Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztember, a ki nap nap után szorgalmasan dolgozgatott kevéske szántóföldjén.

A szántóföldje előtt az út mellett egy kőkereszt állott. Mikor reggelente kiment a dolgára, az istenfélő parasztember előbb mindig letérdelt ez előtt a kereszt előtt és nehány perczig imádkozott.

Egy reggel, a mint ott térdel és imádkozik, egyszerre csak egy szép fényes férget pillantott meg a kereszten, a milyent még soha életében nem látott. Még a száját is eltátotta, annyira ámúlt-bámúlt rajta, s hagyta nyugodtan ott ülni. De a féreg nem maradt veszteg, hanem folyvást futkosott ide-oda a kereszten, mintha menni akarna s mintha félne.

A paraszt másnap reggel is ott látta ezt a különös féregteremtést, megint olyan nyugtalanúl ide-oda futkosva. Ez a dolog kezdett szeget ütni a fejébe s gondolta magában:

– Ugyan nem azok közűl a kis szemfényvesztők közűl való-e ő keme? Mert, hogy ez nem afféle közönséges féreg, az egyszer bizonyos. Izeg-mozog, hol megindúl, hol visszahőköl, mint a ki menni akar és nem tud.

A jámbor parasztnak erre mindenféle gondolata támadt. Hisz az apjától, meg más öreg emberektől sokszor hallotta, hogy mikor a földalattiak véletlenűl valami kázusba esnek: hát fogva tartják őket és nem tudnak arról a helyről a maguk erejéből megmenekedni. Azért nagyon óvakodni kell tőlük. Ekkor aztán azt gondolta, hogy akármi legyen is ott a kereszten, nem bántja; mert talán vétket követne el, ha onnan elzavarná, vagy éppen elvinné. Igy hát csak ott hagyta veszteg.

Hanem mikor többször is úgy találta, abban a félelmet mutató futkosásban, hát azt mondta:

– No, most már, akármi történjék is velem, nem hagyom annyiban. Nem én! Mert az valamiben sántikál. Rajta hát most, Isten nevében!

Avval a féreg után kapott. A kis jószág derekasan védelmezte magát. De a paraszt ugyancsak megmarkolta s a nagy viczkándozásban a kis férget szétszakította.

Erre hirtelen egy hat hüvelyknyi, fekete kis rút legényke ugrott elő, a kit a paraszt legott üstökön ragadott és a ki szánakozásra méltó módon kiabált és kapálódzott. A paraszt elbámúlt a hirtelen való átváltozáson, de azért erősen tartotta a zsákmányát és egy kicsit nyakon legyintve, így szólt hozzá:

– No, csak lassan, kis legénykém! Ha sikoltanál, a hőst bölcsőben kellene keresnem. Elviszlek magamhoz, pirinyó szógám. Ideiglen egy kicsit magunkhoz veszünk és meglátjuk, mire vagy jó.

A kis legény reszketett minden tagjában, mintha a hideg rázta volna. Azután szánalmasan nyöszörögni kezdett és rimánkodott a parasztnak, hogy ereszsze el. A paraszt azt mondta neki:

– Abból ugyan semmi sem lesz, szógám! Addig el nem eresztelek, míg meg nem mondod nekem, hogy ki vagy, hogy kerűltél ide s micsoda mesterséget tudsz?

Erre megcsóválta a fejét a kis ember s nem szólt egy szót sem, de nem is rimánkodott többet. A paraszt kérésre fogta a dolgot, hogy kicsalhasson valamit belőle, de ez nem segített semmit: a kis ember egy kukkot sem szólt. Ekkor a paraszt jól elnáspágolta. De ez sem használt semmit: a kis emberke olyan néma maradt, akár csak egy hal. A paraszt erre csak annyit mondott:

– No, megállj, te lurkó! Balga volnék, ha én ilyen kótyonfitty miatt boszankodnám. Majd megjuhászodol te, tudom.

És a paraszt azonnal futott vele haza s egy fekete vasfazékba dugta, a fazékra fedőt tett, a fedőre pedig egy nagy követ és azután a fazekat betette egy sötét kamrába, mondván:

– No, fiacskám, ha makacskodtál, hát vesztegelj itt! Még jó szót is fogsz te adni nekem, tudom.

És a paraszt minden héten be-bement kétszer a kamrába s megkérdezte a kis foglyától, hogy akar-e már vallani, vagy nem? De a kis fityfiritty tovább is csak néma maradt.

Igy ment ez több héten át. A hatodik héten, a mint a paraszt a kamra ajtaját kinyitotta, elkezdett a kis ember könyörögni, hogy vegye ki abból a förtelmes kalodából, megtesz mindent, a mit tőle kiván.

A paraszt először is azt kivánta, hogy beszélje el az esetét.

– Az én esetemet? – szólt a kis ember. – Hiszen azt te éppen olyan jól tudod, mint én, különben nem volnék itt. Lásd, véletlenűl nagyon közel találtam menni a kereszthez, a mi nekünk, kis embereknek nem szabad; hogy tehát meg ne ismerjenek: féreggé változtam át. De te eltaláltad mégis. Mert ha mi szent dolgokról meggyőződünk, sohasem mehetünk el onnan máskép, ha csak valaki el nem visz. Ez persze azért nem megy minden baj és vesződség nélkűl, mert nem mehet. És így te ellened is védtem magamat, mivel mi természetes borzalmat érzünk, ha bennünket emberi kezek megfognak.

– Micsodát? Természetes borzalmat? Mondhatom, nekem is borsódzik a hátam, ha téged csak látlak. És ezért jó lesz, ha minél előbb elkotródol innen; de persze csak akkor, ha valamivel megajándékoztál.

– Kivánj, a mit akarsz, aranyat, ezüstöt, – szólt a kis ember.

– Arany és ezüst és drágakő nekem nem kell, – felelt a paraszt, – azok sokaknak elvették már a szívök nyugodalmát; sokaknak a nyakokat szegték és keveseknek adtak állandó örömet. Tudom, hogy ti ügyes kovácsok vagytok és sok olyan dologhoz értetek, a minőt más kovácsok nem tudnak. Esküdjél tehát meg, hogy olyan vasekét kovácsolsz nekem, a melyiket a legkisebb csikók is húzhatnak a nélkűl, hogy elfáradnának. Azután mehetsz, a meddig a lábad bírja.

A kis emberke megesküdött, mire a paraszt így szólt:

– Most mehetsz Isten hírével! Szabad vagy!

Erre a kis emberke nyomban eltünt.

Másnap reggel napfelkelte előtt már ott állott a tündér-eke a paraszt udvarán. E napságtól fogva ezzel szántogatta a földecskéjét, meg jó pénzért a másokét is, az emberek nagy bámulatára hajnalhasadtától naplementig, s a két gyenge csikó még csak meg sem izzadt a fárasztó munkában.

A paraszt a tündér-eke révén módos emberré lett, s vidám és megelégedett életet élt. Sokkal vidámabbat és megelégedettebbet, mint a minőt a kinált kincsek birtokában élhetett volna.