– Azt ígérted, hogy máskor elmeséled, mi volt máskor – figyelmeztette másnap Rémusz bácsit a Kisfiú.
– Ezt ígérem most is – bólintott az öreg. – Majd máskor elmesélem.
– Ma nincs máskor?
– Ma ma van – felelte az öreg. – Hiszen tudod!
– És ma nem mesélsz? – kérdezte elszontyolodva a Kisfiú.
Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét.
– Ne félj – mondta. – Csak bolondoztam. Talán nem szabad bolondoznom?
– De szabad – válaszolta a Kisfiú. – Hanem azért inkább mesélj.
– Jó – mondta Rémusz bácsi. – Akkor elmondom a Farkas és a Varangyos Béka történetét.
A Farkas nagy nehezen kikászálódott a mocsárból. Azt sem tudta, kire haragudjék jobban: a Nyúlra-e vagy a Varangyos Békára. (Mert hiszen azt gondolta, hogy a Varangyos Béka csalta be a mocsárba.) Elhatározta, hogy bosszút áll mind a kettőn.
Csakhogy hol találja őket?
– Kvákkvákkvák! – hallatszott egyszerre a zsombékosból.
Odanéz a Farkas, és látja, hogy a Varangyos Béka hasal ott, egy zöldellő szittyócsomó tövében. (Ugyanott, ahol a Nyúl bújt el az imént.)
Nagyot ugrott a Farkas, rácsapott a mancsával a Békára.
– Megvagy! – üvöltötte.
A Béka akkorát csodálkozott, hogy hirtelenjében megijedni is elfelejtett. Mert olyant még életében sem hallott, hogy a farkas békára vadásszék.
– Megvagyok, persze hogy megvagyok – válaszolta. – Hogyne volnék meg, amikor sose is vesztem el!
– Megfogtalak!
– Veszem észre – felelte a Varangyos Béka. – Nem is győzök ámulni rajta. Újabban gólyaeledellel élsz?
– Hová gondolsz?! – kiáltotta a Farkas. – Utálom a békahúst, kivált a varangyosat.
– Hát akkor mit akarsz tőlem?
– Megbüntetlek, amiért az előbb olyan csúnyán becsaptál.
Csak most csodálkozott el igazán a Béka.
– Az előbb? – kérdezte értetlenül. – Hiszen már vagy egy hónapja nem találkoztunk!
– Még tagadod is? – mordult rá a Farkas. – Talán nem te mondtad nekem azt, hogy a Nyúl a mocsáron keresztül, az erdő felé szaladt?
– Már hogy mondtam volna, amikor a Nyulat nem is egy, hanem két hónapja nem láttam semerre! Eddig az iszapban aludtam, csak most bújtam ki egy kis friss levegőre.
– Egyszer rászedhettél, másodszor nem szedsz rá! – mondta a Farkas. – Agyoncsaplak, mégpedig mindjárt!
Már-már emelte is a lábát. De azután eszébe jutott, hogy itt, a dágványban ugyan hiába vagdosódnék: a Béka elmerülne a puha iszapban, meg sem találná többé.
Tudta ezt a Varangyos Béka is. Ezért biztatta a Farkast:
– Csapj már rám! Mire vársz?
– Csak légy türelemmel. Azt nézem, hol van itt valami jó lapos szikla, amin agyonverhetlek.
– Van itt több is, eléggé megfelelő – felelte a Béka. – Hanem a legeslegjobb, az ott emelkedik a füzek mögött.
– Miért ajánlgatod olyan buzgón azt a sziklát? – kérdezte gyanakodva a Farkas.
– Csak azért, mert ha már meg kell halnom, még utoljára szeretnék végignézni a magasból ezen a mocsáron, ahol eddig az életemet éltem. Talán még a porontyaimat is megpillantom valamelyik zsombékon, és elbúcsúzhatom tőlük.
– Lásd, hogy ki vagyok! – válaszolta nagylelkűen a Farkas. – Teljesítem a kívánságodat.
S azzal fogta a Békát, kiemelte a vízből, és elindult vele a füzek felé. Csakugyan, ott állt az a magas szikla.
– Ide tégy le – kérte a Béka a Farkast. – Hadd nézegessem még egy kicsit ezt a szép vízi világot!
– Én ugyan nem találom valami szépnek – mondta a Farkas. – De azért csak nézegesd. Innen úgysem szökhetsz meg.
– Tudom én azt! – sóhajtotta a Varangyos Béka.
Leült a sziklára, onnan pislogott jobbra-balra, de legfőképpen hátrafelé, mert igazában nem a szép vízi világra volt kíváncsi, hanem arra, hogy mit csinál a Farkas.
Látta, hogy ott áll a háta mögött, és szemmel tartja minden mozdulatát.
– No, mi lesz? – sürgette a Farkas. – Nem bámészkodtál még eleget?
– Sehol sem találom a porontyaimat – panaszolta a Varangyos Béka. – Nézd csak te is, neked jobb szemed van.
– Mintha ott ülne az egyik – mondta a Farkas.
– Hol? – kérdezte a Béka, és lassan közelebb mászott a szikla pereméhez.
– Ott, ni! – mutatta a Farkas. – A sás előtt.
– Hiába – sóhajtott a Béka, és még közelebb mászott a szikla széléhez -, gyengül a látásom!
– Sebaj! – mondta a Farkas. – Ezentúl úgysem lesz szükséged rá.
– Csak egy percig várj még! – kérte a Béka.
– Egy pillanatig sem várok! – felelte a Farkas.
S azzal magasra emelte a mancsát, és lecsapott vele.
– És agyonütötte a Békát? – kérdezte a Kisfiú.
– Mondd meg te! – felelte Rémusz bácsi. – Mit gondolsz: agyonütötte?
– Nem ütötte agyon – mondta a Kisfiú. – Mert a Varangyos Béka gyorsan beugrott a vízbe.
– Persze hogy beugrott! Hiszen azért vitette magát arra a magas sziklára. Beugrott a magas szikláról, nagyot csobbant a víz.
– Platty! – mondta a Kisfiú. – Így csobbant a víz.
– Így. A Farkas csak a csupasz, kemény sziklát találta el a mancsával. Fájdalmában hatalmasat ordított.
– Juj juj juj juj! – mondta a Kisfiú. – Így ordított a Farkas.
– Éppen így. A Varangyos Béka pedig ráült egy nagy vízi levélre, és odakiáltott a Farkasnak…
– Kvákkvákkvák! – mondta a Kisfiú. – Ezt kiáltotta a Varangyos Béka.
– Tévedsz – felelte Rémusz bácsi. – Ezt az egyet nem találtad el.
– Hát mit kiáltott?
– Koáksz-koáksz-koáksz!
– És ez mit jelent?
– Nem tudom – mondta az öreg. – Sajnos, nem nagyon értek vízi nyelven.