Volt egyszer egy gazdag ember s annak felesége. Hogy hítták a gazdag embert, nem tudom, a feleségének azonban Vala volt a neve. Szép volt ez az asszony, igen szép, de amilyen szép, éppen olyan gonoszlelkű. Volt egy leányuk, akinek Vilfridur volt a neve. Még csak tizennégy éves, de sokkal szebb, mint az édesanyja. Vilfridur Völufegrinek hítták, ami annyit tesz, hogy »szebb mint Vala«. Hej, mérgelődött emiatt az asszony, de hogy mérgelődött! Meggyűlölte a leányát. Ki nem állhatta. Folyton azon tünődött, azon gondolkozott, hogy s mint tudná elpusztítani szívéről szakadt édes gyermekét.
Egyszer aztán mit gondolt, mit nem: kiment a leányával az erdőbe, jártak-keltek, bolyongtak, majd egy helyen leültek, ott a leányka elaludt, az asszony meg szépen hazament, otthagyta az erdőben. Felébred Vilfridur s íme: sehol sincs az anyja. Keresi mindenfelé, kiabálja a nevét, de hiába, bizony nem találja. Sírt szegény Vilfridur keservesen, aztán kimerült, már a lábán sem tudott állani: leült egy kőre.
Amint ott üldögélt magában, egyszerre csak ott terem előtte két törpe. Ott laktak az erdőben, egy sziklának a belsejében, onnét jött a két törpe. Megállottak Vilfridur előtt, nyájasan, kedvesen mosolyogtak reá s kérdezték:
– Hát te ki vagy, mi vagy, hogy kerültél ide?
Elmondotta Vilfridur, hogy mi történt vele, azzal a törpék megfogták a kezét, elkezdették vígasztalni s hívták, hogy tartson velük. Menjen az ő lakásukba. Ottan egy szép kis szobácska volt s abban a szobácskában minden, de minden. Az asztal már meg is volt terítve. Szépen leültek az asztal mellé, megvacsoráztak. Aztán megvetették az ágyakat, a törpék lefeküdtek. Lefeküdött Vilfridur is. De mikor lefeküdtek, mondották a törpék Vilfridurnak:
– Hallod-e, Vilfridur, mi nyugtalanul szoktunk aludni, nehogy amiatt felkölts minket!
Vilfridur megigérte, aztán a törpék elaludtak. És csakugyan igazuk volt: erősen hánykolódtak, forogtak szegények; de Vilfridur nem költötte fel.
Reggel, mikor felkeltek a törpék s elindultak az erdőbe, hogy vadásszanak valamit a konyhára, mondották Vilfridurnak:
– Hallod-e, Vilfridur, most bizonyosan eljön ide valaki tehozzád, de te ne ereszd be az ajtón, akárhogy kér, akármit mond neked! Mert bizony, ha beereszted, rossz véged lesz akkor. – Vilfridur megigérte, a törpék meg elmentek.
Ugyanakkor a Vilfridur anyja elévette az ő kicsi aranyos tükrét, nézte, nézegette magát benne. Aztán egyszerre csak kérdezte:
Szép tükröcském, mondd meg nyomban:
Mit csinál Vilfridur, hol van?
Felelt a tükör:
Vilfridurt kérdezed? Jól van, igen jól van.
Két törpénél lakik egy sziklakunyhóban.
Hej, de szörnyü haragra lobbant az asszony! Hát nem pusztult el az a haszontalan rossz leány? Nem volt otthon maradása, egyszeribe indult az erdőbe, egyenesen a sziklához, ahol Vilfridur lakott. Kopogtatott az ajtón. Beszólt Vilfridurnak:
– Jó reggelt, Vilfridur! Visszajöttem, eressz be édes fiam, haza akarlak vinni.
– Nem, nem, – mondotta Vilfridur – nem megyek veled, nem nyitom ki az ajtót. Megtiltották a törpék.
– Ó, édes lányom, ne haragudj, – mondotta az asszony. – Látod, megbántam, amit cselekedtem. Nézd, hoztam neked egy szép arany gyűrüt. Ez a nagyanyádé volt. Ha csakugyan nem jössz haza, nesze, itthagyom neked.
Vilfridur nem akarta elfogadni, de addig s addig beszélt az asszony, hogy az ajtó hasadékán mégis kinyújtotta egy ujját, arra az asszony hirtelen ráhúzta a gyűrüt s ahogy húzta, mondotta:
– Akarom és rendelem, hogy ez a gyűrü mind szorosabban-szorosabban szoruljon az ujjára, hogy haljon meg a haszontalan. S meg is hal, azt mondom, ha ennek a gyűrünek az aranyjához hasonló aranyat nem találnak.
Azzal elszaladt az asszony, Vilfridur pedig egyszerre rettenetes fájdalmat érzett. Látta, hogy dagad az ujja. Majd elájult a nagy fájdalomtól. Mikor aztán este hazajöttek a törpék, nem tudták, mit gondoljanak, mi lelhette Vilfridurt. Már-már a halálán volt szegény.
– Mi történt, mit csináltál? – kérdezték a törpék.
Vilfridur elmondta, hogy mi történt vele és azt is, hogy mit hallott, mit mondott az anyja. A törpék egyszeribe keresgélni kezdettek az aranyaik között s csakugyan találtak is egy olyan aranyat, amely egészen az a fajta volt, mint a gyűrü. Azzal csak megérintették a gyűrüt s abban a pillanatban kettéroppant. A gyűrü leesett Vilfridurnak az ujjáról s mindjárt jobban is lett.
– Lám, lám, – mondották a törpék – nem hallgattál reánk! Vigyázz magadra! – Aztán megvacsoráztak, lefeküdtek, s ismét kérték Vilfridurt, nehogy felköltse, ha nyugtalanul találnak aludni.
Hej, milyen nyugtalanul aludtak a törpék! Még nyugtalanabbul, mint az előző éjjel. De Vilfridur nem költötte fel. Aludtak a törpék, hánykolódtak, vergelődtek az ágyban reggelig, akkor aztán felkeltek. Mentek az erdőbe s ugyancsak a lelkére kötötték Vilfridurnak, nehogy be találja ereszteni az anyját! Szóba se álljon vele többé.
Azalatt meg az asszony otthon elővette a tükrét, nézte, nézegette magát benne s kérdezte újra:
Szép tükröcském, mondd meg nyomban:
Mit csinál Vilfridur, hol van?
Felelt a tükör:
Vilfridurt kérdezed? Jól van, igen jól van.
Két törpénél lakik egy sziklakunyhóban.
Hej, mérgelődött az asszony! Majd megpukkadt mérgében. Nem találta a helyét, szaladt egyenesen az erdőbe, ottan is a sziklához, kopogtatott az ajtaján. Hizelkedett, kedveskedett neki:
– Nyisd ki, nyisd ki, édes leányom! Bizony meg nem bánod. Nézd, hoztam neked drága arany cipőt. Még a dédanyádé volt. Neked adom.
– Nem kell, nem kell! – mondotta Vilfridur.
De addig s addig beszélt az asszony, hogy mégis kinyújtotta az egyik lábát. Az asszony azonnal ráhúzta az arany cipőt s ahogy ráhúzta, mondotta:
– Azt akarom, azt rendelem, hogy ez a cipő a lábára dagadjon, hogy Vilfridur meghaljon! Meg is hal, bizonyosan mondom, hogyha ehhez hasonló aranyat nem találnak valahol.
Azzal elszaladt a gonoszlelkű asszony, Vilfridur pedig mindjárt szörnyű fájdalmat érzett, dagadott a lába rettenetesen, alig bírt a fájdalmával. Lefeküdt a földre, ott hentergett, vergelődött szegény estig, amíg csakugyan a törpék hazajöttek. Azok, ahogy megtudták: mi történt, mindjárt keresgéltek az aranyak között s addig keresgéltek, amíg csakugyan találtak egy olyan fajta aranyat. Azzal megérintették a cipőt s a cipő mindjárt kettépattant, levált a Vilfridur lábáról.
– Látod, látod, – mondották a törpék – megint nem fogadtad meg a szavunkat! Ha véletlenül haza nem jövünk, szörnyű halálnak halálával halsz meg. – Aztán leültek, vacsoráztak, azután meg lefeküdtek s a törpék ismét mondták, ne költse fel Vilfridur, ha igen nyugtalanul találnak aludni.
– Ne féljetek, nem költelek fel!
Hej, még csak most aludtak igazán nyugtalanul a törpék! Hánykolódtak jobbra-balra az ágyban egész éjjel, de közben aludtak s Vilfridur nem ébresztette fel. Reggel aztán ismét felkerekedtek, mentek az erdőbe s ugyancsak a lelkére kötötték Vilfridurnak, hogy szóba ne álljon az asszonnyal, mert bizony rosszul jár: szörnyű halálnak halálával hal meg.
Ugyanakkor, mikor a törpék elmentek, otthon az asszony belenézett a tükrébe. Nézte, nézegette magát, s kérdezte:
Szép tükröcském, mondd meg nyomban:
Mit csinál Vilfridur, hol van?
Felelt a tükör:
Vilfridurt kérdezed? Jól van, igen jól van.
Két törpénél lakik egy sziklakunyhóban.
– Hát nem használt semmit a varázslat! – kiabált az asszony rettenetes haraggal s magánkívül rohant az erdőbe, egyenesen a sziklához. Ott megint kopogtatott az ajtón. Esküdözött a leányának, hogy megbánta szörnyű bűnét, ne féljen tőle: nem fogja többé bántani. Nézzen ide, hozott neki drága, szép arany övet, nyissa ki az ajtót, hadd köthesse a derekára. Hadd láthassa, gyönyörködhessék az ő szép leányában. Vilfridur eleinte nem is hallgatott reá, de a gonoszlelkű asszony addig beszélt s olyan szépen beszélt, hogy megint elbolondította a leányát. Kinyitotta az ajtót, az asszony meg a derekára kötötte az övet s ahogy kötötte, mondotta:
– A húsodba bevágódjon, mind beljebb vágódjon, halj meg, szégyentelen! Meg is halsz bizonnyal, ha nem jön el a német király s azonnal meg nem oldja.
Azzal otthagyta Vilfridurt, annak meg az öv mind mélyebbre-mélyebbre vágódott a húsába. Szörnyű kínokat szenvedett, nem tudott a lábán állani. Elterült a földön aléltan, ájultan. Egész nap ott hevert a földön. Akkor aztán jöttek a törpék, nézték, nézték, nem tudták, mi történhetett vele. Nem találtak rajta semmi különöst. De lassankint magához tért Vilfridur s mondotta, hogy egy öv van a derekán. A szegény törpék mind próbálták, hogy leoldják róla, de nem tudták. Akkor aztán szép gyengén felemelték Vilfridurt, elvitték a tenger partjára, ottan lefektették. Mikor lefektették, elévették a sípjukat s megfújták jó hangosan, de úgy fújták a sípot, hogy szörnyű nagy vihar kerekedett a tengeren. S mert hogy éppen akkor járt a tengeren a német király, a nagy vihar elől kivitorlázott a tenger partjára. Kikötött a hajójával s ahogy kilépett a szárazföldre, egyszeribe elmult a vihar: gyönyörű szép idő lett, s elkezdett fel s alá sétálni a tenger partján. Amint sétált, sétált, egyszerre csak látja, hogy egy gyönyörűséges szép leány fekszik aléltan a földön. Néz jobbra, balra, mindenfelé, nem lát senkit mellette, körülötte. Aztán nézi közelebbről a leányt, vajjon mi baja lehet. Gondolja: megoldja a ruháját. S ím, ahogy lehajolt, látja az övet a derekán, amely mélyen belevágódott a húsba. Egyszeribe eloldotta az övet s ahogy eloldotta, Vilfridur kinyitotta a szemét, arcának holthalavány színe pirosra változott, olyan volt, mint az eleven élet.
– Hát te ki vagy, mi vagy? – kérdezte a király.
– Vilfridur a nevem, – mondotta a leány s elbeszélte az ő szomorú történetét, aztán elindultak ketten a tenger partján, hogy megkeressék a törpéket. S íme, a szegény törpék ott feküdtek nem messzire a tenger mellett. Mind a kettő halott volt. Mind a kettőnek a szájában ott volt a síp. Szegény törpék, igen megerőltették magukat a síp fúvásában s attól haltak meg. Hej de megsiratta Vilfridur a törpéket! Szépen felemelték, aztán bevitték egy gyönyörű rétre, ott sírt ástak nekik, eltemették. Mikor aztán eltemették a törpéket, mondotta a király:
– Most pedig jössz velem az én palotámba, ottan fogsz te lakni, szép Vilfridur Völufegri!
Egyszeribe hajóra ültek s meg sem állottak, míg a német király országába nem értek.
Hát, ott lakott a király palotájában Vilfridur s ahogy telt, mult az idő, mind jobban megtetszett a királynak. Egyszer aztán azt mondotta neki:
– Hallod-e, Vilfridur, ha te is akarod, légy az én feleségem.
Felelte Vilfridur:
– Leszek a feleséged, jó szívvel leszek, mert én is szeretlek; de csak egy feltétellel: ha megfogadod, hogy télen által senkit sem fogadsz a palotádba, hogy ottan tartózkodjék, csak akkor, ha előbb tőlem tanácsot kértél s én abba beleegyeztem.
A király jó szívvel beleegyezett, hiszen ez igazán nem volt nagy kívánság, hogyne egyezett volna bele. Azzal mindjárt meg is tartották még aznap a lakodalmat.
De a gonoszlelkű asszony csak nem felejtette el a leányát. Megint elővette a tükrét, nézte, nézegette s kérdezte:
Szép tükröcském, mondd meg nyomban:
Mit csinál Vilfridur, hol van?
Felelt a tükör:
Szenvedéseinek lett igen jó vége,
A német királynak lett a felesége.
Hej, de még csak most lepte meg igazán a méreg s a boszúság a gonoszlelkű asszonyt! Nem tudta, mit kezdjen, mit csináljon, hogy tudja most elpusztítani Vilfridurt. Mit gondolt, mit nem, elég az, hogy addig beszélt az urának, a Vilfridur édesapjának, hogy ezt rábírta, menjen el a német király palotájába s kérje meg a királyt, hogy adjon neki szállást ezen a télen. Elment a Vilfridur apja a német király országába, addig ment, mendegélt, amíg a király városába ért. Ott aztán ment egyenesen a palotába s igen alázatosan kérte a királyt, engedje meg, hogy töltse nála ezt a telet. Mondotta a király:
– Sajnállak, barátom, de nem adhatok szállást, előbb beszélnem kell a királynéval.
A Vilfridur apja, aki Raudúrnak nevezte magát a király előtt, erre elkezdett gúnyosan kacagni. Mondta:
– Na, igazi király vagy, hogy még szállást sem tudsz adni, mielőtt nem beszélsz a feleségeddel. Hátha a magad hatalmából nem tudsz adni, akkor ne is adj. Megyek más királyhoz, egyebütt, tudom, találok szállást. S majd elmondom, hogy milyen hatalmas király vagy te.
A király igen megszégyellette magát és semhogy rossz hírét vigyék más országokba, – nem szólt semmit a feleségének; megengedte Raudúrnak, hogy ott maradjon télre.
Eközben telt, mult az idő s a királyné lebetegedett. Hej, szegény királyné, azt hitték: meghal. Nem tudtak rajta segíteni, nem tudta megszülni a gyermekét. Jöttek tudós asszonyok, doktorok, mindhiába: egyik sem tudott tanácsot adni. A szegény király nem találta helyét nagy bánatában. Mi lesz vele, ha megtalálna halni az ő drága szép felesége?
Észrevette ezt Raudúr, odasompolygott a királyhoz s mondotta neki:
– Felséges királyom, én doktor vagyok. Engedj be engemet a feleséged szobájába, majd meglátod, hogy jobban lesz.
Megengedte a király, hogyne engedte volna meg. Azzal bement Raudúr a királyné szobájába, mind, akik benn voltak, kiküldötte. Egyedül maradt Vilfridurral. Ahogy egyedül maradt, elővett egy altató tövist, azt beleszúrta Vilfridurnak a fejébe, Vilfridur elaludott s közben megszületett a gyermeke, egy gyönyörű szép fiú. Ahogy megszületett, a fél fülét levágta a fiúnak, aztán beletette Vilfridurnak a szájába; a gyermeket pedig kidobta az ablakon. Aztán kiszaladott a királyhoz, s jelentette, hogy megszületett a gyermek. Jött be a király, de haj! szinte leesett a lábáról, amikor látta azt, amit látott.
– Mi dolog ez, mi történt? – kérdezte a király.
– Úgy látszik, – mondotta a gonoszlelkű Raudúr, – hogy emberevő a te feleséged, király! Látod, ott a gyermekének a füle még a szájában. Bizonyosan megette a gyermekét. Azt tanácsolom neked, ölesd meg a királynét, mert bizony mondom: boszorkány ez s nem igazi asszony.
De a király nem fogadta meg Raudúr tanácsát, szerette, igen szerette Vilfridurt. Nem volt szíve arra, hogy megölesse. Aztán elmult egy esztendő, a királyné ismét lebetegedett s megint az történt, hogy Raudúrnak kellett bemenni a szobájába, hogy megszabadítsa.
Ahogy bement, ismét altató tövist szúrt a fejébe, a kis lánykának (mert az született), levágta egy lába ujját, azt Vilfridurnak szájába dugta, a kis leányt pedig kidobta az ablakon s szaladt a királyhoz jelenteni, hogy megszületett a kis leány. Jött a király, kereste a kis leányt: nem volt sehol. Aztán szaladt a feleségéhez s ím, egy kis véres lábujj volt a szájában.
– Jaj, mi ez, mi történt? – kiáltott a király.
– Mi történt? Látod, hogy mi történt: amit mondottam. Emberevő a te feleséged, látod? Megette a második gyermekét is. Még most sem öleted meg?
– Nem, nem, – mondotta a király, – akármit cselekszik, mégsem öletem meg, mert igen szeretem.
Telt, mult az idő, eltelt egy év, a királyné harmadszor is lebetegedett, született egy kicsi fia. Megint Raudúrnak kellett bemenni, hogy megszabadítsa a királynét gyermekétől s bezzeg, hogy megint elaltatta. A gyermeknek a kicsi ujját levágta, aztán beledugta a királyné szájába, s kidobta a fiút az ablakon. Ahogy kidobta, szaladt a királyhoz: jelentette, hogy fiú született. Jött a király nagy örömmel, hátha most szerencsésebb lesz. De bizony hamar elmult az öröme, mert a fiúnak híre sem volt. Ellenben ott volt a kicsi véres ujj a királyné szájában.
– Látod, látod, – mondotta Raudúr – úgy-e, megmondottam, hogy emberevő. Hát most sem akarod megöletni?
– Nem, nem, – mondotta a király, – nem vagyok rá képes. Rád bízom: tégy, amit akarsz. Büntesd meg úgy, amint gondolod, ahogy megérdemli.
Raudúr pedig arra ítélte a királynét, hogy két szolga vigye ki az erdőbe, ottan gyilkolják meg. Aztán hozzanak egy fürtöt a hajából s hozzák haza a nyelvét s a vérét is egy szarúban, hogy lássa: csakugyan megölték-e.
Közben legyen mondva, Raudúrnak már akkor, mikor hazulról eljött, mondotta a gonoszlelkű asszony, hogy enélkül a három dolog nélkül haza ne merjen jönni. Azért volt szüksége neki a királyné hajfürtjére, a nyelvére s a vérére. Kivitték a szolgák a királynét az erdőbe: gondolkoztak, vajjon mit csináljanak. Mert bizony egyiknek sem volt szíve, hogy megölje a drága szép királynét, akit szeretett mindenki, igen szeretett. Gondolkoztak, tünődtek s addig gondolkoztak, addig tünődtek, míg végezetül azt határozták, hogy nem ölik meg a királynét. Levágnak egy fürtöt a hajából, levágnak egy kutyát (az éppen ott volt velök), annak a nyelvét kivágják, a vérét egy szarúba folyatják s haza viszik Raudúrnak úgy, ahogy ő kívánta. Csakugyan úgy tettek, amint határozták; a királynét szabadon eresztették, a kutya vérével, nyelvével s a királyné hajfürtjeivel szépen hazamentek.
Na, szegény királyné, most már mehetett, amerre a szeme lát. Mikor a szolgák elmentek, akkor már este volt, besötétedett. Maga sem tudta, merre menjen, hova forduljon. Ment, erre, ment arra s addig bolyongott, amíg végre egy kunyhócskára talált. Kopogtatott az ajtón s íme, egyszeribe nyílt az ajtó s kilépett rajta egy szépen öltözött daliás ember. Köszönt a királyné, a kunyhó gazdája fogadta nyájasan s intett neki, hogy lépjen be a kunyhajába: jó szívvel ad neki szállást. Attól kezdve ott is maradt a királyné a kunyhóban. Szépen be volt rendezve. Volt abban asztal, ágy, szék, enni, innivaló bőviben s olyan tiszta volt, mint éppen a kápolna. Hát még azután, milyen tiszta lett, mikor Vilfridur söpörgette, takarítgatta, tisztogatta! Ott maradt Vilfridur, főzött, mosogatott, varrogatott, takarított, az a szép daliás ember pedig minden reggel kiment az erdőbe vadászni, hozta a mindenféle vadakat, madarakat, mindent, amire szükség volt.
Történt azonban, hogy a német királyhoz panaszra ment az egyik pásztora, hogy az erdőben a gulyából mindennap eltűnik egy sereg marha s nem tudja elgondolni, hogy s miképpen tűnhetnek el. Bizonyosan valami vadállatok hordják el, de ő nem látja soha, ámbátor ő mindig talpon van. Gondolta a király: »Na, ennek utánanézek, megyek az erdőbe; hadd lássam saját szememmel, mi történt.«
– Hallod-e, Raudúr, – mondotta a Vilfridur apjának, – gyere velem te is.
Azzal felkészülődtek, lóra ültek, fegyverekkel jól felszerelték magukat s elvágtattak az erdőbe. Mentek, mendegéltek az erdőben, de egyszerre csak úgy eltaláltak kalandozni benne, hogy nem tudták: jobbra, balra, előre, hátra menjenek-e. Semmiképpen ki nem tudtak jutni az erdőből. Közben szépen rájuk esteledett.
– Na, most mit csináljunk? – mondotta a király.
Mentek fel s alá, bolyongtak jobbra-balra; végre aztán láttak messziről valami világosságot. Elindultak abba az irányba. Hát csakugyan volt ott egy kis kunyhócska; annak a szép daliás embernek a kunyhója volt az. Kopogtatott az ajtón, kilépett az a szép daliás ember, a király köszönt, ez meg fogadta nyájasan s betessékelte a kunyhóba. Aztán leültette, vacsorát adatott nekik. Ettek, ittak, vígan voltak. Mikor azonban lefekvésre került a sor, azt mondja a házigazda a királynak:
– Ime, itt az ágyad. A legpuhább ágyba feküdj le. Neked azonban – fordult Raudúrhoz – nem vettettem ágyat s nem is vettetek addig, amíg a történetedet el nem beszéled.
Azzal rámutatott egy székre, amely ki volt verve szeggel s mondotta Raudúrnak:
– Ülj le oda!
Akart, nem akart Raudúr, de olyan hangon beszélt a gazda, hogy le kellett ülnie a székre. Ahogy leült, nagy hirtelen elővett a gazda egy nagy vörös gyűrüt, azt a karjára húzta Raudúrnak s mikor ráhúzta, mondta neki:
– Na, most mondjad a történetedet.
Elkezdette mondani Raudúr a történetét, de csak az elejét mondotta helyesen, igazán. Amint a lányának a dolgához kezdett közeledni, félre facsarodott az igaz útról: elkezdett hazudozni. Megszólalt ekkor a házigazda:
Vörös gyűrü, szorítsad,
Nem mondja az igazat!
Szegek, ti is szúrjátok,
Hadd mondjon igazságot.
Hej, Istenem, szorítani kezdette Raudúrt a vörös gyűrü, de úgy szorította, hogy majd elájult. Szúrták a szegek, hogy csak úgy bőgött bele. Próbálta mindenféleképpen, ha valahogy elfacsarhatná az igazságot, ha nem kellene elmondania a leánya dolgát, de hiába: el kellett mondani, mert a gyűrü szorította rettenetesen s szúrták a szegek szörnyűségesen.
Ahogy mondta, mondta a leánya történetét, a király elkezdett nyugtalankodni, mikor aztán vége volt a történetnek, kérdezte a házigazda a királytól:
– Milyen ítéletet érdemel ez az ember? Mit gondolsz, te király?
Mert a házigazda jól tudta ám, hogy a király az ő vendége.
A király magánkívül volt a haragtól.
– Milyen ítéletet érdemel? – mondotta a király. – Ilyen esetre nincs ítélet a törvénykönyvben. Mondj ítéletet: rád bízom.
Mondotta a házigazda:
– Ihol, király, itt van a tűz felett egy üst. Abban forr a víz. Ebbe a forró vízbe teszem belé ezt a gyalázatos embert, hadd égjen porrá. Úgy-e, megérdemli?
– Meg, meg, – mondotta a király, – tégy vele, amit akarsz.
Abban a pillanatban Raudúrt megragadta a szép daliás ember, beledobta az üstbe s izzé-porrá égett a teste. Akkor aztán a királlyal szépen bementek a szomszéd szobába s hát íme ott ült egy széken a királyné. Hej, Istenem, volt öröm, mikor meglátták egymást!
Hát még akkor, mikor az a szép daliás ember benyitott egy másik szobába s onnan kivezetett három gyönyörű szép gyermeket. Két fiút s egy leányt.
– Ihol, király, a te gyermekeid, – mondotta az a szép daliás ember.
Aztán elbeszélte, hogy ő éppen a király kertjében volt, mikor az első gyermeket kidobták az ablakon, ő szépen felemelte, elhozta ide s felnevelte. Aztán ott járt a következő esztendőben is, és akkor elvitte a leánykát. Harmadik esztendőben a másik fiút vitte el; így nevelte őket. Aztán jött a királyné s itt tartotta az ő kunyhójában.
– Mit kívánsz ezért a nagy jóságodért? – kérdezte a király.
– Nem kívánok semmi egyebet, – mondotta a szép daliás ember, – csak hagyd nálam a leánykádat.
Hiszen adott volna a király bármit a világon, de bizony a leányát nem jó szívvel hagyta itt. De nem szólt semmit, ott hagyta a szép daliás embernél. Azzal a király, a királyné s a két királyfi hazamentek, a leányka meg ott maradt a szép daliás embernél.
Teltek, multak az évek, a leánykából gyönyörű szép nagy leány lett s ím, amikor nagy leány lett, eladó leány, egyszerre csak, halljatok csudát, mi történt: belépett a kunyhóba az a szép daliás ember, aranyos ruhában, mint egy igazi királyfi s mondotta a leánynak:
– Tudd meg, hogy én királyfi vagyok, de esztendőkön által el voltam varázsolva, itt kellett laknom ebben a kunyhóban. De most a varázslatnak vége: gyere velem az én országomba.
Azzal szépen felkerekedtek, elsőbben azonban a német királyhoz mentek, a leánynak a szüleihez. Bezzeg, volt nagy öröm, mikor meglátták a leányukat s megtudták, hogy az a szép, daliás ember királyfi. Egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, mikor aztán a lakodalomnak vége volt, a fiatal pár ismét felkerekedett s meg sem állott, míg a királyfi országába nem ért.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.