Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt három vándorlegény. Sándornak hívták az idősebbiket, Lőrincnek a középsőt, Jánosnak a legkisebbet. Mind a három olyan szegény volt, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mentek faluról falura, országról országra, sehol sem volt megállapodásuk. Addig jártak-keltek, míg egyszer betévedtek nagy Törökországba. No, ugyan oda rossz helyre vetődtek, mert még jóformán be sem értek Törökországba, elejbük állott tizenkét török, rabszíjra fűzte, bevitte egy nagy városba, s ott sok pénzért eladta őket egy török basának.
Hiszen eleinte még csak nem volt valami rossz dolguk, mert minden héten csak kétszer vertek a talpukra, hogy el ne szökhessenek; de amikor úgy egy esztendő eltelt, a török basa minden reggel kiküldötte őket az erdőbe, hogy puttonyokba szedjenek mérges kígyókat.
A szegény vándorlegények nem mertek a kígyókhoz nyúlni, de a basa ott volt a katonáival, s ütötte ostorral a hátukat, hogy szakadt le róla a bőr.
Volt merszük, nem volt merszük: meg kellett fogni a kígyókat.
Nem tudták elgondolni, hogy mire kell a basának az a tenger sok kígyó.
Hát egyszer aztán megtudták.
A basa elrabolta volt a napkeleti király leányát, de mivelhogy nem akart a felesége lenni, tömlöcbe záratta, száraz kenyéren és vízen tartotta negyven napig. Akkor megkérdezte:
– Lész-e a feleségem, napkeleti király leánya?
Felelt a királykisasszony:
– Inkább szörnyű halálnak halálával halok, mégsem leszek a te feleséged.
– Bizony akkor szörnyű halálnak halálával halsz meg – mondotta a basa.
Ami kígyó volt az erdőben, mind összeszedette. Akkor aztán kinyitotta a tömlöc ajtaját, s parancsolta a vándorlegényeknek, hogy eresszék be a kígyókat a tömlöcbe. Hanem a királykisasszony éppen az ajtónál állott, s amint kinyílt az ajtó, fogta magát a legfiatalabb mesterlegény, János, a királykisasszonyt kirántotta a tömlöcből, a basát belökte, s a kígyókat utána öntötte. Azzal jól rázárta az ajtót, és otthagyta a basát, hadd mulasson a kígyókkal.
Áldott szerencsére senki sem vette ezt észre, hanem azért égett a föld a talpuk alatt, s mentek, amerre a szemük látott. Vitték magukkal a királykisasszonyt is, nekivágtak az erdőnek, bevesztek a sűrű rengetegbe, s mire a basa emberei észrevették, hogy mi történt, túl voltak már hegyen-völgyön, s mikor kiértek a rengetegből, éppen jött velük szembe ragyogó, fényes ruhában egy dali vitéz, a napkeleti király fia, aki már bejárt volt országot-világot s mégsem találta meg az ő húgát.
Hej, Istenem, volt nagy öröm! A királyfi, ami aranya volt, mind a vándorlegényeknek adta, s mondta nekik, hogy ha útjuk a napkeleti országba hozza, el ne kerüljék az apja udvarát.
Azzal a királyfi az ölébe vette a húgát, s istennek ajánlotta a vándorlegényeket. Elbúcsúzott a királykisasszony is tőlük, de különösen Jánostól. Mondta ő is:
– Ha a mi országunkba kerültök, el ne kerüljétek édesapánk házát.
Elváltak egymástól. A királyfiék mentek keletnek, ők mentek nyugotnak. Mentek, mendegéltek, erdőből pusztaságba, pusztaságból erdőbe. Egyszer egy nagy erdőben elsötétedtek; már le is akartak heveredni, hogy ott megháljanak, de János azt mondja:
– Legények, menjünk tovább. Amott tűzvilágot látok; menjünk oda, hátha jó szállást találunk.
Odamennek, ahol a tűz világa volt, s hát ott egy akkora juhakol van, mint egy nagy templom, az akol közepén nagy tűz, mellette heverész egy óriás, s az óriás körül teméntelen sok juh, mind akkora, mint egy-egy borjú. Bemennek az akolba, köszönnek illendőképpen. Az óriás meg, akinek egy szeme volt, s az is a homlokán, nagy morogva fogadja:
– Adj’ isten! Hát ti mit kerestek itt?
Mondják a legények, hogy ők szállást keresnek.
– No, hát akkor heveredjetek le a tűz mellé.
A legények le is heveredtek, de amint egy kicsit elszenderültek, az óriás végigtapogatja a nyakukat. A legidősebb vándorlegénynek jó vastag nyaka volt, amikor ezt megtapogatta, mondta magában: “Ez lesz jó nekem!” Azzal csak előrántotta a kését, s nyissz, elnyisszentette a szegény legénynek a nyakát.
– Hej, ilyen-olyan óriása – rikkantott János -, megöléd a pajtásunkat! – S mire az óriás talpra állhatott volna, felkapott egy égő üszköt, s az óriás szeméhez dörzsölte.
Abban a szempillantásban megvakult az óriás. Ordított, hogy szinte összeomlott az akol, kapkodott rettentő nagy kezével, lábával, hogy megtalálja a legényeket, de nem találta meg.
– Hiszen majd megtalállak reggel! – kiáltott az óriás, mert közbe legyen mondva, az akol kapujának egy nagy kő volt a zárja, melyet minden este odahengerített az óriás. Most is ott volt a kő, s a legények nem tudtak kiszabadulni.
Reggel odaáll az ajtóhoz az óriás, elhengeríti a követ, a lábát kétfelé veti, s úgy eregeti ki alatta a birkákat.
Minden birkát megtapogatott, s csak azt várta, hogy jöjjenek a legények is: majd nyakon csípi őket. Azt mondja János a társának.
– Itt az óriás kezébe kerülünk, ha valami furfangot ki nem gondolunk. Várj csak, van nekem két csizmadiaáram, vedd a kezedbe az egyiket, aztán fogóddz bele egy birka farkába; mikor az ajtóhoz ér, szúrd meg az árral, s egy ugrással kiránt az akolból. Majd én is megpróbálom. Hátha így kijutunk!
Úgy is tesznek. Belefogódzanak egy-egy birka farkába, szépen a földre hasalnak, s mikor a birka az óriás lába közé ért, hirtelen megszúrták az árral, s hopp! künt voltak.
Mikor a birkák mind kimentek az akolból, az óriás a követ visszahengerítette az ajtóhoz, s tapogatózni kezdett az akolban. De tapogatózhatott, mert a legények akkor már hegyen-völgyön túl voltak. Erdőből pusztaságba, pusztaságból erdőbe folyton mentek, mendegéltek, falut, várost azonban sehol sem értek.
Egyszer, amint egy rengeteg erdőben bolyongtak, egy folyóvíz partján embernyomot találtak. Beleálltak a nyomba, mentek az után, s addig mentek, mendegéltek, amíg egy kicsi házhoz nem értek. Abban a kicsi házban egy öreg remete lakott. A nevét is megmondom nektek: Szent Antal volt a neve. Bemennek a legények, köszöntik illendőképpen Szent Antalt, s szállást és ennivalót kérnek tőle Isten nevében. Adott Szent Antal jó szívvel szállást is, ételt is. Még azt is mondta a legényeknek:
– Lássátok, fiaim, ha remeteéletre szánnátok magatokat, az én házacskámban halálig megmaradhatnátok.
– Mi bizony itt is maradunk – mondotta János -, ha megengedi kigyelmed.
Ott is maradtak. Szent Antal nem adott nekik egyéb dolgot, csak mindennap kétszer a folyóra kellett menni vízért, de térden csúszva s folyton imádkozva a folyóig meg vissza.
Egypár nap múlva azt mondja Lőrinc Jánosnak:
– Pajtás, én már meguntam ezt az életet, menjünk tovább egy házzal. Aztán egyet mondok, s kettő lesz belőle, én azt hiszem, hogy ennek az öregembernek sok pénze van: vegyük el!
– Ugyan, mit gondolsz! – mondotta János. – Van is pénze ennek az Isten szegényének, s ha volna is, nekem nem volna lelkem, hogy elvegyem, hiszen jót tett velünk.
Aközben hazaértek a remete házába, a remete ott ült az asztalnál, s előtte az asztalon két cipó. Kérdi Lőrinc:
– Hát ez mi dolog, szentatyám, máskor három cipó volt az asztalon, most csak kettő.
– Ez azért van – mondotta Szent Antal -, mert kettőtök közül az egyik rosszat gondolt, az pedig te vagy. Az én cipómból többet nem eszel, fiam, az én házamban többé nincs helyed.
Na, most mehettek megint tovább, mert hogy Lőrincnek nem volt helye, ment vele János is. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, rengeteg erdőből pusztaságba, pusztaságból erdőbe. Egyszer éppen egy erdőben sötétedtek el, s le akartak heveredni egy fa alá, de messziről valami tűzvilágot láttak, s mentek egyenest arrafelé. Amint mentek, mendegéltek, a tűz mindjobban nagyobbodott, s hát amikor a közelébe értek, akkora volt az a tűz, mintha egy nagy ház égett volna. A tűz körül huszonnégy haramia feküdt. Éppen afölött tanakodtak, hogy holnap ezen az erdőn megy keresztül a napkeleti király fia, azt elfogják, s addig ki sem adják, míg huszonnégy szekér aranyat nem küld érte a király.
Hallják ezt a legények, nem tudják, mit csináljanak: odamenjenek-e, vagy észrevétlen továbbillanjanak. Mit gondolnak, mit nem, mégis odamennek. Jó estét köszönnek, a haramiavezér fogadja, s kérdi:
– Hát ti kik vagytok s mik vagytok?
Mondja János:
– Mi is afféle szegénylegények volnánk. Kigyelmetek közé állanánk, ha fölvennének.
A haramiavezér nem szólt semmit, csak benyúlt a lájbi zsebébe,* s egy aranyat János elé dobott. János lehajolt, s fölvette az aranyat. Akkor a haramiavezér még egy aranyat vett ki a zsebéből, azt meg Lőrinc elé dobta, de Lőrinc nem merte fölvenni.
– Mit, hát te nem veszed fel az aranyat?! – kiáltott rá a haramiavezér. – Akkor nem is vagy miközénk való! Hé – intett egy haramiának -, lődd le!
“Ez az Isten büntetése – gondolta János -, amiért el akarta venni a remete pénzét.” Hanem csak azt várta, hogy a haramiák elaludjanak. Nem volt maradása, ment, amerre a szeme látott, keresztül az erdőn, s mire pitymallott, kiért az erdőből. Ekkor belekapott az országútba, s addig ment, míg egy városba nem ért. Megszólított a város végén egy öregembert:
– Miféle város ez, öregapám?
– Hát te még azt sem tudod? Ez a napkeleti király városa.
Jánosnak sem kellett több, szaladott föl a király palotájába, egyenesen a király színe elé. Elmondta, hogy mit látott, mit hallott, hogy a világ minden kincséért ne eressze útra a fiát, mert kifogy belőle. Aközben belép a szobába a királykisasszony, meglátja Jánost, nagyot sikolt, a nyakába szökik, s mondja lelkes szóval:
– Apám, lelkem, apám, ez a legény szabadított meg a török basa tömlöcéből!
– Bizony ha ez szabadított meg – mondotta a király -, ő legyen az urad.
Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat laktak, hét hétig tartott a hejehuja, dínomdánom. Akkor aztán János fölkerekedett egy sereg katonával, be az erdőbe, hol a haramiák tanyáztak. Még hírmondónak sem maradt a haramiákból: mind levágták, lőtték. Akkor aztán a napkeleti király fia is fölkerekedett, s elment a napnyugati király országába, mert annak a leányához készült rég ideje. A napnyugati királynak nem volt fia, a veje kezére adta hát az országot.
Mit volt mit nem tenni, a napkeleti király is Jánosnak adta az országát.
Így volt, vége volt, mese volt.