Élt-volt két szegény testvér. Mikor a szükség végképp elnyomorította őket, elhatározták: az ifjabb maradjon otthon, az idősebb pedig elszegődik szolgának, és a bérét hazaküldözgeti. Ahogy elgondolták, úgy is cselekedtek. A fiatalabb otthon maradt gondozni a gazdaságot, az idősebb meg elindult idegen földre, és elszegődött szolgának egy gazdag emberhez. Szegődése szerint akkor járt le az ideje, mikor tavasszal a kakukk-madár megszólal. De a gazda ilyen feltételt szabott a szolgának:
– Ha a szegődés idejének letelte előtt valamelyik mérges lesz közülünk, az fizessen büntetést; ha te leszel dühös, fizess nekem ezer aranyat, ha engem fut el a harag, én fizetek neked ugyanannyit.
– De nekem nincsen ezer aranyam.
– Semmi baj, helyette szolgálsz nálam tíz esztendőt ingyen.
A szolga először megijedt, és nem akart belemenni ilyen kikötésbe, de aztán meggondolta a dolgot s megegyeztek. “Akármi történjék is, nem fogok haragudni, ha meg a gazda megharagszik, fizessen az egyezségünk szerint” – gondolta magában, és elkezdte a szolgálatot.
A gazda másnap korán reggel a mezőre küldte:
– Eredj – mondta -, amíg világos van, kaszálj, s gyere haza, mikor sötétedni kezd.
Egész nap dolgozott a mezőn a szolga, s este, mikor fáradtan hazatért, kérdi a gazda:
– Hát te miért jöttél haza?
– Hogyhogy miért? A nap lenyugodott, így hazajöttem én is – felelt a szolga.
– Ó, nem így alkudtunk! Mondtam, hogy amíg világos van, addig kaszálni kell. A nap lement, de feljött nővére, a hold. Ő sem világít rosszul.
– Hát pihenni sem szabad? – csodálkozott a szolga.
– Csak nem vagy mérges? – kérdi a gazda.
– Nem vagyok… csak nagyon elfáradtam, pihenek egy kicsit… – felelte ijedségtől botladozó nyelvvel a szolga, s ismét ment a mezőre dolgozni.
Addig dolgozott, míg a hold le nem ment, de nyomban utána felkelt a nap. A szolga elcsigázva dőlt le a földre:
– Légy átkozott, és a földed is, meg a kenyered is, és a pénzed is!… – kezdte ócsárolni a gazdát.
Ezeknél a szavaknál honnan, honnan sem, megjelent a gazda.
– Csak nem vagy mérges? Ne felejtsd el az egyezséget: vagy fizess ezer aranyat, vagy pedig szolgálj tíz esztendőt ingyen.
Két tűz között találta magát a szolga: nem volt ezer aranya, és ilyen embernél tíz évig szolgálni sem lehetett.
Gondolkodott, gondolkodott, végül kötelezvényt adott a gazdának ezer aranyról, és utána üres kézzel elment haza.
– Mi újság? – kérdi az ifjabb testvér.
Az idősebb pedig apróra elmesélt neki mindent.
– Nem baj, ne búsulj – mondta az öcs -, most maradj itthon te, majd én megyek el szolgálni.
S elment ugyanahhoz a gazdához.
A gazda ismét feltételeket szabott: ha méregbe jön a szolga, fizet ezer aranyat, vagy pedig szolgál neki tíz esztendőt fizetség nélkül; ha meg a gazda lesz dühös, ő fizet a szolgának ezer aranyat, és szabadon engedi.
– Nem, az kevés: ha te megmérgesedsz, fizetsz nekem kétezer aranyat, ha pedig én gurulok méregbe, adok neked kétezer aranyat, vagy dolgozok neked ingyen húsz esztendeig! – jelentette ki a legény.
– Rendben van – egyezett bele örömmel a gazda. S a fiatalabb testvér megkezdte nála a szolgálatot.
Másnap a nap rég felkelt, s a szolga még mindig alszik. A gazda költögetni kezdte:
– Kelj fel, mindjárt dél, s még mind csak fekszel.
– Csak nem vagy mérges? – kérdi a szolga szemét kinyitva.
– Nem vagyok mérges – felelt a gazda -, csak azt akarom mondani, hogy ideje kimenni a mezőre füvet kaszálni.
– Jól van – felelte lustán a szolga -, van bőven rá időnk!
Végre felkelt, és kényelmesen kezdte felhúzni bocskorát.
– Igyekezz hát, testvér!
– Csak nem vagy mérges?
– Nem, eszemben sincs, csak azt akarom mondani, hogy elkésel a munkával…
– Ez már más. Vigyázz, meg ne szegd az egyezséget!
Mire a szolga felhúzta bocskorát, dél lett.
– Érdemes-e most elkezdeni a munkát? – mondja a gazdának. – Látod, mindenki ebédel már, gyerünk, megebédelünk mi is.
Leültek ebédelni. Ebéd után azt mondja a szolga a gazdának:
– Dolgos emberek vagyunk, ezért egy kicsit aludnunk kell, hogy erőt gyűjtsünk! – azzal fejét a szénába dugta, s aludt estélig.
– Hallod-e, ismerj istent, már sötétedik! Mindenki lekaszálta a rétjét, csak a miénk maradt kaszálatlanul! Micsoda istenverés ez! – ébresztgette a gazda.
– Csak nem mérgelődsz? – kérdi a szolga, fejét felemelve.
– Á, dehogy mérgelődöm, csak azt akarom mondani, hogy besötétedett, ideje hazamennünk.
– Ez már más, mehetünk!
Odahaza a gazda vendéget talált. A szolgát kiküldte az ólakhoz, hogy vágjon le egy juhot.
– Melyiket? – kérdi a szolga.
– Amelyik eléd kerül.
A szolga ezzel kiment.
Kis idő múlva szaladnak a szomszédok a gazdához:
– Megbolondult a szolgád: egyik juhot a másik után öldösi le.
Kiront a gazda a házból. Hát uramfia, az egész juhnyáj leölve. Ekkor már kijött a béketűrésből, és kezdte teringettézni a szolgát:
– Ó, hogy vinne el az ördög, mit műveltél itt, átkozott!
– Hiszen azt mondtad: “Amelyik eléd kerül, azt öld le.” Nohát én leöltem őket – felelte nyugodtan a szolga -, csak nem mérgelődsz?
– Nem, nem mérgelődöm, csak igen sajnálom, hogy kiirtottad a nyájamat.
– Jól van, ha nem mérgelődsz, akkor dolgozni fogok.
Dolgozott is így a fiatalabb testvér néhány hónapig, míg teljes kétségbeesésig vitte a gazdát. Az meg elhatározta, hogy valamiképpen megszabadul a szolgától. Az egyezség szerint a szolgának az első tavaszi kakukkszó után kellett elmennie, csakhogy közben beköszöntött a tél, és a tavaszi kakukkszó még messze volt.
Sokáig törte a fejét a gazda, míg végül elhatározta, hogy kifog a szolgáján. Feleségét kivitte az erdőre, megparancsolta, másszon fel a fára, és meghagyta, hogy kakukkoljon. Ő maga meg hazament, s mondta a szolgának, hogy szedelőzködjön, mert vadászni mennek az erdőre.
Amint beértek az erdőbe, hát csak elkezd ám az asszony kakukkolni:
– Kakukk, kakukk!…
– Ej-ha! Egészségedre! A kakukk kakukkol, kitelt az időd – szólt a gazda.
A fiú mindjárt rájött a gazda turpisságára.
– Azt már nem – mondta a legény -, ki hallott már tél derekán kakukkolást! Megölöm ezt a kakukkot, és megnézem, miféle madár!
Ezen szavak közben puskájával a fára célzott, ahol a gazda felesége kuksolt. A gazda ordítva ugrott oda, s alig tudta lebeszélni a szolgát a lövésről.
– Ó, hogy vinne el az ördög, te gazember. Kihoztál a sodromból.
– Úgy látom, mérgelődsz! – állapította meg a szolga.
– Bizony, bizony, testvér, mérgelődöm! – felelte a gazda. – Menjünk, megfizetem a kétezer aranyat, csak hagyj békén! Értem most már, mit jelent a régi közmondás: “Aki másnak vermet ás, maga esik bele.”
Zsebre vágta a kétezer aranyat, s hazatért az ifjabb testvér.