Egy szegény várőrnek tizenöt gyermeke volt, és nem volt mit enniük. Ezért egy szép napon kivette a templom orgonájából azt a szalonnát, amit a plébános előrelátásból odarejtett, s a nagy részét gyermekeivel együtt elfogyasztotta. Az utolsó darabkát azonban apró kockákra vágta, leemelte az oltárról a két szent szobrát, odaállította a templom közepére, egy kis tüzet rakott mellettük, aztán elszaladt a plébánoshoz így kiáltozva:
– Plébános uram! Plébános uram! A két szent eszi a plébános úr szalonnáját! Jöjjön csak gyorsan, és nézze meg, hogyan sütik!
A pap gyorsan a templomba sietett, s haragjában felkapta a két szent szobrát, és azon nyomban belehajította a tűzbe úgy, hogy mindkettő pozdorjává égett.
– Többet bizony nem eszitek meg az én szalonnámat! – kiáltotta aztán elégedetten.
Hamarosan megbánta azonban, amit hirtelen haragjában tett. Közeledett ugyanis a vasárnap, és mindennek tetejében az a hír járta, hogy a király erre utaztában szintén meg akarja látogatni a templomot.
Így szólt hát a várőrhöz:
– A te bűnöd, hogy elégettem a két szent szobrát. Most tehát szedd össze a sütnivalódat, és adjál tanácsot, mitévő legyek, különben meggyűlik a bajod!
– Ne aggódjon, plébános úr – felelte a várőr. – Van két jó szomszédja, az András meg a György, azok mindketten jámbor, békés emberek, és szívesen megteszik a maga kedvéért, hogy odaállnak szentnek az oltárra.
Ez okos tanács volt, és a pap meg is kérte a két szomszédot, tennék meg neki ezt a szívességet.
Vasárnap kora hajnalban felöltözött hát a két szomszéd szépen, olyan köntösbe, amilyent a szentek szobrain láttak, és odaálltak a két üres helyre az oltáron. Sok nép jött aznap a templomba, és nagy volt a tolongás. Végül a király is megérkezett, és megkezdődött az istentisztelet.
Egy idő múlva azonban az egyik szent kinézett az ablakon, és odakiáltott a szomszédjának:
– Ejnye, de jó dolga van az én jószágomnak: átment a te kertedbe, és répát zabál!
Hallván ezt a másik, egyszeriben elfelejtette, hol van, azon melegében leugrott az oltárról, és kiszaladt a sekrestyeajtón. A másik erre azt gondolta:
– Ez még képes mérgében agyonverni a jószágomat! – azzal ő is leugrott az oltárról, és elfutott.
A nép meg a király elcsodálkoztak, és nem tudták mire vélni a történteket. Mise után a király megkérdezte a plébánost:
– Mi történt a szentekkel? Miért futottak el mind a ketten? Ilyet én még soha életemben nem láttam!
– Azért, uram királyom – felelte a plébános -, mert a templomunkat kicsinek és csúnyának találják. Már régóta mondják, hogy nem akarnak tovább itt maradni, és úgy látszik, nagyon szégyellték magukat királyi felséged színe előtt.
Okos kifogás volt ez a paptól. A király el is hitte neki, így hát kegyesen kinyújtotta adakozó jobbját, és tekintélyes összeget adott a plébánosnak ezen szavak kíséretében:
– A pénzen építtess egy nagy és szép templomot, de úgy, hogy mire visszajövök, elkészüljön!
A falu lakói nagyon megörültek, és nyomban elkezdték építeni a templomot. Mikor elkészültek vele, ezt a feliratot tették a bejárat fölé: “A mi plébániánk hívei gond nélkül élnek!”
Ekkor történt, hogy a király, újra arra járván, szemügyre vette a templomot, és minden nagyon megnyerte tetszését. A két szent is ott állott a helyén, s most már szemmel láthatóan nem szégyenkeztek. A felirat azonban bosszantotta a királyt.
– Na, várjatok csak, majd gondoskodom róla, hogy ne legyen olyan gondmentes az életetek! – mormolta magában, és így szólt:
– Ha két héten belül ki nem találjátok és meg nem tudjátok nekem mondani, hogy melyik a legszebb zene, melyik a legcsengőbb ének, és melyik a legértékesebb kő a világon, valamennyiőtöket kivégeztetlek!
A plébánia hívei persze nagy gondban voltak, és nem tudták, hogyan is segítsenek magukon. A várőrnek azonban volt egy okos leánya, aki meghallván a kérdéseket, azt mondta:
– Sose búsuljatok, apám. Könnyű feladat ez. Megmondom én neked a választ: A legszebb zene a harangzúgás, a legcsengőbb ének az angyalok kórusa, és a legértékesebb kő a bölcsek köve.
Mikor lejárt a kitűzött idő, eljött a király, és a község valamennyi lakosának elébe kellett járulnia a plébánostól meg a bírótól kezdve a várőrig, hogy válaszoljanak a három kérdésre. A király azonban mindaddig elégedetlen volt valamennyi válasszal, míg a várőr el nem mondta a magáét.
– Ez a helyes felelet! – kiáltott fel ámulva a király. – Eltaláltad, de bizonyos, hogy nem magadtól. Ha most nyomban el nem árulod, ki mondta neked, hogy így válaszolj, a torony legsötétebb börtönébe vettetlek!
Erre a várőr elmondta, hogy van neki egy okos leánya, az tanította ki, hogy így feleljen.
– Úgy? – mondta a király. – Most nyomban látni akarom, valóban olyan okos-e a leányod, mint ahogy állítod. Vidd el neki ezt a két szál fonalat, hogy szőjön nekem belőle egy inget és két nadrágot!
A várőr szomorúan baktatott haza a két fonalszállal, és elmondta a leányának, milyen feladatot adott neki a király. Aztán hozzáfűzte:
– Látod, lányom, most rosszra fordul a sorsunk!
– Várj csak, apám! – felelte a leány. Azzal kihúzott két szál vesszőt a nyírfasöprűből, és azt mondta: – Vidd el ezt a királynak, és mondd neki, hogy előbb csináltasson nekem ebből a két vesszőből szövőszéket és orsót.
A király meghallva a választ, felkiáltott:
– Ejnye, ez valóban nagyszerű válasz volt!
Arra fogott egy cserépfazekat, amelyiknek lyukas volt a feneke, mondván:
– Vidd el ezt a leányodnak, és mondd meg neki, hogy varrjon bele új feneket, de úgy, hogy a varrásnak egyetlen öltése se lásson!
A várőr megint szomorúan bandukolt haza, és elmondta a leányának, milyen új feladatot tűzött ki eléje a király.
– Várj csak, apám! – mondta a lánya. – Menj vissza a fazékkal a királyhoz, és mondd meg neki, hogy előbb csak fonassa szépen körül az edényt, mert a cipész sem kívülről varrja a cipőbe a bélést, hanem belülről.
A választ meghallva, a király megint felkiáltott:
– Ejnye, ez a leány tényleg okos teremtés!
És harmadszorra így szólt a várőrhöz:
– Eredj és mondd meg a leányodnak, hogy jöjjön el hozzám, de se nem járműn, se nem gyalog, se nem lovon; fel nem öltözve, de nem is ruhátlanul; nem az úton, de nem is az út mentén, s hozzon is nekem ajándékot, meg ne is!
A várőr nagyon szomorúan ment haza, s elmondta a leányának, micsoda újabb feladatot adott neki a király.
– Sose szomorkodj, édesapám, eleget teszek én király uram óhajának!
Azzal először is elővett két levesestányért, és közibük zárt két aprócska élő darazsat. Aztán levetette a ruháját, és egy halászhálót tekert maga köré. Aztán kiment a tányérokkal kezében az udvarra, kivezette az istállóból a kecskebakot az útra, ráállította a keréknyomra, egyik lábát feltette a kecskebak hátára, a másikkal pedig a kecske lábai között a keréknyomba lépett.
Mikor ezt a király meglátta, így szólt:
– Ejnye, adta-teremtette! Ez aztán valóban érti a dolgát!
Most már nagyon kíváncsi volt az ajándékra, amelyre azt mondta, hogy legyen is, meg nem is. Azzal felemelte hát az egyik tányért, és a két darázs nyomban elrepült, úgyhogy az ajándék valóban nem volt többé ajándék.
A király azt gondolta magában:
– Ennél okosabb nőt az egész országban nem találok!
Feleségül vette hát a várőr leányát, de kikötötte, hogy a kormányzás dolgába nem szabad beleavatkoznia, mert ha megteszi, ő bizony elkergeti. A leány megígérte, hogy nem avatkozik a kormányzásba, és jó ideig meg is tartotta szavát.
Történt azonban egy napon, hogy mialatt a király vadászni járt, két veszekedő ember jött az udvarba előadni panaszát a királynak. Az elmúlt éjszaka mindketten a malomban jártak, egyikük ökrös szekérrel, a másik kancákkal, és az egyik kanca a várakozás ideje alatt megcsikózott. Reggel azonban, mikor felébredtek, a csikó az alatt a szekér alatt feküdt, amelyik elé az ökrök voltak befogva. Az egyik ember azt állította, hogy az övé a csikó, mert az ő kancája ellette, a másik meg azt, hogy az övé, és a szekeréről került oda a szekér alá, azért feküdt ott.
A királyné erre nevetve mondta:
– A férjem majd igazságot tesz köztetek, ha hazajön. Most éppen kint van a vetések közt, és halakra vadászik.
Az ökrös szekér gazdája nagyot nevetett ezt hallván, és azt mondta:
– Hogyan vadászhat valaki halakra a búzatáblában?
– Ugyanúgy – felelte a királyné -, mint ahogy egy ökrös szekér csikót ellhet!
Most értette csak meg az ember, hogy milyen ostobaságot állított, és szégyenkezve elkullogott, elismervén, hogy ellenlábasának volt igaza.
Mikor azonban a király hazatért a vadászatról, és megtudta a történteket, így szólt a feleségéhez:
– Bármennyire fáj is nekem, most már el kell, hogy kergesselek, mert megszegted az ígéretedet. Egy kegyet azonban még megadok neked: csomagold be azt, ami szívednek legkedvesebb a palotában, és azt magaddal viheted. De napfelkelte előtt el kell tűnnöd innen!
A királyné estig minden előkészületet megtett a távozásra. Mikor azután utoljára együtt ültek az asztalnál, és elköltötték vacsorájukat, így szólt az urához:
– Hadd koccintsak veled még egyszer, utoljára, az egészségedre!
Közben anélkül, hogy a férje valamit is észrevett volna, elcserélte a serlegeket, mert abban, amit így a királynak adott, álomital volt. A király szívesen koccintott vele, kiürítette poharát, és rövid idő múlva tartós, mély álomba merült. A királyné pedig egy ládába fektette, és elvitette apjához, a várőrhöz. Aztán maga is utána ment, s nem vitt egyebet magával, csak a kötését.
Mikor aztán a vár apró szobácskájában voltak, az asszony kiemelte a ládából a királyt, szép, tiszta, frissen vetett ágyba fektette, ő maga pedig odaült melléje, és egész éjszaka le nem hunyta a szemét, ott őrködött, és közben kötögetett, a király pedig másnap késő délig aludt, és édeset álmodott.
Egyszer csak felébredt, és tágra nyílt szemmel tekintett maga köré:
– Ejnye, teringettét, hát hol vagyok?
– Nálam, kincsem.
Akkor aztán a várőr leánya elmesélte, hogy nem tett mást, csupán élt a király kegyével, s mivel az egész palotában nem volt számára semmi olyan kedves, mint a király személye, hát őt hozta el magával.
– Ó, szívem gyöngye! – kiáltott fel a király. – Ezerszer jobb és okosabb vagy még annál is, mint amilyen szép vagy!
Azzal újra hazavitte magával a palotájába, és ezentúl a felesége uralkodott a házban.
Azt állítják, hogy ettől a naptól kezdve minden házban az asszonyoké a hatalom.