Réges-régen, talán ennek előtte ezer esztendővel történt, hogy az oroszlán a vaddisznóval meg a farkassal nagy, erős barátságot kötött, s a három jó barát együtt indult szerencsét próbálni. No hiszen, amerre csak elhaladtak, jaj volt mindenféle oktalan állatnak. Szörnyen garázdálkodott, pusztított a három jó barát. S mert maguknál erősebbre sehol sem akadtak, roppantmód elbizakodtak. Mondta is egy napon az oroszlán:
– Már azt szeretném látni, hogy ki bírna legyőzni minket, hármunkat?
– Kicsoda? Hát az ember! – jegyezte meg a farkas.
– Ugyan, ne gyerekeskedj – szólt az oroszlán -, hisz’ én egymagam leverek egy csapat embert! Hej, csak jönne már egy felénk!
– Jól van, jól – mondá a farkas.
Alig mentek tovább egypár lépést, jön feléjük egy iskolás fiú.
– Ez az ember? – kérdé az oroszlán.
– Nem, ez még nem ember – válaszolt a farkas.
– Akkor hát nem is kötök bele.
Mentek tovább. Még százlépésnyire sem haladtak, egy öregember tipegett feléjük. De olyan nagyon öreg volt, hogy alig tudott elébb-elébb lépegetni.
– Hát ez az ember? – kérdé az oroszlán.
– Ez sem az – válaszolt a farkas -, ez csak volt.
– Hát járjon ez is békével! – szólt az oroszlán.
S továbbmentek, mendegéltek, mígnem egy nagy rengeteg erdőbe nem értek. Amint törtettek keresztül a sűrűségen, hát egy fiatal favágóra bukkantak.
– Nos, ez az ember? – kérdé az oroszlán.
– Ez már az! – válaszolt a farkas.
Az oroszlán egyszeriben megszólította a favágót.
– ‘Csés jó napot, atyafi! Azt mondja rólad a farkas, hogy te mindhármunkkal el tudnál bánni. Ugyan bizony miféle fegyvered van?
– Nekem? – szólt a favágó. – Nincs egyebem a fejszénél, na meg – tette hozzá – talán az eszem…
– Úgy! Az eszed! Hát vedd elé az eszedet, s győzz le minket!
– Azám – jegyzé meg a favágó -, de mikor otthon feledtem!
– Sebaj! Szaladj, farkas komám, haza az ő házába, s hozd el az eszét.
A favágó most elévett egy darab papirost, s azt írta rá a feleségének, hogy egy nagy káposztanyomtató követ kössön a farkas nyakára. A farkas elvette a levelet, s sietett vele a favágó feleségéhez; ezalatt meg az oroszlán és a vaddisznó úgy vigyáztak reá, akárcsak a szemük világára. De eltelt egy óra, két óra, három óra, a farkas nem jött vissza. Amint a bolond megengedte, hogy a favágóné követ kössön a nyakára, vége volt neki, a falusi nép agyonverte a tehetetlen vadat.
A favágó ezalatt szörnyen megéhezett, kenyeret, szalonnát vett hát elé, s elkezdett falatozni.
– Ejnye – szólal meg az oroszlán -, de jó szagú valamit eszel, mi légyen ez?
– Ez bizony vaddisznó szalonnája – súgta az ember.
Egyéb sem kellett az oroszlánnak, nekiugrott a vaddisznónak, s darabokra tépte.
– Megállj – kiáltott az ember -, ne így edd meg! Ha szalonnát akarsz, akkor azt szépen ki kell vágni.
– Azám – szólt az oroszlán -, igazad van, nem is jó ez így szőröstül-bőröstül, vágd ki hát, neked van késed. Hanem tudod mit? Kötözz meg egy fához, míg a szalonnát kivágod, mert nem állok jót magamról, hogy egyszerre föl nem falom.
A favágó sem mondatta kétszer, úgy megkötözte az oroszlánt egy fához, hogy csak úgy ropogott belé a csontja. Hanem ezzel még nem érte be.
– Próbáld meg csak, el tudnád-e szakítani a kötelet! – mondá az oroszlánnak.
Az oroszlán nekirugaszkodott, s a kötél szerteszét szakadozott, mintha nem is lett volna.
– Erősebben, édes fiam, erősebben! – biztatá a favágót.
Hiszen nem kellett azt biztatni. Most már úgy megkötözte, hogy elbődült belé az oroszlán, s igazán szeretett volna megszabadulni. Azám, de nem ment ez olyan könnyen, s a szegény ember is felhasználta a jó alkalmat: fejszéjével agyoncsapta a hatalmas állatot.
Megmutatta, hogy: “többet ésszel, mint erővel!”