– Múltkorjában azt mondtam – kezdte egyik alkalommal Rémusz bácsi a mesét -, hogy a Róka nagyon haragudott a Teknősre a görbe-pörge törpe-körte miatt. Képzelheted, mennyivel inkább haragudott akkor, amikor a Teknős ráadásul még meg is szökött a zsákból!

– A zsákot a Nyúl nyitotta ki – mondta a Kisfiú. – Rá nem haragudott?

– A Nyúlra? Senkire sem haragudott annyira, mint éppen őrá. De ez már igen régi harag volt, és a Róka lassacskán belátta, hogy hiábavaló minden ravaszsága: a Nyúllal sehogy sem boldogul.

– És azontúl nem is bántotta? – kérdezte a Kisfiú egy kicsit aggodalmasan. Mert hiszen ha a Róka kibékült a Nyúllal, akkor Rémusz bácsi nemigen mondhat róluk több mesét.

– Bántani nem merte, mert félt tőle – felelte az öreg. – Hanem ehelyett minden eddiginél furfangosabb furfangot eszelt ki ellene meg az öreg Teknős ellen is. Erről szól a mai mese.
Volt a Rókának egy meghitt, kebelbéli jó cimborája: a Héja. (Igaz ugyan, hogy valamikor – amikor a Nyúl megszökött a faodúból – alaposan hajba-tollba kaptak, de azóta már régen elfelejtették a haragot.) Ezt a Héját hívta segítségül a Róka. Felbiztatta, hogy pusztítsa el a Teknőst, a Nyulat pedig vigye el olyan messzire, hogy onnan soha életében ne találjon haza.

A Héja szívesen vállalkozott a feladatra. De hogyan csinálják a dolgot, hogy se a Teknős, se a Nyúl ne fogjon gyanút?

Vasárnap déltájt, amikor a városka lakói dologtalanul sétálgattak a piactéren, a Róka és a Héja kiállt a tér közepére.

– Ide, ide mindenki! – kiáltotta a Róka. – Ki akar szárnyak nélkül a felhők közé repülni? Csak egy picula az ára a sétarepülésnek! Kényelmes ülőhely a Héja hátán! Szép kilátás, friss levegő! Csak egy picula az ára!

– Szeretnénk repülni! Hadd repüljünk! – kérlelték anyjukat a báránykisasszonyok.

– Még mit nem! – felelte Mezeiné. – Egy szót se halljak erről a dologról. Fogjátok meg szépen egymás kezét, és sétáljatok tovább, az való nektek, nem a repülés.

– Nem kellene egyszer már kipróbálni, hogy milyen az élet odafent? – kérdezte a Mosómedvéné a férjét.

– Megmondom én! – felelte a Mosómedve. – Éppen olyan, mint idelent. Csak aki onnan lepottyan, az igen nagyot pottyan.

A legtöbben azt hajtogatták, hogy akinek nincs szárnya, ne is repüljön. A Mókus ugyan nem értett egyet ezekkel a maradiakkal, de azért ő sem bízta a Héjára a kisfiát.

– Ha mindenáron repülni akarsz – mondta neki -, majd megkérem a Gólyát, hogy vigyen fel egy kicsit a magasba. Sokkal inkább megbízom benne, mint a Héjában.

De azért akadt, aki hallgatott a Róka rábeszélésére. A Pocok például befizette a gyerekeit a sétarepülésre. A Héja, hátán a Pocok-pockokkal, néhányat körözött a piactér fölött, azután leszállt, és gyengéden lesegítette a földre kis utasait.

– Szép volt? Jó volt? – érdeklődött az öreg Pocok.

– Gyönyörű! – kiáltoztak a kis pockok. – Onnan, a magasból nézve, minden állat kicsi!

Arra döcögött Teknős apó is. Egész életében a földön mászkált (ha Mezeiéknél fel akart ülni a székre: még ahhoz is segítség kellett), nem csoda hát, hogy most kedvet kapott a repülésre. Sem a Rókában, sem a Héjában nem volt valami túlságos bizalma. De mivel látta, hogy a Pocok-fiókák is baj nélkül értek vissza a piactérre, egy kis habozás után lefizette a piculát, és felkapaszkodott a Héja hátára.

– Örülök, hogy felszálltam! – jelentette ki elégedetten a Teknős, amikor a Héja a magasba emelkedett vele. – Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a világ.

Hanem egy idő múlva (ismeretlen, sziklás vidék felett repültek éppen), egy kis szél kerekedett, és Teknős apónak kezdett nehezére esni a kapaszkodás.

– Gyerünk vissza! – kérte a Héját.

– Én már fordulok is – felelte a madár. – Te azonban itt maradsz.

– Itt? – kiáltotta megdöbbenten a Teknős. – A levegőben?

– Az már a te dolgod, hogy kitartod-e idefent, vagy pedig oda zuhansz-e arra a sziklás vidékre – vonta meg a vállát a Héja.

– Már hogy tarthatnám ki idefent? Nem vagyok én madár! Ha ledobsz, végem van!

– Mondtam már: ez a te gondod – válaszolta a Héja.

Azzal erősen megrázkódott, billegett egyet-kettőt, bukfencet vetett. A Teknős kapaszkodott, ameddig bírta. De nem bírta sokáig. Kalimpálva zuhant lefelé.

A Héja hátra sem nézett. Repült vissza, oda, ahonnan elindult.

Pedig ha hátranéz, nem lett volna olyan nagyon elégedett. Mert látta volna, hogy a Teknős addig-addig kalimpál, amíg nem sikerül a hátára fordulnia a levegőben, és így puffan a sziklára is, lábát, fejét, farkát páncéljába húzva.

Akármilyen rugalmas is az ilyen páncél, ekkora magasságból a kemény sziklára esni, bizony nem kicsiség. Teknős apó is jól megütötte magát, ezenfelül pedig még tömérdek vesződségébe is került, ameddig a hátáról a talpára bírt hengeredni, és arról a távoli, ismeretlen vidékről elindulhatott hazafelé a fájó tagjaival.

A Héja leszállt a piactéren. Odakacsintott a Rókára:

– Úgy történt minden, ahogy meghagytad.

A többieknek pedig ezt mondta:

– Teknős úrnak nagyon megtetszett egy szép zöld, langyos mocsár. Megkért, hogy rakjam le ott. Azt üzeni, hogy egyhamar nem is jön haza.

Ott állt a Nyúl is a piactéri kíváncsiak között.

– Nem vinnél el engem is egy kis sétarepülésre? – lépett oda a Héjához.

Most a Róka kacsintott a madárra:

– Úgy történik minden, ahogy kiterveltük!

– Elviszlek szívesen – felelte a Nyúlnak a Héja.

A Nyúl lefizette a piculát, és felkapaszkodott a madár hátára.

– Mehetünk!

A Héja (ámbár a Nyúl sokkal nehezebb volt a Teknősnél) egy-két szárnycsapással felhúzott a magasba.

– Örülök, hogy felszálltam – szólt a Nyúl. – Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a világ!

– Ez még csak a kezdete – felelte a Héja. – A java most következik.

Egy idő múlva azonban (éppen a fölött a sziklás vidék fölött repültek, ahol a Héja ledobta a hátáról Teknős apót) egy kis szél kerekedett, és a Nyúlnak kezdett nehezére esni a kapaszkodás.

Mit csinált vajon? Talán megkérte a Héját, hogy forduljanak vissza?

Dehogyis! Elővett egy hosszú zsineget, és mint valami kötőféket, a madár nyakába vetette.

– Így ni! – mondta. – Most már nem eshetem le. Még ha akarnál, sem bírnál ledobni.

De hát a madárnak nem is az volt a megbízatása, hogy ledobja a Nyulat, hanem az, hogy vigye el olyan messzire, ahonnan sohasem talál haza.

Szállt, szállt a Héja, hegyek felett, vizek felett, idegen városok felett. A Nyúl végül is elunta a dolgot.

– No, komám, megszolgáltad már a piculádat – mondta a Héjának. – Éhes vagyok, gyerünk haza!

A Héja azonban csak szárnyalt tovább, hegyek felett, vizek felett, idegen városok felett.

– Ejnye! – szólt a Nyúl bosszúsan. – Nem hallottad, hogy mit mondtam?

De a Héja csak repült, repült, egyre gyorsabban, egyre magasabban.

Látta már a Nyúl, hogy a Héja valami csibészségre készül. A Róka meghitt, jó cimborájától igazság szerint nem is telhetett ki egyéb.

Nem is kérlelte tovább. Ehelyett bedugta a fejét a madár bal szárnya alá, és lassan, nyugodtan harapdálni kezdte a hónalját.

A Héja semmit sem állt ki nehezebben, mint a csiklandozást. Most is nagyot vihogott, és lecsapta a szárnyát. Mindjárt zuhant is egy sort.

A Nyúl erre a madár jobb szárnya alá furakodott be a fejével, és a jobb hónaljának esett neki.

– Hihihihi! – visított a Héja a nevetéstől (pedig nem volt egy csepp jókedve sem), és most meg a jobb szárnyát szorította a testéhez. – Hagyd abba, jajjaj, hagyd abba!

– Nem hagyom, csak ha megígéred, hogy oda viszel, ahová mondom.

A Héja mindent megígért.

A Nyúlnak azontúl, ha úgy találta, hogy a madár eltér a megfelelő iránytól, vagy magasabbra repül a kelleténél, nem volt más tennivalója, mint egy kicsit megcsiklandoznia a Héja egyik vagy másik hónalját.

A madár kénytelen-kelletlen leszállt a piactéren. A Nyúl úgy ugrott le a hátáról, daliásan, mint a huszár a lováról.

– Mondhatom, pompás lovaglás esik egy ilyen héjamadáron – mondta a Rókának. – Majdnem hogy kellemesebben ültem rajta, mint amikor téged fogtalak be paripának.

Éppen ott állt a közelében Mezeiné asszonyság a süldő leányaival.

Egyéb sem kellett a báránykisasszonyoknak! Eszükbe jutott az a híres történet, amikor a Nyúl megnyergelte a Rókát. Akármilyen rosszallóan pislogott is rájuk az anyjuk: tapsolva, térdüket verdesve nevettek a szemébe a Rókának.

Velük nevetett az egész piactéri sokadalom, még akkor is, amikor a Róka, fülét, farkát lesunyítva, nagy mérgesen, már régen hazakullogott.
– És a Héja? – kérdezte a Kisfiú.

– Elrepült – mondta Rémusz bácsi.

– És a Teknős?

– Mondtam már – felelte az öreg. – Arról a távoli, ismeretlen vádékről elindult hazafelé a fájó tagjaival.

A Kisfiú elégedetlen arcot vágott.

– Látom, nem tetszik valami – mondta Rémusz bácsi. – Ha úgy találod, hogy ezt vagy azt nem jól mondtam a mesében, akkor javítsd ki.

– Azt lehet? – lepődött meg a Kisfiú.

– Már hogyne lehetne! Most nem én mesélek neked, hanem te mesélsz nekem.

– Akkor ülj ide a mesehallgató székre.

Rémusz bácsi helyet cserélt a Kisfiúval.

– Amikor a Nyúl bedugta a fejét a madár szárnya alá – kezdte a Kisfiú -, nem kicsit harapta meg a hónalját, hanem nagyon. Nagyon megharapta. Nagyon fájt a Héjának.

– Úgy kellett neki – felelte Rémusz bácsi. – Megérdemelte, hogy nagyon megharapja a Nyúl.

– És akkor leszállt a Héja a Nyúllal együtt, de nem a piactéren, hanem éppen ott, ahol Teknős apó hazafelé ment. És akkor Teknős apó is megharapta a Héját. És akkor a Nyúl a hátára vette Teknős apót, és hazavitte. És aztán a Nyúl hazaszaladt.

– Helyes – bólintott Rémusz bácsi elismerően, és hozzátette: – Nagyon jól tudsz mesélni.

A Kisfiú leszállt Rémusz bácsi padjáról.

– De azért holnap mégis te mesélsz? – kérdezte.

– Persze – felelte az öreg. – Holnap is, máskor is. Hanem ha kedved tartja, hébe-korba te is segíthetsz.