A csodalátásnak lett teljesedése, Hadúr kardja tette Etelét urává az egész világnak. A keleti császár, a nyugati császár jobbágyai lettek az erős húnoknak. Délen a tengerig. Nyugaton tengerig. Északon elhatolt jégkoronás hegyek rideg országáig. Világ minden táján ismerték Etelét, nemzedékről szállott a hír nemzedékre.
Tisza-Duna között a tengersíkságon tartotta királyi székhelyét, hol a szem Hún bércz koronáját kékelleni látja.
Ott volt palotája, csodaművű, ékes, magának is külön, fiának külön és száz asszonyának, kiket feleségül vett mind hún szokásra, a mint kénye-kedve úgy hozta magával.
Keletnek, nyugatnak bibora, bársonya, mind ott volt Etele száz palotájában, kárpitozta dúsan, dagadóra tömött kerevetek sorban a czifrán faragott falaknak hosszában. Kincses háza terhét száz öszvér nem birná: gyémántkő vakítá a szemet; aranynak kamrája helyet alig adott, s fegyverei számát csak a rabszolgáknak száma múlta felül, a rabszolgák számát csak felbecsülni is botor-munka volna. Ménesekbe csapva nemes paripái nyihogtak, száguldtak végig a tág rónán, s ha hazahajtották, bársonynyal kivülről bevont márvány-válú fogadta király ezer paripáját. Egyet is ha adott ingyen kegyelméből ennek vagy annak, királyi ajándék volt a nemes állat.
Arany-ezüst tálon rabszolgák hordották fel az ételt nála és ha meggörnyedtek, nem ételtől volt, hanem a tálaktól; bort aranykupába töltött rabszolgakéz az arany vödörből. Bizony szeme-szája elállott annak, kit vendégül hivott jobbágy királyokból, gót, alán vezérből.
Körülötte minden úszott gazdagságban, melynek mását csak a tündér-mese tudja, hanem ő maga, a világ ura, nem volt kincsnek, fénynek rabja.
Halljátok, milyen volt Etele, elmondom:
Hadi köntösét ha nézed, hún vitéznek tartod, nem is a főbbjéből való hún vitéznek, csak a koronája, no meg arcza, szeme mutat a királyra. Ezt az arczot aki csak egyszer is látta, soha mig a világ, el nem felejtette.
Sasorra merészen hajlott szája fölé, ajkának vonása, ha meg sem rándítá: parancs volt; szemében ült a hatalmas lelke, mindent észrevevő csodafigyelemnek örök tüze volt az. Ez a két apró szem a turul szemének volt igazi mása, föléjök bozontos erős szemöldöke kanyarodott ivben. Ez a két szemöldök, a mikor megrándult, hasonlatos vala két viharral terhes felhőgomolygáshoz, ha kitört a vihar: mennydörgés volt hangja, villám tekintete.
Arczának mosolyát nem látták gyakorta, pedig ingyenvaló kegyelmét érezték hivei, szolgái. Tudott jutalmazni királyi bőséggel, tudott büntetni is királyi szigorral.
Kedvét lelte olykor énekes szavában, multak szép regéit, a kik emlegették húnok hőstetteit, húrokat pengetve meg-megénekelték. Róla beszéltek ők, és dicsérgették Hadúradta tűzzel, szavak édessége azt tetszővé tette.
Ámde vad mulatság távol vala tőle, okos észszel tartott mértéket evésben-ivásban Etele. Arany tál, aranyos kupák helyett néki fából készült tálon, fakupában hordották az ételt, nyujtották az italt. Világ ura volt és úgy élt, mint egy pásztor.
Ilyen volt Etele, az a rettenetes, kinek álma felett virrasztott a világ; kinek palotája küszöbéhez járult Északnak, Keletnek, Délnek minden népe. Ha ő egyet szólott, akaratját aznap megtudta a világ, mintha szolgálatba állott volna hozzá mind a négy anyaszél. Keletre, Nyugatra, Délre és Északra emberkiáltásnyi távolságban állott egy-egy őrszem mindig, s a mely gyorsan szárnyal, az elröppenő szó úgy kelt szájról-szájra Etele parancsa. Éjnek évadján az őrtüzek kigyúltak, s az őrtüzek mellé telepedő őrök vizsga szemmel-füllel kémleltek az éjbe.
Bámulva nézett le Hadúr nagy egéből a milliom csillag, mintha lesték volna:
– Mit csinál Etele, a világ királya?