Idő telt, idő mult. Nem egy év, de öt már, mióta leszálltak a magas hegyekről, s először meglátták új Magyarországot. Övék volt már Észak, a nagy hegyek alja, övék Tisza-mente, Duna jobb s bal partja; bátran felüthették sátraikat bárhol, nyugodtan pihentek medvebőr ágyukon, a riadó zaj őket fel nem háborgatta, mert az idegen nép mindenütt meghajtá szolgaalázattal fejét és urának tartotta Árpádot.
Csak még egy hiányzott: a kisebbik haza, Erdőelvén levő hegyes-völgyes ország, hol a Maros vize folyik szép csendesen, s átzuhog az ércz-hegy sziklás kebelén, hogy ölébe boruljon kanyargó Tiszának; csak az a kis ország, melynek délkeleti szögletében fakad a Rika pataka, s hol a Hargitának árnyas rejtekében élnek a testvérek, s várják őket régen.
Zandirhám utóda, a székely rabonbán gyakortébb említé fejedelmi Árpádnak, hogy ügyet vessen az erdő-elvi földre, mert jussa van arra, az is Etelének birtoka volt hajdan.
– Kár volna érette bitang-kézen hagyni idegen nemzetnél, merthogy igen szép föld. Nekünk szebb ennél is, legszebb a világon, mert minket oda köt Réka anyánk sírja.
Okos szavú Árpád ekképen felelt rá:
– Gondom vagyon reá, testvér, ne aggódjál. A dolog dandárát elvégeztük mostan, kerülhet a sor hát erdő-elvi földre, mivelhogy az nektek olyan nagyon kedves, ott is maradhattok, ha közénk nem jöttök.
Tuhutum vezér is egyet gondolt ekkor, s nyomban ki is mondta, a mit szivén hordott:
– Fejedelem, te most ebben kedvem töltsed, bizd reám a munkát, becsülettel végzem. Magam háznépével és nemzetségével fölszedem a sátrat, megnézem a földet túl a Meszes-hegyen, kit Erdőelvének mondanak, s te néked, a magyar nemzetnek kardommal megszerzem.
Árpád kapott a szón, s visszafelelt rája:
– Nagyra becsülöm én a te vitéz kardod, jó Tuhutum bátya, szedd fel a sátradat, fegyveres népeddel keresd fel a kisebb hazát és szerezd meg, az osztálytevésnél te kapod, ha tetszik.
Ennyi volt a beszéd, elég volt ez arra, hogy amit kimondtak, emberül megtegyék.
Tuhutum háznépe, egész nemzetsége Tisza bal partjáról elkészülődék, s Csaba unokái hozzá csatlakoztak, hogy útját mutassák a kisebb hazába, melyről annyi szépet tudtak ők mesélni.
Mentek… mendegéltek, s minél közelébbre jutottak a földhöz, annál unszolóbb lett bennök a kivánság, mert csodálatos szép volt a kisebb haza.
Meghallotta Gyéló, dákok fejedelme, ki lakozék vala a Maros vize partján, hogy túl a hegyeken, a laposabb földről ellenség közeleg, nem hitte, azután elhitte, mert szavahihető pásztorok beszélték, kik a hegy oldalán nyájaik terelve, őrtüzeket láttak a nyugati részen. Nem pásztortűz volt az szanaszét lobogva, hanem egész tábor, száznál is talán több, sűrűn egymás mellett.
– Nem tréfa e dolog – tünődék magában – s nagy sietve küldi szolgáit szerteszét Küküllőmentére, Szamos vize mellé, Kőrös tájékára, völgybe, hegyoldalra. Parancsolja tüstént, hogy a pásztor nyáját gyermekére bízza, maga pedig gyüljön Gyéló szállására, bottal, nyíllal, bárddal, mivel a kezében, mert jön az ellenség.
Jámbor pásztoroknak volt nagy ijedtsége, mert régen elszoktak a mord fegyverektől, s botjuk csak azért volt, hogy kutyát üssenek, rá támaszkodjanak, vagy olykor a farkast riasszák el vele, mikor fogát fente gyönge bárányhúsra.
Egyik a másikat rémítgette nagyon. Bezzeg nem is igen siettek Gyélóhoz a Maros partjára, hanem inkább bújtak barlangok odvába, nyájaikat rejtek erdők sűrűjébe s fohászkodtak buzgón dákok istenéhez, hogy fordítaná el tőlük az ellenség mérges hegyű nyílát…
A bátrabbja mégis magát becsülettel megemberelte és táborba sietett. Nem kevesen voltak, mert Gyéló nagy földön parancsolt s fegyveres szolgáit mind összegyüjtötte. Maga módja szerint felbátorította, s beszélte, hogy nagy kincs van a magyaroknál, miket napkeletről hoztak bőr-zsákokban, azt a kincset tőlök ők el fogják venni, s ki-ki részt kap abból a fejedelemtől.
Hitték a beszédét Gyélónak a dákok, hogyne hitték volna. Hiszen mind a világ tudta, hogy Etele ivadékai a magyarok, s Etele tenger kincset hagyott titkos helyen nekik; ezt a kincset tőlük elveszi majd a dák, s megosztozik rajta.
Egy marék aranypénzt villantott szemökbe s ezt mondá:
– Ezerszer ennyi lesz a zsákmány, csak meg ne fussatok gyáván a csatából.
Hiszen no, ők bizony nem futottak volna, ha Tuhutum népe úgy rájuk nem ijeszt a szapora nyíllal, melyet nem is látnak, mikor rájuk röpűl, csak akkor érzik, mikor a mellökbe irgalmatlanul behasít s lefordulnak.
Állnak, a ki állhat még, a hadi sorban, de mikor rájuk csap, mint az isten nyila, kétfelől a magyar, Gyéló maga kezdi, ő adja a példát, s futnak… de úgy futnak a dákok, hogy szinte sajnálja az ember.
Nem is egy irányban, hanem annyifelé, a mennyien vannak, szerte iramodnak.
Üldözné a magyar, de Tuhutum kiált:
– Megálljatok véreim, hadd fussanak szépen. Bizony ki nem futnak a kicsiny országból. Nyulat nem kergetünk csatán; az erdőben ugató kutyákkal riasztjuk csupán meg vadászó kedvünkben.
Futhatott tehátlan Gyéló fejedelem, futhattak a dákok a magyarok mián.
Tuhutum megszállott Maros vize mellett, s örvendező szívvel népéhez így szólott:
– Erdő-elve miénk! ki-ki azt a helyet választja magának örökös tanyául, amelyik leginkább tetszik a szívének. Magyar, székely testvér marad e hazában, s vezérlő urául ismerje Árpádot!…