Zetelakán túl, nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában Zeta vára.
Aki arra jár, még ma is láthatja ennek a várnak a romladékát. Nem sokkal azután, hogy a magyarok a keresztény hitre kezdettek térni, építtette ezt a várat egy Zeta nevű büszke nagyúr, pedig lent, a hegy tövében, a Cselő völgyében, gyönyörű palotája volt – olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, nehogy ráerőltethessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta, s a hegy tetejére épített egy várat.
– Odamenjen, kinek az élete nem kedves!
Zetának két leánya s egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiú ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak az élete – nem ült otthon, aki kardot tudott forgatni.
Esztendő esztendő után múlt el, mindenféle hírek jöttek a fiatal Zetáról – csak ő nem jött haza. Egyszer az a híre jött, hogy meghalt a csatában: akkor az apja elsiratta. Másszor az a hír jött, hogy áttért az új hitre: akkor az apja megátkozta.
– Inkább halt volna meg a hittagadó! – mondotta az öreg Zeta, s többet a fia nevét nem volt szabad kiejteni.
Hanem a fiú egyszer mégis hazajött. Mikor nem is gondolt senki rá, fölvágtatott a várba fehér paripáján.
– Vissza – kiáltott az apa -, őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam!
Mondotta szelíden a fiú:
– Ne űzd el fiadat, apám! Inkább térj át az új hitre te is.
Aztán a testvéreihez fordult, akik éppen aranyhímet* varrottak.
– Ugye ti is követtek az új hitre engem?
Feleltek a leányok:
– Mi megmaradunk az apánk hitén.
– Hallod?! – kiáltott az öreg Zeta. – Nem kell a te jövevény Istened! Ki a házamból!
S ím, halljatok csudát, ebben a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár, maga alá temette Zetát s a két leányát – csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról, s nem történt semmi baja.
Összeomlott Zeta vára, s eltemetődött – nemcsak Zeta, de vele tenger kincs is. Az omladékok között nehéz vasajtók alatt van ma is Zeta kincse, s ezek a vasajtók megnyílnak minden Szent György napjának az éjjelén…
Azóta sok száz esztendő telt el, s Szent György napján sok ember próbált szerencsét, de aki egyszer bement a megnyílt vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerette volna, ha a kincset egészen elhozhatja.
Mire aztán kifelé indultak, a vasajtók újra bezárultak, s többet nem látták Isten áldott napját. Hanem ennek előtte úgy száz esztendővel élt Zetelakán egy Botházi nevű ember, ez azt mondta:
– Ami másokkal megtörtént, nem történik meg velem. Elég lesz nekem egy tarisznya arany is, s míg a vasajtó újra bezáródnék, kijövök én onnan.
Elkövetkezik Szent György napja. Éjfélkor nagy lángot vet a vasajtó, szörnyű dördüléssel kinyílik, s Botházi bemegy.
Szeme-szája elállott a nagy csodálkozástól.
Tele volt egy nagy pince arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a szertelen ragyogástól. Ott a nagy kincshalomnak a tövében ült két leány, aranyhímet varrt mind a kettő.
– Hát ti kik vagytok? Mik vagytok? – kérdi Botházi.
– Mi a Zeta leányai vagyunk – felelték a leányok. – Hétszáz esztendeje ülünk itt, s varrunk hímet.
– S meddig akartok még itt ülni? – kérdezte Botházi. Feleltek a leányok:
– Ameddig a tehenek meleg tejet adnak, s az asszonyok kendert fonnak.
– No, akkor itt is maradtok míg a világ s még két nap – mondotta Botházi.
Azzal nekiesett az aranynak, színig töltötte a tarisznyát.
“Ejnye – gondolja magában -, bár még egy tarisznyát hoztam volna!”
Lekapta a kucsmáját, s teletöltötte azt is. Megint sóhajtott:
– Bárcsak még egy kucsmám volna!
Mondották a leányok:
– Siess, mert itt pusztulsz!
– De már a zsebjeimet még megtöltöm!
Hirtelen megtöltötte a zsebeit, s azzal uccu neki, vesd el magad! szaladott ki a pincéből.
Éppen mikor kitette fél lábát az ajtón, akkor csapódott be az ajtó, s odaütötte a másik lábát. A kincset kihozta, de az egyik lába ott maradt. Meggazdagodott, de gazdagságán nem volt Isten áldása.
Ahogy jött, el is ment a pénz, nem maradt egyebe, csak a csúfneve: Sánta Botházi.
Azóta békén varrhatnak hímet a Zeta leányok, nem háborgatja őket senki…