja csalni, hogy ha már ott van, felrúgja vagy felöklelje.
“Ravasz vagy, Tehén néne – kuncogott magában. – Csakhogy nem könnyű ám túljárni az én eszemen!”. Ezt felelte:
– Attól félek, hogy nem sok hasznomat veszed. De ha mindenáron ezt kívánod, megtehetem éppen.
Feküdt ott egy hosszú csipkeág, azt felemelte (a Tehén nem látott semmit, mert a fatörzs eltakarta a szemét), és az ág tüskés végét beakasztotta a Tehén farka bojtjába.
– Húzhatom? – kérdezte.
– Húzd! – kiáltotta a Tehén.
A Nyúl jó messziről meghúzta a tüskés ágat.
A Tehén azt hitte, hogy a Nyúl ott áll mögötte. Mind a két lábával nagyot rúgott hátrafelé. De persze csak a levegőt találta.
Dühösen kirántotta a szarvát a fából, hogy azzal rontson rá a Nyúlra. De hol volt akkor már a Nyúl? Futott a réten át, jókedvűen, hazafelé – lippiti-klippiti, lippiti-klippiti -, még csak nem is nagyon szedte a lábát, mert tudta, hogy a Tehén amúgy sem ér a nyomába.
A Nyúl felszaladt egy kis dombra, leszaladt a másik oldalon, ott, az ösvény mellett beugrott egy sűrű bokorba.
Amikor a Tehén lihegve, fújtatva arra rohant, vastag hangon rákiáltott:
– Hová, hová, Tehén néne? Kit kergetsz?
A Tehén nem ismerte meg a hangját, látni meg nem látta, mert a sűrű bokor mindenestül eltakarta a Nyulat. Megállt egy pillanatra.
– A Nyulat kergetem – felelte. – Merre futott?
– Színét sem láttam – mondta a Nyúl – Hanem amott, a domb túloldalán hallottam valami hajcihőt.
– Onnan jövök éppen.
– Hát akkor fordulj vissza – tanácsolta a Nyúl. – Mert mintha most is onnan hallanám a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti… Ha nagyon sietsz, talán még utoléred.
A Tehén elnyargalt, fel a dombra, le a dombról, vissza a mezőre.
A Nyúl pedig elnyújtózott a bokor alatt.
“Kifogtam a Rókán, kifogtam a Héján, kifogtam az irigy Tehénen – nevetett magában elégedetten. – Rám fér egy kis pihenés.”
Rémusz bácsi elhallgatott.
– Jó lesz, ha te is aludni mégy – mondta aztán.
– De én nem fogtam ki a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen! – vetette ellen a Kisfiú.
– És azt hiszed, rajtam kifogsz? – nevetett Rémusz bácsi.
– Hiszen a szemedet is alig bírod nyitva tartani az álmosságtól. Csak addig el ne aludj, amíg haza nem érkezel.
Nem, addig nem aludt el a Kisfiú. De otthon hamar ágyba kéredzkedett.
Csak ennyit mondott még Anyának:
– A Nyúl kifogott a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen.
És már aludt is.