Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy gazdag boltos, s annak három fia. Annyi volt a pénze ennek a boltosnak, hogy maga sem tudta, mennyi. De bezzeg nem is adta boltosságra a fiait, hanem járatta mindenféle iskolába, küldötte idegen országokba, s olyan módosan kineveltette mind a hármat, hogy aki nem tudta, bizony nem mondta volna, hogy ezek boltos ember gyerekei, azt gondolta mindenki, hogy igazi hercegek.
Egyszer egy reggel azt mondja az idősebbik fiú az apjának:
– Hej, édesapám, milyen csudaálmot láttam az éjjel.
– Mondjad, fiam, mondjad.
– Hát azt láttam, édesapám, hogy a nagyobbik öcsémmel ketten elmentünk a zöld király országába. Volt a zöld királynak három szép leánya, s kihirdettette ország-világ előtt, hogy annak adja legidősebb leányát, aki egy magas jegenyefa legfelső ágán ülő bagolyfiút éppen a szíve közepén talál. Volt sok herceg, gróf s báró, ki szerencsét próbált, de csak én lőttem a bagolyfiú szíve közepébe. Enyém is lett a királykisasszony.
– No, ez igazán szép álom volt – mondja a boltos. – Hát te, fiam kérdi a középsőt -, láttál-e valami álmot?
– Bizony láttam én is, édesapám. Én is ott voltam a zöld király udvarában, s én a középső királykisasszonyért vetélkedtem. Azt mondta a király, hogy annak adja a középső leányát, ki legmesszebb tud hajítani parittyából. Sokan próbáltak szerencsét a parittyával is, de olyan messze, mint én, egy sem hajított. Nekem is adta a király a középső leányát.
– Ez is szép álom volt, igazán szép álom – mondja a boltos. – Hát te, fiam – kérdi a legkisebbiket -, álmodtál-e valamit?
– Én is álmodtam, édesapám. Én is ott voltam a zöld király udvarában, enyém is lett a legkisebbik leánya, de hogy s mint lett enyém, azt már meg nem mondom.
– Jól van, édes fiam – mondja a boltos -, hiszen ha meg nem mondod, úgyis szép álom volt.
– Na, édesapám – mondja a legidősebb fiú -, nekem már nincs is itthon maradásom. Csináltasson nekem bíborvörös gúnyát, arannyal, gyémánttal kivert kardot, vegyen nekem drága szép paripát, hadd megyek a zöld király országába, szerencsét próbálni.
– De bizony nekem sincs maradásom – mondotta a középső fiú -, megyek én is a bátyámmal.
– Hát te, fiam – kérdezte a boltos a legkisebb fiát -, mégy-e a bátyáiddal?
Mondotta a fiú:
– Nem megyek én, édesapám, jól ráérek én még.
Vesz a boltos két szép lovat, olyat, hogy nem volt annál különb az egész országban. Vesz drága, bíborvörös gúnyát, arannyal, gyémánttal kivert kardot, s mindjárt el is indult a két idősebb legény szerencsét próbálni.
Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s megérkeznek a zöld király városába. Hát a zöld király udvarában csakugyan össze voltak gyűlve hercegek s grófok, éppen úgy, amint álmodták, s lövöldöztek a bagolyfiúra, mely a jegenyefának a legfelső ágán gubbaszkodott.
Bemennek a boltoslegények is, de bezzeg nem mondották, hogy az apjuk boltos, azt mondták, hogy ennek s ennek a hercegnek a fiai. S bizony el is hitték, mert olyan ragyogó, fényes gúnyában voltak, hogy csakugyan beillettek hercegeknek.
Na, fogadta is a zöld király nagy tisztességgel. Puskát adnak a legidősebb kezébe, megcélozza a bagolyfiút, s éppen a szíve közepén találta. Övé is lett a legidősebb királykisasszony.
Következett az öccse. Az meg a legmesszebb hajított a parittyából, s övé lett hát a középső királykisasszony. A harmadik királykisasszonyért még nem kellett vetélkedni, mert az még kicsike volt.
Ott mindjárt megtartották a lakodalmat, s a zöld király nem is eresztette haza a fiúkat. Adott mind a kettőnek akkora darab földet, hogy országnak is elég nagy lett volna, s éltek nagy urasan.
Telik-múlik az idő, egyszer csak azt mondja a legidősebb fiú:
– Hej, öcsém, rossz álmot láttam az éjjel.
– Mit, bátyám, mit?
– Azt láttam, hogy leégett a házunk, le mindenünk, s az édesapám az isten szabad ege alatt maradott, mint egy koldus.
– Na, látod – mondja a középső fiú -, én éppen azt láttam álmomban, csak nem akartam mondani.
Ott mindjárt azt határozzák, hogy hazamennek, s visznek egy-egy zsák aranyat az apjuknak. A feleségüknek nem mondták meg, hová, merre mennek, csak fölvetettek egy-egy zsák aranyat a nyereg kapájára, azzal elindultak, mentek hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül, addig mentek, míg haza nem értek.
Hát, édes istenem, csakugyan úgy volt, ahogy álmodták. Még csak egy kötője* sem volt a boltosnak, s mit volt mit tenni szegény fejének, csordapásztor lett a fiával.
Na, most már nem kellett pásztorkodni, volt ismét pénz, amennyi csak kellett. Akkor aztán a két idősebb fiú visszafordult Zöldországba, de most már magukkal vitték az öccsüket is. Nem valami jó szívvel vitték, mert attól tartottak, hogy amilyen bolond, szókimondó az öccsük, még majd kikotyogja, hogy ők nem hercegek. De az apjuk addig kérte, addig mondta: vigyétek el, fiaim, az öcséteket is, hadd legyen belőle is valami, hogy nagy kelletlenül elvitték magukkal.
Mennek, mendegélnek, elöl a két idősebb legény, utánuk nagy búsan a legkisebb fiú. Ő már jól tudta, hogy mi lesz az ő sorsa. Hiszen meglátta volt álmában, csakhogy – emlékeztek rá, úgy-e? – nem mondta meg senkinek.
Hát bizony, összesúgnak-búgnak a bátyjai, s megegyeznek, hogy amint a legelső hídra érnek, az öccsüket a vízbe taszítják.
Éppen egy tengerhez értek, afelett volt egy híd, olyan hosszú, hogy hét nap s hét éjjel vágtathatott azon a leggyorsabb paripa, mégsem ért a végire. Ahogy erre a hídra érnek, visszafordul a középső fiú, se szó, se beszéd, betaszítja az öccsét a tengerbe.
No de ne féljetek, nem halt bele a fiú. Éppen ott úszott egy bárka a tenger közepén, arra felkapaszkodott. Ő ezt a bárkát is meglátta álmában, azt is tudta, ki van benne: a zöld király legkisebb leánya, akit a zsiványok elraboltak, aztán elvettek tőle minden drágaságot, de nem ölték meg, hanem belezárták egy bárkába, s úgy a tengerre eresztették.
Fölmászik a bárka tetejére, benéz az ablakon. Hát ott fekszik a bárka fenekén egy szépséges szép leány, akihez hasonlót emberi szem még nem látott. Megkocogtatja az ablakot, s bekiált:
– Ébredj, szép királykisasszony, itt vagyok, eljöttem teérted!
Fölébred a királykisasszony, néz az ablakra, látja ott a fiút. De bezzeg mindjárt kinyitotta az ablakot, beeresztette a bárkába. Ott leültek egymás mellé, elmesélték szomorú sorsukat. Aztán egyszerre csak egymás nyakába borultak, s mondták lelkes szóval:
– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Csak úszott, úszott a bárka szép csendesen, addig úszott, hogy egy sziget partjára ért. Ott a fiú kikötötte a bárkát, a mátkáját otthagyta, maga pedig bement a szigetre, hogy széjjelnézzen, ki s miféle emberek laknak ottan.
Elindul a szigeten, de szeme-szája tátva maradt az álmélkodástól, mert ott ember volt ugyan elég, de mind kővé volt válva. Megy, mendegél a kővé vált emberek között, s egyszerre csak megszólal valaki a háta mögött:
– Gyere csak, öcsém, mondok neked valamit.
Visszafordul a fiú, s hát a kővé vált emberek közül egy integet felé:
– Gyere csak, gyere!
– Na, fiam – mondja a kővé vált ember -, az isten hozott erre téged. Látod-e amott azt a márványpalotát, eredj oda. Menj fel a tizenkét garádicson, nyiss be az ajtaján, s ahogy belépsz, szépséges szép leányok szaladnak eléd, karon fognak, visznek tovább, szobából szobába. Mikor aztán a fehér szobába érkeztek, ottan hínak téged táncolni, de se ne szólj, se ne táncolj, tégy úgy, mintha néma volnál. Akkor aztán terítenek, lesz ott mindenféle drága étel s ital, kínálnak majd téged, biztatnak mézesmázos szavakkal, hogy egyél-igyál, de te se ne egyél, se ne igyál, még csak egy szót se szólj. Na, megharagusznak majd rád a kisasszonyok, megfognak s kidobnak az ajtón, utánad dobják az aranyabroszt mindenestül, kést, villát, tányért, ételt-italt, mindent. De te – oda se neki! – szedj fel szépen ételt-italt, mindent, s indulj vissza énhozzám. Ám, mielőtt énhozzám érnél, elédbe áll egy óriás, azzal meg kell küzdened, de te ne félj, húzd ki a kardomat, s vidd magaddal. A zsebemben van három üveg, vedd ki a legkisebbet, igyál belőle egy cseppet, s aztán az üveget tedd ismét vissza.
Úgy tett a fiú, ahogy a kővé vált ember mondotta. Ivott a legkisebb üvegből, s hétszerte erősebb lett, mint annak előtte. Bemegy a palotába, s hát csakugyan úgy volt, ahogy a kővé vált ember előre megmondotta: elébe szaladott egy csomó szép leány, egyik szebb a másnál, közre vették, s vitték be a fehér szobába, megzendült a muzsika, hívták a fiút táncra, de meg sem mozdult. Aztán asztalt terítettek, leültették az asztalhoz, kínálták, biztatták, mindhiába! Sem nem evett, sem nem ivott.
No, ha nem, bizony ki is dobták, hogy a nyaka majd megszakadt belé, utána dobták az arany abroszt s mindent, ami azon volt.
Ő meg szépen összefogta az aranyabroszt, fölvetette a hátára, s vitte. Kettőt-hármat sem lépett, elejébe áll az óriás, s nagyot kiált:
– Állj meg, hé! Innét tovább nem mégy, míg nem jössz velem az ólomszérűre, s ott meg nem birkózol.
– Jól van – mondta a fiú -, csak menjünk, ha meguntad az életedet.
Kimennek az ólomszérűre, ott megfogja az óriás, felkapja a fiút, s úgy levágja, hogy bokáig süppedett a szérűbe. Kiugrik a fiú, ő is felkapja az óriást, s térdig vágja a szérűbe. De bizony az óriás is kiugrik, s úgy levágja a fiút, hogy a szérűbe éppen derékig süppedett. De a fiú most is kiugrott, nekifohászkodik, fölkapja az óriást, s nyakig vágja a szérűbe.
– No, most gyere ki, ha tudsz!
Bezzeg hogy nem tudott kijönni. Vette a fiú a kardját, s lenyisszentette az óriás fejét. Azzal megint vállára emelte az abroszt, s ment vissza a kővé vált emberhez, ki – úgy tudjátok meg – nem volt más, mint egy elátkozott király.
– Na, fiam – mondja a király -, most csak dugd vissza a kardomat, menj vissza a mátkádhoz, vígy neki ételt-italt, egyetek-igyatok, aludjatok, s jókor reggel gyere ide vissza.
Hej, istenem, azalatt a királykisasszony veresre sírta mind a két szemét. Azt hitte, eddig bizonyosan megölték az ő mátkáját. No de mindjárt megvigasztalódott, ettek-ittak, aztán elaludtak. Jókor reggel felkelt a fiú, s ment a kővé vált királyhoz.
– Látod-e azt a márványpalotát, fiam? Nem azt kérdem, amelyikben tegnap voltál, hanem azon túl van egy másik. Járd meg ezt is! Úgy, ahogy tegnap megjártad a másikat. Vedd ki a zsebemből a középső üveget, s igyál egyet, húzd ki a kardomat, s vigyed. Mert ebben a palotában is szebbnél szebb kisasszonyokat találsz, s ezek is kidobnak, ha nem táncolsz, ha sem nem eszel, sem nem iszol, s itt is egy óriás áll eléd, aki az ezüstszérűre hí téged, hogy megbirkózzál vele.
Elmegy a fiú a másik palotába, s világos világra úgy járt, mint azelőtt való nap. Pedig voltak, amilyen szépek voltak a leányok az első palotában, de még a szeme is káprázott, amikor ezekre nézett. De hiába csalogatták, hiába biztatták, olyan volt, mint a néma.
Na, ki is penderítették az ajtón, hogy a nyaka majd megszakadott. Utána az aranyabroszt mindenestül, s ím, ahogy felszedi az abroszt, s a vállára veti, elejébe áll egy óriás, s hívja az ezüstszérűre, hogy birkózzanak meg. Sokkal erősebb volt ez az óriás, mint a másik. De erősebb volt a fiú is, mert jót húzott volt a középső üvegből. Egyszer az óriás vágta a fiút az ezüstszérűbe, máskor a fiú az óriást, de csak az lett a vége, hogy az óriás maradott nyakig a szérűben. Akkor aztán kihúzta a kardját a fiú, s lenyisszentette az óriás fejét.
Ment a fiú egyenest a kővé vált királyhoz. Jelentette, hogy mit csinált.
– Jól van, fiam, csak eredj a mátkádhoz, egyetek-igyatok, aludjatok, s holnap reggel jókor megint gyere ide.
Harmadnap a harmadik márványpalotába kellett mennie a fiúnak mert volt ám még egy palota. S voltak ott leányok, százszor, ezerszerte szebbek, mint a második palotában. De a fiú rájuk sem hallgatott. Ezer szerencséje, hogy nem, mert akár táncol, akár eszik, akár iszik velük, mindjárt kővé vált volna ő is.
Hát kidobják innét is a fiút, de úgy, hogy megnyekkent belé. Még jóformán föl sem tápászkodott, elejébe áll a harmadik óriás, s hívja az aranyszérűre.
Jól van! Kiment az aranyszérűre, de meg is ölte a harmadik óriást is, éppen úgy, olyan módúlag, mint a másik kettőt.
Megy a kővé vált királyhoz, s mondja ez neki:
– No, édes fiam, három próbát kiállottál emberül, vissza se add a kardomat, legyen a tied. Téged illet meg az, nem engem. Most csak siess a mátkádhoz, mert az eddig halálra sírta magát miattad, holnap reggel aztán gyertek ide mind a ketten.
Csakugyan igaza volt a kővé vált királynak. Szakadt a könny a királykisasszony szeméből, mint a záporeső, azt hitte, hogy soha többet meg nem látja jegybéli mátkáját. De bezzeg volt nagy öröm, mikor jött a boltosfiú. Ettek-ittak, vígan voltak, aztán elaludtak, s reggel szépen a kővé vált királyhoz sétáltak.
Fogadja a király szíves szóval, s mondja a leánynak:
– Na, édes leányom, a te jegybéli mátkád emberül kiállott három próbát, mostan tehozzád is vagyon egy kérésem. Látod-e amottan azt a magas hegyet? Menj fel annak a tetejére, ottan találsz egy termő aranyvesszőt, azt húzd ki tövestül, aztán gyere le a hegynek az aljába, ottan látsz egy kőfalat, csapd meg háromszor az aranyvesszővel, harmadik csapásra a kőfal megnyílik, s ti mind a ketten szaladjatok be. Se jobbra, se balra ne nézzetek, csak fussatok, s addig meg se álljatok, míg a hegy gyomrába nem értek. Ottan van egy mélységes mély tömlöc. Ott senyved az én drága fiam, nehéz vasra verve. Háromszor kerüljétek meg a fiamat, aztán ahogy csak győzi a lábatok, szaladjatok visszafelé, mert ha csak egy szempillantásra megtántorodtok, becsapódik az ajtó előttetek, kővé váltok, ott maradtok, míg a világ s még két nap. Mikor aztán onnét kiszabadultok, gyertek ide hozzám, s te édes leányom, ezt a cédrusfát, mely itten énelőttem vagyon, suhintsd meg háromszor az aranyvesszővel, akkor majd láttok csudát.
Kimegy a királykisasszony a hegy tetejére, kitépi a termő aranyvesszőt, lejön a hegy aljába, megsuhintja a kőfalat, s beszaladnak a mátkájával a nyíláson. S hát amint szaladnak végig, erről is, arról is tündérszép kisasszonyok, deli szép vitézek kiabálnak rájuk, nevükön szólítják, mézesmázos szavakkal csalogatják.
– Ne fussatok, maradjatok, táncoljatok velünk!
De ők szaladtak tovább, sem félre nem néztek, sem meg nem állottak. Aztán mindenféle arany- és ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat. A királykisasszony meg akart állani, hadd lássa, csudálja, de a mátkája megrántotta s vitte magával. Szaladtak tovább s mindenféle drágaság, gyöngy, gyűrű, fülbevaló s minden, ami leánynak való, tündökölt a földön. Szeretett volna ezekből is felmarkolni a királykisasszony, de a mátkája nem engedte, szaladtak tovább. Aztán aranynyergek, -kardok, gyémántos buzogányok hevertek a földön. Ezeket meg a boltosfiú szerette volna felszedni, de a királykisasszony megrántotta, szaladtak tovább.
Na, beértek a hegynek a gyomrába. Hát csakugyan ott ült mélységes tömlöc fenekén a kővé vált király fia, égő tűz között. Majd elepedett szegény a szomjúságtól, s nem ihatott egy csepp vizet, pedig csak egy lépésnyire volt tőle a jó forrásvíz. De hiába! A lánc nem eresztette odáig. Kérte a királykisasszonyt s a mátkáját összetett kézzel: adjanak egy csepp vizet neki. S a királykisasszony akart is neki adni, de a mátkája nem engedte, hanem, amint a kővé vált király meghagyta, visszafelé háromszor megkerülték a királyfit. Aztán szaladtak ki a hegyből.
Hiszen éppen jókor jöttek ki. Mindjárt be is csapódott az ajtó utánuk. Még meg is ütötte a fiúnak a sarkát, s lehasította a királykisasszony szoknyájának a szélit. Visszafordulnak, s hát szemük-szájuk tátva maradt a nagy csodálkozástól. Ím, előttük áll a királyfi. Az is kiszabadult a hegynek a gyomrából.
Szépen visszamentek hárman a kővé vált királyhoz. Ott a királykisasszony az arany vesszejével háromszor meglegyintette a cédrusfát. Ím, halljatok csudát, az első legyintésre nagyot sóhajtottak a kővé vált emberek, a másodikra megmozdultak, a harmadikra egészen megelevenedtek, igazi emberekké lettek, s köszöntek nagy hálálkodással a királykisasszonynak, a boltosfiúnak, hogy megszabadították a gonosz tündérek varázsától.
Amikor éppen legjobban örvendeznének, lecsap a levegőégből nagy sebesen egy fehér galamb, egyenesen a királykisasszony vállára.
Haj, istenem! Örült a királykisasszony. Az ő drága, kedves galambja volt ez. Csókolgatja, simogatja, borzolgatja a tollát, s ím, a szárnya alatt egy levélkét talált. Jaj, istenem! Mi volt ebben a levélben? Írta benne az édesapja, hogy ha valahol ez a levél megtalálja, tudja meg, hogy tömlöcbe, nehéz rabságba vetették a vejei és a leányai.
Sírva fakadt a királykisasszony, hullott a könnye, mint a záporeső. Mondja, hogy milyen szomorú levelet kapott az édesapjától.
– Ne sírj, édes leányom – mondja a király -, sok nagy jót cselekedtél velem, most majd én segítek rajtad. Eredj, az aranyvessződdel suhintsd meg a három márványpalotát, aranyalma lesz mind a háromból. Vigyétek el magatokkal a három aranyalmát, s az apád országában tegyétek le a legszebb helyen. Ott háromszor-háromszor suhintsd meg mind a három almát, s újra márványpalota lesz belőlük. Akkor aztán csináljatok nagy vendégséget, hívjátok meg arra a király leányait s vejeit, az országban ahány herceg, gróf s báró van, s mikor az asztalnál ültök, kérdjétek meg tőlük, mit érdemelnek az olyan lányok s olyan vők, kik az apjukat a tömlöc fenekére vetik. A többi legyen a ti dolgotok.
Elmegy a királykisasszony, meglegyinti arany vesszejével a három márványpalotát, lesz belőlük három aranyalma, szépen beledugja a kebelébe. Aztán elbúcsúznak a királytól, a fiától s mindenkitől, beleülnek a bárkába, s elindulnak Zöldország felé.
Hét nap s hét éjjel úszott a bárka, úgy érkeztek meg Zöldországba. Ott kiválasztottak maguknak egy szép helyet, egymástól jó távol letették a három aranyalmát, háromszor-háromszor meglegyintette aranyvesszejével a királykisasszony, s kerekedett oda olyan három márványpalota, hogy csudájára járt az egész ország. De azt senki lélek nem tudta elgondolni, hogy ki lehet e három márványpalotának a gazdája.
Na, megtudták azt is. Pecsétes levelet küldött a boltosfiú mindenfelé az országba. Vendégségbe hívta a hercegeket s grófokat, de különösen a bátyjait. Hanem az igazi nevét világért nem írta volna be a levélbe, hadd jöjjenek el csak bátran a bátyjai.
Jöttek is azok nagy örömmel, csakhogy kívül-belül jól szemügyre vehessék azt a három márványpalotát. Megjönnek a vendégek, megtelik az egyik márványpalota, kezdődik a nagy vígasság, van nagy tánc, hejehuja. Egyszerre csak megszólal a boltosfiú:
– Hercegek, grófok, bárók s minden rendű s rangú vitéz urak, azt kérdem tőletek, mit érdemel az a két lány, az a két vő, akik az édesapjukat tömlöc fenekére vetették, nehéz rabságra?
Mind azt felelték egy szívvel-lélekkel:
– Megérdemlik, hogy szörnyű halálnak halálával haljanak meg.
Hej, megijednek a király vejei meg a lányai! Szót sem szólnak, szépen kisompolyognak a palotából. Azám, csakhogy a palota udvarán fegyveres istrázsák állottak, s visszavitték őket a palotába. Ebből tudták meg a vendégek, hogy kikre célzott a boltosfiú beszéde.
Mindjárt összeültek az országtartó nagy urak, s azt határozták, hogy mind a négyet lófarkára kell kötni, a beretvahídon hétszer meghordozni, akkor a testüket négyfelé vágatni, s szegezzék ki a város kapujára. Hanem azt mondotta a boltosfiú:
– Megérdemelnék mind a négyen ezt a szörnyű halált, de kegyelmezzetek meg az életüknek. Elég, ha a hóhér kiseprűzi őket az országból.
Úgy is lett. Hívatták a hóhért, az kiseprűzte az országból a két boltoslegényt s a feleségüket. Akkor aztán felhozták a tömlöc fenekéről az öreg királyt, s folytatták a vendégséget. Hét nap s hét éjjel mindig vigadoztak. Mikor ennek is vége volt, az öreg király a boltosfiúnak adta az országát s egész királyságát. Ő volt ezután a zöld király.
Még ma is él, ha meg nem halt.