Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét volt, volt egyszer egy szegény favágó ember. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Hajnaltól estélig vágta a fát az erdőben, de az ebédje s a vacsorája száraz kenyér volt s a bele.

Hát egyszer, amint falatoznék egy fa tövében, honnét, merről, nem látta: elég az, hogy csak elejébe állított egy ősz öregember, s egy falás kenyeret kért tőle Isten nevében.

– Jó szívvel – mondá a szegény ember -, mert látom, hogy kigyelmed még nálamnál is szegényebb – azzal kettétörte a kenyerét, s felét az öregembernek adta.

– No, te szegény ember – mondá az öreg -, tudd meg, hogy én a jók jutalmazója s a rosszak büntetője vagyok. Megosztottad velem a kenyeredet: jótételért jót várj!

“Ugyan – gondolta magában a favágó -, mi jót várhatok én ettől az öregembertől?”

Eközben az öreg kihúzott a tarisznyájából egy abroszt, s azt mondta:

– Neked adom ezt az abroszt, te szegény ember. Ha megéhezel, csak szólj neki: terülj, terülj, abroszkám! – s egyszeriben terített asztalod lesz, s annyi étel-ital s mindenféle jó, amennyit csak a szemed-szájad kíván.

Megköszönte a szegény ember az ajándékot, elbúcsúzott az öregtől, s aztán elindult hazafelé. Gondolta magában, hogy ha nem is mondott igazat az öregember, az abrosz is ér valamit. No hiszen majd megpróbálja, csak megéhezzék.

Az ám, nem kellett sokáig várni, hogy megéhezzék: egyszerre csak muzsikálni kezdett a gyomra. Éppen akkor ért egy korcsma elé, gondolta, bemegy oda, s ott kipróbálja az abroszt. Bement, leült az asztal mellé, elévette az abroszt, s mondta neki: terülj, terülj, abroszkám!

Hát, uramteremtőm, az abrosz egyszeriben ráterült az asztalra, s abban a minutában tele volt étellel-itallal. Volt azon fehér cipó, malacpecsenye, túrós palacsinta, töltött káposzta, töltött tyúk, vörösbor, fehérbor, mézes pálinka.

Szalad hozzá a korcsmáros, összecsapja a kezét, s kérdi:

– Hát kend hol találta ezt a csudaabroszt?

Elmondja a szegény ember, hogy ki adta neki.

De bezzeg jó barátságba keveredett vele a korcsmáros s a felesége. Ők is az asztalhoz telepedtek, s ettek-ittak, vígan voltak. A szegény ember nem is ment tovább, ott maradott éjszakára. A korcsmárosné ágyat vetett neki, s megvárta, míg elalszik a szegény ember.

Hiszen csak ezt várta. Ahogy a szegény ember elaludt, kilopta a tarisznyából az abroszt, hamarosan éppen olyant csinált, s kicserélte a szegény emberével.

Reggel továbbment a szegény ember, s meg sem állott hazáig. Mondja otthon nagy örömmel a feleségének:

– No, asszony, vége a szegénységünknek, kaptam egy olyan abroszt, hogy csak egyet szólok neki, s annyi rajta az étel-ital, hogy a falunak is elég volna!

– Ó, hallá-e – mondá az asszony -, ne helytelenkedjék, talán csak nem ment el az esze!

– No, ha nem hiszed, mindjárt megmutatom.

Egyszeriben elévette az abroszt, s szólt neki:

– Terülj, terülj, abroszkám!

Annak ugyan mondhatta ezerszer is, sem nem mozdult, sem nem terült, ételnek-italnak híre sem volt.

– Lássa, lássa – mondá az asszony -, minek helytelenkedik! Jobb volna, ha visszafordulna az erdőbe, s vágná a fát. Egy bétevő falás sincs a háznál.

De így s de úgy, erősködött a szegény ember, ez az abrosz terült már egyszer. Meg sem gondolta, hogy az ő csudaabroszát elcserélték a korcsmában.

Visszament nagy búsan az erdőbe, vágta a fát, mint annak előtte, déltájban letelepedett egy fa alá, elévette a száraz kenyeret, s gondolkozott, vajon eljön-e még az az ősz öregember.

Bezzeg hogy eljött, s Isten nevében egy falás kenyeret kért tőle.

– Én jó szívvel, öreg – mondá -, pedig nagy bánatot okoztál nekem. Csak egyszer terült az abrosz, többször nem, pedig ezerszer is mondtam: terülj, terülj abroszkám!

– No bizony, ha nem terült – mondá az öreg -, akkor nem is az az abrosz, amelyet én adtam. Kicserélték bizonyosan. Hanem várj csak, adok én neked most egy bárányt. Ennek csak annyit mondj: táncolj, táncolj, báránykám, s úgy hull az arany a gyapjából, mint a záporeső. De vigyázz rá, nehogy ezt is ellopják.

Azzal csak kihúzott egy fehér gyapjas báránykát a tarisznyájából, odaadta a szegény embernek, s eltűnt az ősz öregember, mintha a föld nyelte volna el.

A szegény ember egy ág nem sok, annyit sem vágott többet, indult nagy örömmel hazafelé. De megint csak betért a korcsmába, s eldicsekedett a korcsmároséknak, hogy milyen bárányt ajándékozott neki az öregember.

– Hadd lám – mondta a korcsmáros s a felesége -, csakugyan igaz-e?

Szól a szegény ember a báránynak: táncolj, táncolj, báránykám! Hát – halljatok csudát! – hullott a gyapjú közül az arany, mint a záporeső.

– Csak szedjék kentek, szedjék – biztatta a szegény ember a korcsmárost s a feleségét -, nekem úgyis akkor lesz pénzem, amikor akarom!

Hanem a korcsmáros s a felesége nem elégedtek meg ezzel, éjjel, míg a szegény ember aludt, ellopták a bárányt, s másikat állítottak helyébe, szakasztott olyant.

Bezzeg hogy mikor a szegény ember hazaért, s szólt a báránynak: táncolj, táncolj, báránykám! csak bégett keservesen, de bizony nem perdült táncra.

Káromkodott a szegény ember, sírt a felesége, s mind azon kesergett, hogy az ura megháborodott elméjében.

Visszament a szegény ember az erdőbe, de olyan erős nagy bánat nehezedett a szívére, hogy a munkájának sem volt semmi látszatja. Délben leült egy fa alá, elévette a kenyeret, de enni sem tudott a nagy bánattól s bosszúságtól. Hát amint keseregne magában, csak előtte áll megint az ősz öregember, de most nem kért tőle kenyeret.

– Búsulsz úgy-e, szegény ember? – kérdé az öreg. – Ellopták a bárányodat is, úgy-e? Hát tudd meg, hogy a korcsmárosék lopták el az abroszt is, a bárányt is. De ne búsulj, még egyszer segítek rajtad, mert olyan jó szívvel voltál irántam. Nesze, adok neked egy botot. Menj a korcsmába, s szólj a botnak: üssed, üssed, botocskám! – s addig üti őket, míg elé nem adják az abroszt is, a bárányt is. Csak aztán jól vigyázz erre a botra, mert olyan bot ám ez, hogy egy ármádia katonát is agyonver, ha szólsz neki.

A szegény ember meg sem köszönhette a botot, az ősz öregember eltűnt. Indult ő is egyszeriben, s meg sem állott, míg a korcsmába nem ért.

Eleinte szép szóval próbálta, kérte: adják vissza az abroszt meg a bárányt, de mikor látta, hogy nem fog a szép beszéd, szólt a botnak: üssed, üssed, botocskám!

Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! – lett nemulass mindjárt. Supp-Supp! – ütötte, vágta a bot fejbe, hátba, ahol találta a korcsmárost is, a feleségét is, míg el nem nyúltak a földön.

Bezzeg visszaadták az abroszt is, a bárányt is.

De már most örült a szegény ember, csakhogy ki nem bújt a bőréből nagy örömében. Futott haza, mint a sebes szél, hadd lássa a felesége, hogy nem beszélt bolondot. Ahogy hazaért, szólt az abrosznak: terülj, terülj, abroszkám! -, s hát az abrosz csakugyan megterült, volt annyi étel s ital, hogy a falu sem győzte megenni, meginni. Azután meg a báránykának szólt: táncolj, táncolj, báránykám! – s hullott az arany, mint a záporeső.

Híre ment az egész országban, még azon is egy sánta arasszal túl, hogy a szegény favágónak milyen csudálatos abrosza meg báránykája van, s jöttek is csudájára mindenfelől, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. Az ám, eljött még a király is. Azt mondta a király a favágónak:

– Hallottam a hírét a csudaabroszodnak s a csudabárányodnak, hadd lám, igaz-e, amit nekem beszéltek. De vigyázz az életedre, mert ha hiába bolondultam ide, karóba húzatom a fejedet!

Na hiszen, nem ijedt meg a szegény ember. Szólt az abrosznak: terülj, terülj, abroszkám! – s olyan ebéd kerekedett az asztalra, hogy a király is megkívánta, s evett-ivott, amennyi belé fért.

– No, most a bárányt, hadd lám! – parancsolta a király.

– Táncolj, táncolj, báránykám! – szólt a szegény ember, s táncolt a bárány, hullott az arany, hogy a királynak a szeme is káprázott belé.

– Jól van – mondá a király -, látom, hogy nem bolondítottad a népeket, hát most azt parancsolom neked, hogy holnap délre, mire én hazaérek, ott legyen a palotámban az abrosz is, a bárány is.

Megijedt a szegény ember: Istenem, Istenem, mit csináljon! Ha nem engedelmeskedik, karóba húzatja fejét a király.

Mert úgy tudjátok meg, hogy a király megirigyelte a szegény embertől az abroszt s a báránykát.

Búsult a szegény ember, évelődött, a szemét sem tudta lehunyni. Ő bizony – gondolta magában -, nem viszi a királyhoz sem az abroszt, sem a bárányt, s ha utána jőnek, majd szól a botjának!

Hát csakugyan, másnap este már jött az udvarmester tizenkét katonával, s parancsolta a szegény embernek, hogy induljon velük mindjárt, s hozza magával az abroszt is, a báránykát is.

– Megyek, megyek – mondta a szegény ember -, csak várjatok! – Azzal egyet suttintott a botjának: – Üssed, üssed, botocskám!

Nem kellett a botnak kétszer mondania – supp-supp! -, ütötte, vágta az udvarmestert, a katonákat, ahol találta. Szégyenszemre hazáig szaladtak, s nagy lelkendezve jelentették a királynak, hogy mi történt.

Hej, megmérgelődött a király! Összetrombitáltatta, ami katonája volt, s indult a szegény ember ellen. De a szegény ember, ahogy megérkezett a király a seregével, csak szólt a botnak: üssed, üssed, botocskám! – s a bot úgy fejbe kólintotta a királyt, hogy egyszeriben lefordult a lováról, s fel sem kelt többet. Kifutott belőle a gonosz lelke. Supp-supp! neki az ármádiának, s hát egy szempillantásra földön hevert az egész ármádia. De bezzeg volt nagy öröm az egész országban, mikor meghallották, hogy elpusztult az a gonosz lelkű király. Egyszeriben gyűlést hívtak, s kikiáltották a szegény embert királynak. No, ezt aztán szerette minden lélek.

Jó király volt, s ma is él, ha meg nem halt.