Hire futamodott csakhamar, hogy eljött messze napkeletről a húnok testvére. Azért jött pedig el, mert Etele földjét magának óhajtja. Ott fogott tanyát a Bodrog-közben, s onnan ereszkedik alább erős bizalommal.
Mén-Maróthoz küldte legelsőbb követjét, Huba kisebb fiát, a tüzes Edömért. Izente Marótnak Árpád fejedelem:
– Bitangoltad eddig Etelének földjét, magadat tartottad úrnak. Tudd meg, Marót, eztán Árpád lesz az urad. Békességben birhatod a Meszes-hegy alját Maros jobbik partján egész a Tiszáig, de évi adódat szolga tisztességgel Árpádnak megküldjed, mert ha ujjat vonnál, rád csap a magyar kard, s bizony mindenedből csúfosan kiforgat.
Szörnyükép megijedt Mén-Marót s felelt így:
– Árpád izenetjét megértettem, s annak ellene – mondjátok – tiltó szavam nincsen. Kevesed magammal uramnak ismerem, csak abban, a mim van, meg ne károsítson. Én hajlandóságom csekélyke jeléül e kis ajándékot szivesen fogadja.
Ajándékul küldött czifra lószerszámot, sallangost; nagy gonddal készített takarót selyemmel himzettet, s tízszer ennyit igért, ha kicsinyke földjén meg nem háborítja.
Ez alatt pediglen Bors vitéz fent jára erdős-bérczes táján Hún-bércz lejtőjének. Pásztor-nép fogadta merő alázattal, térden esenkedtek, hogy őket ne bántsa; kunyhóikban kincset hasztalan keresne. Vad került útjába, hogy az erdőn haladt, ágas-bogas szarvas, azt űzőbe vette, s vadász-buzgósága cserbe őt nem hagyta. És ime a szarvas hegynek vette útját, meredek hegy csúcsán ledobbana végre, mintha kegyelemre várna űzőjétől.
Bors vitéz megállott a hegy meredekjén, s hogy alá tekintett, megigézte szivét a csoda-szép tájék. Meg is feledkezett az üldözött vadról, s emígy kiáltott fel:
– Hadúr úgy segéljen, ide visszatérek, s kőből rakott sátram e csúcsra vonom fel, itt fogok tanyát majd. Borsnak büszke vára felépüle később.
Merre szemök látott, így széledének el kalandos utakra a magyar vitézek. Vissza-visszatérve Árpád szállására, a közös tanyára Bodrog-köze síkján, mit láttak, hol jártak el-elmesélgették, s az új haza földjét: erdők gyakor vadját, folyó vizek halát, bársony-sima füvét gazdag legelőknek eléggé dicsérni szóval nem is tudták.
Kalandos hősöknek énekmondók nyomban hirét dalba fogták, szájról-szájra adták. Ha megmaradt volna, késő unokáknak szíve gyönyörködnék agg regében… Az ám, ha megmaradt volna…
Ők maguk buzdultak nagyobb kalandokra, tetsző vala mindenek felett a háborús élet kenyere, kivánták harczok zűrzavarát, s nosza mind tüzeltek, mikor fejedelmi Árpád kürtöltette:
– Holdújulás után hetednapra minden vezér összegyűljön fejedelmi szálláson. Árpád fejedelem tanácsot ül vélök.
Ki, amibe kezdett, nyomban abbahagyta, sietett parancsát fogadni Árpádnak, kihez erős kötés: vér-eskü csatolta.
Hogy mind együtt voltak, szót emele Árpád:
– Hadúrnak tisztesség, magyarok! Nagy szóra gyüjtöttelek egybe mind a nemzet szinét. Békesség, szeretet megtermé gyümölcsét, mert lám, miénk a föld le Mátra hegyéig, legyen miénk alább, addig, hol a Duna ölébe fogadja a magyarok folyóját, a kanyargó Tiszát. Hallók minapában, hogy Zalán herczegnek vagyon ott tanyája, hozzá menjen még ma követünk. Ki mén el követségbe, szóljon?
Busa szemöldökű, széles vállú Kusid vállalkozott reá:
– Ha volna urdung a herczeg, én szemébe nézek ám magyarán. Az eszem sem kurta, tőlem szórul-szóra meghallja, mit izensz neki, Árpád vezér.
– Eredj fiam, Kusid, – kezdé újfent Árpád – eredj el Zalánhoz, s kevés szóval mondd el magyarok parancsát. Ez a parancs így szól: Árpád s a magyarok várakoztak eddig békés türelemmel, hogy bolgár Zalánnak követje eljöjjön hódolattal. Nem jött, hát ő bánja. Etelétől maradt örökségül e föld húnok testvérére, a magyar nemzetre, azért nagy sietve szedje sátorfáját, s álljon odébb békén; jó szántából elmegy, vagy ha nem – kergetjük. Eddig van a parancs, a többit ő lássa.
Kusid aznap elment válogatott néppel, vitte a parancsot a bolgár Zalánnak.
No hiszen a herczeg nem is egyszer, hanem kétszer elmondatta, s hogy megértse méltán elég annyi sem volt.
Felelt reá ekkép:
– Idegen, ezt mondd meg annak, aki küldött: Zalán herczeg kaczag az ő kivánságán, s ha álma gonosz volt, ébredjen fel abból, mert nagy kárát látja. Egy maréknyi földet, hogy sem néki adna, inkább a Dunának vizét kiszorítja széles, mély ágyából, hadd nyelje el Zalán országát. Elmehetsz.
Kusid szemöldöke rándult erre nagyot, sűrű bokra alól szembogara csillant, s kardjának fejére tevén izmos kezét, búcsúzóúl ennyit morgott a herczegnek:
– Te lásd el a végét!
Zalán herczeg szava nagy bátoran hangzott, nem az esze súgta, hanem kevélysége. Mikor Kusid elment, nagy kedve megcsappant, s olyanformát gondolt:
– Hátha nem jól tettem, balgán cselekedtem.
Azért gondolta ezt kevély Zalán herczeg, mert a magyaroknak hirét már hallotta, s attól, amit hallott, reménye nem éledt, s akarta vagy nem, de borsózott a háta.
Nagysokára tudta magát felbiztatni, akkor sem a maga erejét számítá, hanem gyors futókat küldött nagy sebtében a görög császárhoz, s a szomszéd népekhez. Mondotta a magyart gyülevész csordának, nem is harczra hívta, hanem vadászatra, kényes görög urak ilyen mulatságot kedvellenek úgy is.
Árpád meghallgatta Zalán feleletjét, haragra sem lobbant, kardjára sem csapott, arcza komoly maradt és hideg a hangja:
– Duna vizét Zalán lehet, kiszorítja; országát az a víz lehet, elborítja, de a víz Hadúrnak napjától felszárad, s gazdag fű sarjad a megöntözött földön, az a fű kövérebb húsra hozza marhánk. A többit pediglen a kardunkra bizzuk. Megyünk Zalán ellen!
Hej, ha látta volna bolgárok herczege Árpád kemény népét, amint készülődött a rettentő harczra. Öröm riongása mindenfelé hangzott, lakomára sem mén vigabban az ember, amint a magyarok mentek a csatába, szemtől-szembe, a hol állanak Zalánnal, s elveszik majd tőle Etele birtokát, Húnbércz ölén levő leggazdagabb sikot.
Azonközben pedig Zalán sem ült veszteg, összeparancsolta megriadott népét, kincses igérettel fölbátorította, s emlegette folyton, hogy nem maguk lesznek, mert nagy sereget küld oltalmazásukra a hatalmas császár szép Bizáncziumból. Váltig azt hajtotta, hogy hazug beszédet hord a hírnek szárnya a magyar nemzetről; nincsenek is sokan, nem is oly erősek, s láttára bolgárnak, s ércz-mellű görögnek, bizony a magyarok futásnak erednek.
Hitte, aki hitte; mert az ember olyan, hogy az első hírnek szellője gyakorta erősebben csap rá, mint később érezi fergeteg zúgását. No de a görögök vas-vértes ruhákban, iszonyú dárdákkal, csillogó sisakkal sűrű, tömött sorban megérkeztek délről, s császár jóakaratját szóval elémondták Zalánnak iziben:
– Kérésedet herczeg, a császár, a mint látod, zokon nem vevé, sőt meghallgatta keggyel. Szép sereget küldött a te oltalmadra, hanem azt izeni, hogy te se felejtsd el évenkint adódat jobbágyi kezeddel Bizánczba elvinni, s hahogy parancsát te meghallod, egyébre még csak ne is gondolj, csak szófogadásra.
Zalán megörvendett a görög seregnek, s most már bizton nézett a jövő elébe; most már arra gondolt, hogy kiűzi majdan Hún-bércz szorosán is a magyart, s hatalmát Mátra hegyén túlra büszkén kiterjeszti.
Mert ilyen gyermek az ember reménysége, ha egyszer rózsaszin világa fellobban, az egész világot magához ölelné, csillagot szedne le a mennyboltozatról.
Alpár mezejére vezette seregét fejedelmi Árpád.
Csekélyke halomra vonatta fel sátrát, s onnan igazgatta, ki merre siessen, félkaréjban őket mind felállította; s kiben túlságosan égett a buzgóság, okos értelemmel lecsillapította.
Hadúr akkor nyitá fel gyémánt tűz szemét, s mire egy sugara tévedt napszemének, riadva osont el hajnali szürkület homálya; felszállott, szétfoszlott éji tündér-szőtte ködfátyol, s a szemnek határt más nem szabott, csak ő gyengesége.
Árpád a halmon állt, komoly arczát a nap bíborszínre festé, s gyönyörködve siklott végig a napsugár deli nagy alakján, s játszott érczpaizsa ezüst czifraságán. Hát senki nem mondja:
– Ime, Árpád áll itt!
Megakad rajta az idegen szem tüstént, olyan fejedelmi volt egész mivolta.
Napfelkeltét várta, s hogy fölkele a nap, feléje fordítá nagy bizodalommal arczát Árpád vezér, és így fohászkodott:
– Hadúr, tiéd legyen e nap dicsősége, de rajtunk száradjon szégyene, mert kardunktól függ csak a harcz diadalma. Te nagy kegyelmednek áldását éreztük, mikor ide hoztál Nagy Magyarországból…
Rövid volt a fohász, de Hadúr meghallá, s volt gondja hős Árpád küzdő seregére.
Buzdítás sem kellett magyar vitézeknek, lobogott szemökben harcz emésztő tüze, megfeszült a vastag ér izmos karjukban, s a tollas nyilaknak szárnyat adott ércz-húr pattogó zúgása.
Alpár mezőnek pázsitja nem sejté, hogy iszapossá lesz sok vérnek miatta, mely patakként foly ki bolgár, görög szívből, s tarka fejű virág fürdik meleg vérben, s újabb tenyészésre vérharmat nem kelti.
Görög ércz-paizsán kifog a buzogány, mellek vas-pánczélán rést üt az aczél-kard, s útját nehéz dárdák be gyakran elvétik, mert gyors forgással a magyar forog jobbra, hirtelen csap balra, iramodva cselt hány, s rejtekből elétört iszonyatos hévvel.
Görögöt a bolgár szaladásra oktat, magukkal ragadják, fut már magától is a nyomorult Zalán; gőgös szavú herczeg lopja az életét, gyors lovára bízza, még csak vissza sem néz vesztett országára. Kifutna, ha tudna az egész világból, mert elég volt látni Árpádot a csatán, Árpád fejedelmet, ki Zalánt kereste, nevét kiáltozta:
– Büszke Zalán, jöszte! Térítsd ki medréből Duna vizét, s áraszd országodra, amint hetyke szóval mondtad! Állj meg, Zalán herczeg!…
Bomlott hadirendből csapatok kiváltak, s tajtékos lovakon délnek száguldottak. Hova futnak, hova – nem tudta egyik sem, csak a halál szörnyű képe riasztotta.
Bolgárnak, görögnek futása így esett; így esett futása a gőgös Zalánnak, így tette rá kezét diadalmas Árpád Tisza-Duna között a nagy rónaságra.
Hadúr segítette magyar vitéz kardját dicső győzelemre.