Kossuth Törökországban bujdokol a kimenekült magyarokkal, majd Angolországba és Észak-Amerikába ment, azon fáradozva, hogy segítséget keressen az elnyomott magyarnak; azok, akik itthon maradtak, gyötrő némaságra és tehetetlenségre voltak kárhoztatva.
Új világ kezdődött Magyarországon.
Az alkotmányt eltörölték, a nemzetet megfosztották nyelvétől, osztrák törvények szerint kormányozták. Tömérdek német, cseh, szláv hivatalnokkal töltötték meg az országot; zsandárok, kémek raja lepte meg a megyéket, hogy őrködjenek az ország csendje fölött.
Olyan temetői csönd volt a szerencsétlen hazában.
Testvér testvér előtt is titkolta gondolatait, mert az újéletre ébredt Metternich-féle kémrendszer a szabad szónak halálos ellensége volt. A zsandárok minden elejtett gyanus szóért törvény elé hurcolták az ártatlan polgárokat s ha egyebet nem tehettek, zaklatták a kétségbeejtésig.
Mindaz, amiért küzdött az önérzetes nép, megsemmisült. Szabadság, önállóság, erős nemzeti érzés sárba taposva, gúnytárgyául oda dobva a reánk eresztett sáskarajnak.
És a nemzet tűrt, a nemzet hallgatott.
Ekkor a kihalt berekben megszólalt egy bánatos madár. Oly szépen énekelt, úgy fájt a szíve a magyaroknak, mikor ezt a bánatos madarat hallgatták, úgy hullott a könyjük és mégis oly kimondhatatlanul jól esett.
Ki volt a bánatos madár?
Tompa Mihály, a nemzet fájdalmának költője. Hát a csaták lelkesítő dalnoka hol van? Mi történt Petőfi Sándorral? Eltemette őt is a névtelen hősök feneketlen sírja. Eltünt nyomtalanul a segesvári csatában. Az ő dala a dicsőséges harc halálriadója volt; Tompáé a szenvedő szív sóhajtása.
Csak dalolj nemzetem bánatos madara és daloljatok ti is hazám többi költői! Vigasztalás, emlékeztetés, remény kell a nemzetnek. A költők dala legyen a sírból való feltámadásnak hitegető reménye; az összetartásnak arany láncszeme, a bilincsekbe vert szabadságnak szíve dobogása. A szív dobogása nem a halál jele. Él még a szabadság, nem öli meg a rabbilincs.
Énekeljetek költők, énekeljetek!