Pali meg Manci unokatestvérek voltak, és azon a nyáron Manci Paliéknál nyaralt. Hanem a Pali szülei éppen akkor Budapestre utaztak, és a két gyerek egyedül maradt Schwarc úrral, a házitanítóval, meg a Néró kutyával. De Manci nagyon kényeskedő lány volt, és sokszor csúfolta Palit, pedig az szerette őt, és mondta is sokszor, hogy ha majd nagy lesz, csak a Mancit fogja feleségül venni, senki mást.
Paliék kertjén túl volt egy szép fenyőerdő, és az erdőben volt egy tó. Egyszer délután a két gyerek meg a Néró elmentek a tóhoz békákra dobálni kővel. Mikor a tó partjához értek, azt mondja Pali: – Te, Manci, nézz csak bele a tóba. Nézd: a parton van két fenyőfa, és a part alatt, a vízben is van két megfordított fenyőfa. A parton áll a Néró. A tón úsznak igazi kacsák, és a víz alatt velük úsznak megfordított kacsák. Minden van odalent: egy egész igazi ország. Csak éppen hogy meg van fordítva. Biztosan ez a Tündérország.
– Butaság! – kényeskedett Manci. – Ez csak tükrözés.
– De én láttam egyszer – felelte Pali -, mikor este sütött a hold, hogy egy ezüstlétra volt a tóban egészen a fenekéig, és azon fehér tündérek jártak fel és le.
– Most is hazudsz – mondta Manci.
– Hát fogadjunk! Vacsora után elkéredzkedünk a Schwarc úrtól és idejövünk.
Este együtt vacsoráztak négyen. A Pali meg a Manci meg a Schwarc úr meg a Néró. Vacsora után odament Schwarc úrhoz Pali.
– Schwarc úr – kérte Pali -, Manci délután a tónál kiejtette a fésűjét, csak azt akarjuk elhozni, és mindjárt visszajövünk.
– Hát nem bánom. De siessetek. – Akkor a két gyerek elindult, és velük ment a Néró. Szépen sütött a hold, és az erdőben sok gyönyörű kis szentjánosbogárka szálldogált. Mikor a tóhoz értek, a kerek telihold éppen a két fenyőfa fölött állt, és a sötét vízben egy hosszú ezüstlétra csillogott.
– Látod az ezüstlétrát? – súgta Pali.
– Az is csak tükrözés – kényeskedett Manci.
– De nem látod ott a fehér tündéreket, hogy jönnek fel az ezüstlétrán, és mennek fel a holdba? Egy tükrözésen nem lehet felmenni.
– Hát akkor mutasd meg, hogy le tudsz menni a tóba. Akkor menj le az ezüstlétrán!
– Itten nincs odatámasztva a parthoz – felelte Pali. – Gyerünk a másik oldalra.
Átmentek a másik oldalra. De ott se volt odatámasztva az ezüstlétra a parthoz, hanem volt a tó közepén két fehér vízirózsa, ahhoz volt odakötözve a létra vége. Ezért Pali nem tudott lemenni rajta.
Akkor Manci kényeskedett: – Most is hazudtál. Ez nem is létra, és nem is lehet rajta lemenni. Nekem te csak mindig butaságokat hazudsz. Nem is leszek soha a feleséged.
Hát elindultak hazafelé. De a Néró egy mogyoróbokor mellett elkezdett szaglászni a fűben.
Hát egyszer csak megszólal a fűben egy kis hangocska, mintha cincér cincogott volna.
– Aki hazudik, annak nem támasztjuk oda az ezüstlétrát. Pali még mindig nem látott semmit, de azért felelt:
– Ha megmondtam volna az igazat a Schwarc úrnak, akkor nem eresztett volna ki bennünket a tóhoz.
– Aki hazudik, annak nem támasztjuk oda az ezüstlétrát – ismételte a kis hangocska, de még mindig nem látszott semmi a sötét fűben.
– Istenem! – sóhajtott fel Pali. – Most már sose mehetek le a fordított Tündérországba? Akkor se, ha megígérem, hogy jó leszek, és soha többé nem fogok hazudni?
Akkor éppen egy kis szentjánosbogárka mászott arra a fűben, és annak a fényénél megláttak egy icipici emberkét, csak akkorát, mint egy szúnyog. Egy fűszálnak a végén állt a kis emberke. Felfelé tartotta a fejét, a kezével pedig tölcsért csinált a szája elé, hogy Pali meg Manci jobban hallják, amit mond.
– No, ha megígéred, hogy igazán jó leszel, és soha többé nem hazudsz, akkor eljöhetsz.
– Megígérem, megígérem! – kiáltotta Pali boldogan. – De a Manci is jöjjön, mert ha nagy leszek, ő lesz az én feleségem.
– Én leszek az ő felesége – mondta gyorsan Manci, mert ő is mindent látni akart. Pedig az előbb még azt mondta, hogy nem lesz.
– Hát nem bánom – felelte az icipici emberke.
– Ti csak csináljátok a kezetekkel, amit én, és mondjátok utánam a varázsverset:
Hókuszpókusz – ezüst lótusz,
Icnam, Ilap eresszen be,
Visszahozom a szívembe,
Hókuszpókusz.
A gyerekek utánacsinálták a kezükkel a varázsmozdulatot, és elmondták a varázsverset. Hát alighogy végigmondták, abban a szempillantásban elkezdtek süllyedni, mint a liften. De a lábuk nem süllyedt, csak a fejük süllyedt lefelé, mert kisebbedtek. A földről bozontos mohák nőttek felfelé sebesen, és hatalmas törzsekké nőttek, és vastagodtak, és a roppant fűerdő eltakarta előlük az eget és a holdat, mert most már ők is olyan icipicik lettek, mint a szúnyogok.
– Most biztosan Tündérországban vagyunk – mondta Pali.
– Ez még nem Tündérország – szólalt meg egy hatalmas, dörgő hang. – Ez még csak Csudaország.
Pali meg Manci ijedten néztek oda, hogy kinek van olyan nagy, dörgő hangja, hát egy óriási embert láttak, akinek vállig érő, hosszú, fehér haja volt, és a szakálla is olyan hosszú, hogy keresztüldugta az övén.
– Az én nevem Igazító – mondta az óriás. – Én vagyok az icipici emberke, akit az előbb a fűszál végén láttatok. De most már ti még kisebbek vagytok nálam, azért láttok engem óriásnak.
– Fúj! – kiáltott fel akkor Manci. – Most én is olyan kicsi vagyok, mint egy szúnyog? Fúj! – és elkezdett keservesen sírni. De Pali nagyon csodálkozva nézett körül.
– Milyen gyönyörű szép villanyvilágítás van itt – mondta.
– Nem villany az – felelte Igazító -, hanem a nagy tüzes Szent János-sárkányok világítanak.
– És nini, milyen óriási vörös teknősbékák jönnek, akkorák, mint az elefántok.
– Azok a katicabogarak.
– Jaj! – kiáltott fel egyszerre Pali, és belekapaszkodott Igazító szakállába. – Jaj, ott valami borzasztó szörnyetegek jönnek.
– Azok a villogó szemű, fekete hangyák. De te ne félj, amíg én itt vagyok, addig nem mernek közelebb jönni.
Akkor Pali valahol fent a magasban valami nagy vonítást hallott.
– Ez a Néró – mondta Igazító. – A Néró most feltartja a fejét a hold felé, és szomorúan vonít, mert ti lesüllyedtetek, és eltűntetek a fű között. Gyerünk lejjebb a liften.
– Hát nem vagyunk még Tündérországban?
– Mondtam már egyszer – felelte Igazító -, hogy ez még csak a Csudaország. Nekünk még egy emelettel lejjebb kell menni a liften.
– Manci, gyere gyorsan! – kiáltotta Pali. – Megyünk tovább a liften!
– Jaj, hogy én még kisebb legyek?! – kényeskedett Manci. – Nem elég szégyen, hogy már ilyen kicsi vagyok?! Nem megyek.
És Manci elkezdett megint hangosan sírni. Nem mondta Igazító után a verset, hanem oda se hallgatott. De Pali szépen mondta Igazító után.
Hát alighogy végigmondta a verset, abban a szempillantásban elkezdett megint süllyedni. Megint úgy volt, hogy a lába nem süllyedt, hanem csak a feje süllyedt mindig lejjebb és lejjebb. Pali azt hitte, hogy most még sokkal kisebb lesz. De csudálkozva látta, hogy a rengeteg fű meg mohaerdő kicsinyedik mellette. A hangyaszörnyetegek picikék lettek, és a lángot lehelő nagy Szent János-sárkányokból kicsi szentjánosbogarak.
– Milyen furcsa ez, Igazító – mondta Pali. – Megint lefelé süllyedtem, és mégis úgy érzem, hogy újra megnőttem. Mert minden olyan megint, mint azelőtt volt.
Akkor megszólal fent egy kicsi hangocska, mintha cincér cincogna: – Újra megnőttél, fiam, csakhogy lefelé nőttél, és most vagy abban a fordított országban, amit a tóban láttál.
Felnéz Pali, hogy honnan jön ez a kis hangocska, hát ott lát egy kis fűszál végén egy icipici emberkét állni.
– Ejnye, Igazító bácsi – szól fel hozzá Pali. – Hát maga miért maradt kicsikének? Mért nem jött le maga is a liften fordított országba?
– Nekem itt kell maradni a két ország határán – felelte -, mert én vagyok az Igazító. De te most már indulj el, és nézz körül Testvérországban. Mert tudd meg, hogy az a megfordított ország, melyet a tóban láttál, az a Testvérország. Csak aztán arra vigyázz, hogy jó legyél, és sohase hazudj, különben nagy baj lesz. – Az icipici emberke avval leugrott a fűszál végéről és eltűnt. Pali kicsit megijedt, hogy most már merre menjen ő egyedül? Akkor megszólal mellette egy hang. – Ne félj, Pali, csak mindig velem gyere.
Odanézett Pali, hát meglátja a Néró kutyáját, mert az beszélt hozzá.
– Néró, Néró! – kiáltott fel Pali örömében.
– Jaj de jó, hogy te is itt vagy. De hogy tanultál meg egyszerre beszélni?
– Én nem a Néró vagyok – felelte a kutya. – A Néró az én testvérem odalent Egyenesországban, aki most sírva kaparja a földet, és keres benneteket. Én az Órén vagyok, Néró fordított testvére. Fordítottországban az, akit a víz alatt láttál, mikor délután benéztél a tóba. Mert ez itt Testvérország. Minden embernek, minden állatnak és minden növénynek van egy testvére ebben az alsóországban, aki egészen olyan, mint a felső, csakhogy jobb és szebb: olyan, amilyen a felső is szeretne lenni.
– Hát gyerünk, kedves Órén, mutasd meg nekem Testvérországot – mondta akkor Pali. Aztán elindultak.
Mentek, mendegéltek, és Pali látta, hogy mindennek, ami fent van, annak lent is van egy testvére, éppen úgy, mint a tóban. De Testvérországban mégis minden sokkal szebb. Amerre ment Pali Órénnal, mindenütt azt látta, hogy a testvérek nagy munkában vannak. Mind azon dolgoztak a testvérek, hogy fent a földön minden szép legyen.
Amint így mentek, mendegéltek, egyszer csak azt mondja Pali:
– Nézd csak, te Órén, miféle nagy tükör van ott, mert látom magam benne.
– Nincs ott tükör – felelte Órén. – Hanem a te fordított testvérkéd, az Ilap jön szembe, aki éppen olyan, mint te. Hallotta, hogy megérkeztél Testvérországba, hát jön, hogy üdvözöljön téged.
– Én az Ilap vagyok, a te fordított testvérkéd – szólalt meg a kisfiú kedvesen mosolyogva. – Szervusz, Pali, menjünk haza – mondta akkor Ilap -, Icnam már vár bennünket.
– Icnam? – kérdezte Pali. – Ki az?
– Az a Mancinak fordított testvérkéje, Icnam, aki éppen olyan, mint Manci, és itt él lent Testvérországban.
– Jól van, gyerünk haza – mondta Pali, és mentek. De egyszer véletlenül felfelé nézett Pali, és elkezdett nagyon nevetni.
– Mit nevetsz? – kérdezte tőle Ilap.
– Nézd csak, nézd csak! – nevetett Pali. – Nézd, odafent jön a Schwarc úr a felső világban. Nézd, milyen lyukas a talpa. Dugjunk be egy kis botocskát azon a lyukon, és csiklandozzuk meg a talpát. Ő úgyse lát bennünket.
– Ne tedd azt – kérte Ilap a Palit. – Mert Schwarc úrnak azért lyukas a talpa, mert szegény, és arról ő nem tehet. És Schwarc úr olyan jó ember, és annyit vesződik veletek, hogy néha nem is alszik miattatok.
De Pali nem tudott ellenállni, és lentről egy kis botocskát dugott a cipőtalplyukba, és úgy csiklandozta Schwarc úr lábát, és nagyot nevetett, mikor Schwarc úr fönt a földön úgy ugrált, mint a bakkecske.
– Rosszul tetted, kedves Pali – mondta Ilap szomorúan. – Ebből baj lesz.
Aztán hazamentek Ilapékhoz. Az a ház éppen olyan volt, mint a Paliék háza a felső világban. Aztán bementek a gyerekszobába. Pali nézegette Ilap szép tiszta füzeteit, és látta, hogy neki már mind megvan a számtanfeladat, amit Schwarc úr feladott, és amit ő nem tud megcsinálni. Akkor az jutott eszébe, hogy neki csak innen le kellene írnia, és akkor megvolna. És amikor Ilap éppen nem nézett oda, hát gyorsan a zsebébe dugta a számtanirkát, hogy majd otthon leírja.
– Mondd csak, Ilap – kérdezte aztán -, te már ismételted Mátyás királyt?
– Igen, már tegnap – felelte Ilap.
Pali éppen meg akarta mondani, hogy ő még nem ismételte, de akkor belépett a szobába Icnam, aki egészen szakasztott olyan volt, mint a Manci, még ugyanolyan piros szalag is volt a hajában. Hát akkor – Pali szégyellte Icnam előtt, hogy ő rosszabb tanuló, mint Ilap, és elkezdett hencegni, hogy ő is már rég ismételte Mátyás királyt, és hogy már az egész történelemkönyvet tudja, és hogy tiszta jeles bizonyítványa volt. Pedig ez mind nem volt igaz, hanem csak hencegésből mondta, mert tetszeni akart Icnamnak.
Akkor Ilap nagyon szomorú lett, és azt mondta: – Látod, kedves Pali, most megint nagy bajt csináltál nekünk. Mert ez hazugság, és abból nagy baj lesz.
De akkor Icnam odalépett Palihoz, és megölelte és megcsókolta, és azt mondta kipirult arccal és csillogó szemekkel: – Ez nem hazugság. Ugye, Pali, hogy ez nem hazugság? Mert ha vissza fogsz menni, és megtanulod az egész történelemkönyvet, és jövőre tiszta jeles bizonyítványod lesz, akkor ez nem lesz hazugság. – De egyszer csak lefelé néz Icnam, és elkezd sírni.
– Mi az, kedves Icnam, miért sírsz? – kérdezték a fiúk.
– Jaj, istenem, nézzétek Mancit! Ő olyan icipici maradt mint egy szúnyog, és mikor te lejöttél hozzánk a liften, akkor ő haza akart menni, de eltévedt a rengeteg nagy fűerdőben. Ott megy ni! Látjátok, ott megy fent a fű között, és éppen jönnek a villogó szemű, fekete, nagy hangyaszörnyetegek. Jaj, istenem, hogy segítsek rajta?
– Jaj! – sikoltozott Manci. – Segítség! Pali, kedves Pali, segíts!
De már akkor a két villogó szemű, fekete hangyaszörnyeteg vitte is Mancit a nagy Hangyavárba. Mikor Pali ezt látta és hallotta, hogy a Manci hogy hívja őt segítségül, úgy érezte, mintha kigyulladt volna az ő kis szíve, és elkezdett szaladni. Szaladt vissza a lift felé, hogy Igazító vigye őt rögtön fel, mert ő a Mancit nem hagyja. Icnam és Ilap pedig szaladtak utána. Hanem a Pali az úgy szaladt, és mindig fölfelé nézett, mert azt nézte, hogy a Mancit hová viszik a hangyák. Ezért aztán nem látta, hogy egy mély gödör van előtte, és beleszaladt, és leesett a mély gödörbe, és úgy megütötte magát, hogy felkelni sem tudott, nemhogy kimászni tudott volna. De nem azért sírt Pali, hanem azért, hogy mármost hogyan fog ő segíteni a Mancin, ha itt fekszik és sír, egyszerre csak kis hangocskát hall: Itt van, itt van, gyertek, gyertek, segítsünk rajta!
Felnéz Pali, hát látja, hogy nagyon sok villogó szemű kis fekete hangya mászik le hozzá a gödörbe. Már azt hitte, hogy bántani akarják, és éppen közéjük akart ütni, mikor az egyik hangya, akinek a fején egy kis aranykorona volt, előrejött, és azt mondta: – Ne félj tőlünk, kedves Pali, nem akarunk téged bántani. Mi a villogó szemű fekete hangyáknak fordított testvérei vagyunk Testvérországban, és ki akarunk húzni ebből a gödörből, hogy felmehess a földre a kis Mancin segíteni, akit a mi felső testvéreink elraboltak, és a Hangyavárba hurcoltak.
Ezt mondta a kis hangyakirály, és parancsot adott a seregének, és ezer kis fekete hangya kapaszkodott bele Paliba, és húzták, húzták, addig, míg kihúzták a gödörből. Mikor Pali kint volt a gödörből, rögtön talpra ugrott.
– Köszönöm szépen, kis fekete hangyák, hogy rajtam segítettetek – kiáltotta -, majd egyszer meghálálom. – Aztán futott, ahogy csak bírta, a lift felé, hogy gyorsan feljusson a földre. Icnam és Ilap már várták a liftnél, és megmondták neki, hogy milyen varázsmozdulatot csináljon a kezével, és hogy micsoda varázsverset mondjon. Pali szépen utána mondta. Abban a szempillantásban megint elkezdett süllyedni és kicsinyedni, újra olyan icipici lett, mint egy icipici szúnyog.
– Most már itt vagyok Csudaországban – mondta -, de most fel akarok menni a második liften is, hogy újra nagy legyek, mert ha ilyen icipici maradok, nem tudom legyőzni a villogó szemű fekete hangyaszörnyeteget.
Alighogy ezt mondta, Pali meglátta Igazítót, aki olyan nagy volt, mint egy óriás.
– Kedves Igazító bácsi – kérte őt Pali -, vigyél fel gyorsan a második liften, hogy megint nagy legyek, és kimenthessem Mancit a Hangyavárból.
De Igazító borzasztó haragosan nézett Palira, és így szólt:
– Mutasd csak, mi van a bal zsebedben?
Pali szégyenkezve húzta ki Ilap számtanirkáját, amit azért dugott el, hogy leírja belőle a kész leckét.
– Ki hazudta, hogy tiszta jeles bizonyítvány volt? – kérdezte Igazító.
– Én – felelte szégyenkezve Pali.
– Ki csiklandozta Schwarc úr talpát? – kérdezte Igazító.
– Én – felelte szégyenkezve Pali.
– Nem megmondtam neked, hogy Testvérországban jól viselkedj, és sose hazudj, mert nagy baj lesz? – mondta Igazító borzasztó haragosan. – Hát most itt a baj. Nem viszlek fel a második liften, és olyan kicsi maradsz, mint egy szúnyog.
Pali nagyon elbúsulta magát. – De én nem bánom, akármi is lesz. Egy életem, egy halálom, én a Mancit nem hagyom mégse.
Azzal indult a rengeteg fűerdőben megkeresni a Hangyavárat. Egyszer csak olyan nagy fényességet látott, hogy a szemét is be kellett hunynia, hogy meg ne vakuljon. Hát egy gyönyörű nagy gombatemplom tarka kupolája alatt nagyon sok lángoló, fényes Szent János-sárkány volt összegyülekezve. Mikor az első meglátta Palit, így szólt hozzá:
– Hát te, kis emberke, mi járatban vagy itt? – Akkor Pali elpanaszolta baját. Nagyon megsajnálták őt a Szent János-sárkányok, és azt mondották: – Gyerünk, segítsünk ennek az icipici kis fiúnak, hogy az icipici Mancit kiszabadítsa a villogó szemű, gonosz fekete hangyák hatalmából.
És ekkor a legnagyobb és legerősebb Szent János-sárkány, amelyik akkora kék lángot lehelt, mintha egy ház égne, azt mondta Palinak:
– Gyere, ülj a hátamra, akkor gyorsan odarepülünk.
Felült Pali annak a Szent János-sárkánynak hátára, és zúgva elindult a repülőraj a nagy Hangyavár felé. Hanem, miközben mindez történt, sok idő múlott el. Azalatt a kis Mancit a villogó szemű hangyaszörnyetegek behurcolták a nagy Hangyavár fekete kapuján, sötét alagutakon le az aranyterembe. Ott az aranyteremben a hangyakirály felült a trónjára, és maga elé hívatta Mancit. Aztán intett a szolgáinak, és azok egy nagy kosárban szebbnél szebb hangyaruhákat hoztak.
Azt mondta akkor a hangyakirály:
– Ha a feleségem leszel, akkor ez mind a tied lesz, ha pedig nem leszel a feleségem, akkor nagy baj lesz.
De Manci azt felelte:
– Egy életem, egy halálom. Nem bánom én, akármilyen nagy baj lesz is. Én nem leszek a te feleséged, mert én ha nagy leszek, a Pali felesége leszek.
Mikor ezt a hangyakirály meghallotta, olyan mérges lett, hogy lekapta a fejéről az aranykoronát, és úgy földhöz vágta, hogy csengve darabokra törött, mint egy pohár. Aztán azt parancsolta: Vigyétek ki a konyhába!
A Mancit ekkor kivitték a konyhába, és neki hangyacselédnek kellett lenni. Mezítláb járt, és egész nap takarított, mosott meg főzött a hangyákra, és még éjszaka is felköltötték a kis hangyatojásokat dajkálni. Elhatározta, hogy meg fog szökni. Egy éjszaka felkelt, és ki is lopózott a nagy fekete kapuig, de ott az őrhangya elfogta, és fellármázta mind a hangyát. Visszavitték a király elé. A hangyakirály halálra ítélte Mancit. Már oda is kötözték egy tűhöz, hogy levágják a fejét. Már a hangyahóhér fel is emelte a kardját. Hát akkor egyszerre nagy zúgás hallatszik, és olyan vakító fényesség lett, hogy a hangyák mind behunyták a szemüket. Megérkeztek a lángoló Szent János-sárkányok. A hangyahóhérnak is be kellett hunynia szemét a nagy fényesség miatt, és ezért Manci elszaladhatott, és odaszaladt Palihoz, és nagy örömében megölelte, megcsókolta.
– Gyorsan, Pali, öld meg a fekete hangyaszörnyetegeket! – kiáltotta Manci.
De Palinak akkor eszébe jutottak a fekete hangyaszörnyetegek testvérkéi lent Testvérországban, akik jók voltak, és őt kihúzták a gödörből, és azt felelte Mancinak:
– Kedves Manci, nem szabad senkit se bántani, akármilyen rossz volt is, mert akkor az ő testvérkéje is szenved lent Testvérországban, aki pedig jó és ártatlan.
Avval felültette Mancit a lángoló nagy Szent János-sárkányra, és kirepültek a Hangyavárból.
Akkor egyszerre csak borzasztó nagy ugatást hallottak fent a magasban, mintha az égből jött volna. De Pali mégis mindjárt megismerte.
– Ez a Néró – kiáltotta és felugrott. De a következő szempillantásban szétvált a fű a feje fölött, és egy borzasztó nagy kutyafej (egy elefántnál is százszor nagyobb) dugta le az orrát, és megszaglászta a két icipici gyereket, aztán elkezdett örömében nyiszogni.
– Néró, kedves Néró, vigyél bennünket haza! – kiáltotta Pali.
Akkor Néró megfogta Palit meg Mancit vigyázva, óvatosan a szájával, és feltette a szőrébe, ahol jó meleg volt, és indult hazafelé. Mikor bementek a szobába, éppen vacsoraidő volt. Nyílik az ajtó, belép Ilap és Icnam kézen fogva, és leülnek az asztalhoz vacsorázni. De éppen szakasztott olyanok voltak, mint Pali és Manci azelőtt, úgyhogy a szüleik se vették észre. Aztán bejött a Pali papája és a Schwarc úr is, és mind az asztalhoz ültek. És a Schwarc úr elkezdi mesélni, hogy a gyerekek milyen jók. És a Pali mamája is elkezdte dicsérni őket.
– Csakugyan – azt mondja -, mintha kicserélték volna ezt a két gyereket. Manci se kényeskedik. Ezért holnap kap tőlem a Pali egy szép hintalovat, és Manci egy nagy hajas kisbabát egy szép ággyal, melybe le lehet fektetni.
És ezt hallgatták a gyerekek a Néró szőrében, és nagyon búsultak, hogy nem őket dicsérik így, és nem ők fogják kapni a szép ajándékokat. Mikor vége volt a vacsorának, mindenki kiment a szobából, és a lámpát is eloltották, és ők ott maradtak a sötétben. Egyszerre csak látják, hogy az ablakon egy nagy, fényes Szent János-sárkány repül be, és annak a hátán ül Igazító:
– Azért, mert olyan bátrak voltatok a Hangyavárban, és olyan jók voltatok, hogy a villogó szemű fekete hangyaszörnyeteget nem bántottátok, azért én most megbocsátok nektek, és felviszlek a második liften, és újra akkorák lesztek, mint azelőtt voltatok. Gyertek, üljetek fel ti is a Szent János-sárkány hátára.
Akkor a két gyerek is felült Igazító mögé a nyeregbe, és a fényes Szent János-sárkány mind a hármukkal kirepült, és odarepült éppen ahhoz a mogyoróbokorhoz, amelynél lesüllyedtek Csudaországba. Ott leszálltak mind a hárman, és Igazító odaállította a két gyereket éppen ugyanarra a helyre.
– Most csináljátok utánam, amit a kezemmel csinálok, és mondjátok utánam a verset:
Hókuszpókusz – ezüst lótusz,
Icnam, Ilap hazatérjen,
Tündérvarázs véget érjen,
Hókuszpókusz – ezüst lótusz.
A gyerekek szépen utána csináltak mindent a kezükkel, és elmondták a verset. Hát abban a szempillantásban elkezdtek nőni felfelé.
– Nohát, most már mehettek haza – szólalt meg egy kis hangocska.
Lenéztek, hát egy fűszál végén meglátták az icipici Igazítót, aki csak akkora volt, mint egy szúnyog.
– Isten veled, kedves Igazító – mondták a gyerekek. – Köszönjük szépen.
Azzal elindultak hazafelé. Már akkor reggel volt.
Ügyesen belopóztak a hátsó ajtón a gyerekszobába. Mikor Icnam és Ilap őket meglátta, nagyon megörültek.
Hát egyszer csak hallják a mama hangját, ahogy jön a gyerekszobába.
Pali megijedt: – Jaj, istenem, bújjatok valahová el, hogy észre ne vegye a mama, hogy négyen vagyunk.
– Ne féljetek – mondta Icnam mosolyogva, és megfogta Ilap kezét, és belépett vele a nagy falitükörbe, amelyik a gyerekszobában volt. Mikor Pali mamája bejött, azt hitte, a másik kettő csak tükrözés a szobában.
– Jó reggelt, gyerekek – mondta a Pali mamája. – Elhoztam ám nektek az ajándékokat, amit tegnap ígértem.
És kipakolta a gyönyörű hintalovat meg a gyönyörű hajas alvóbabát meg a kis ágyat. Pali meg Manci szégyelltek magukat, hogy ők kapják ezt az ajándékot, amit Icnam és Ilap érdemeltek meg, és benéztek a tükörbe. De Icnam és Ilap visszamosolygott rájuk a tükörből, mintha azt mondták volna:
– Csak fogadjátok el. Ha olyan jók lesztek, mint mi voltunk, majd megérdemlitek.
És úgy is történt. Pali és Manci attól fogva éppen olyan jók voltak, mint fordított testvérkéik. Nagyon boldogan éltek, és mikor nagyok lettek, Pali elvette Mancit feleségül. De még akkor is sokszor mentek ki a tóhoz, hogy legalább ott lássák néha a fordított Testvérországot.