Élt I. Lipót király uralkodása idejében egy magyar főúr, kinek a nevét egész Európa megismerte és jellemének nagyságát, tisztaságát, hadvezéri lángelméjét magasztalta: Zrinyi Miklós, másodunokája a híres szigetvári hősnek.

A nagytudományú Pázmány Péter nevelte. Egyaránt kiváló volt a tollnak és kardnak forgatásában, lelkét a költészet magasba szárnyalóvá tette, szive telve volt vitézi nemes indulattal és a legönzetlenebb hazaszeretettel. Ebből az egész félszázadból úgy kiemelkedik alakja, mint egy hatalmas szoboré.

Gyűlölte a törököt, szerette a nemzetét. Ami a nagy Hunyadi Mátyást, a hős Bethlen Gábort lelkesíté, az a gondolat foglalkoztatá őt szünet nélkül: ki akarta űzni a törököt hazánkból, meg akarta semmisíteni, hogy többé ne árthasson Magyarországnak, ne fenyegesse a kereszténységet.

Dicső szándék, mely nagy lélekben fogamzott meg, de szerencsétlen időben.

Hogy is mert arra gondolni Lipót uralkodása alatt egy magyar főúr, hogy őt a császári sereg élére állítsák s megbizzák dicső terve megvalósításával? Hiszen a német tanácsosok inkább a hajukat tépték volna ki, hogy sem Lipóttal elismertessék Zrinyi Miklós hadvezéri képességét.

A császári sereg vezérét Montecucculinak hivták. Hosszabb volt ennek a vezérnek a neve, mint az esze, de szorult belé annyi irígység, mennyi tiz német vezérnek is sok lett volna.

Montecucculi gyűlölte Zrinyi Miklóst. Hogy miért? Mindjárt elmondom.

Zrinyi Miklós, mint horvátországi bán, a szünet nélkül izgágáskodó török csapatokat egymásután szétszórta, vakmerőségöket véres csatákban büntette meg. Montecucculi pedig avval töltötte a drága időt, hogy tábort ütött egy-egy helyt s mindaddig, mig nyakára nem jött a török, üldögélt a táborában. Az eszeágába sem jutott, hogy Zrinyivel egyetértve a közös ellenséget kiszorítsa legalább a Duna jobb oldalán levő várakból.

S nem hogy hallgatott volna, de még egy oly nemű iratot is közzétett, melyben a magyarokat hadi dolgokban járatlan, ügyetlen embereknek nevezgette el.

Fölvette erre a tollát Zrinyi Miklós is, válaszolt Montecucculinak s napnál világosabban kimutatta, hogy éppen a német vezérekre illik mindaz, amit Montecucculi a magyarokra kent rágalmazó nyelvvel. A német vezérek okai az ország sok nyomorúságának, ők az okai annak, hogy a török még mindig benn fészkel hazánkban, ők járatlanok a hadi tudományban, de annál dicsekvőbbek. Azt is megírta Zrinyi, hogy a magyar ne bizakodjék a császári seregben, mert hiú bizakodás ez, mely jóra nem vezet.

Montecucculi megtudta, hogy Zrinyi felelt neki, s a sok keserű igazság nem tetszett neki, halálos ellensége lett a magyar vezérnek.

Ezentúl hiába várta Zrinyi, hogy őt a császári sereg támogassa a török ellenében. Magában bizott tehát s rövid idő alatt réme lett a magyarországi török basáknak. A szultánhoz egyre-másra ment a panasz, hogy valami Zrinyi Miklós nevű magyar garázdálkodik Horvát- és Tótország környékén, nem lehet avval bírni, olyan vakmerő és kipróbált eszű a harcolás mesterségében.

Legutóbb egy várat építtetett, azt elnevezte Zerinvárának, onnan intézi veszedelmes támadásait a török ellen. Bizony Hunyadi János és Mátyás király óta senki sem ártott a töröknek annyit, mint ez a magyar vezér.

Szörnyen megharagudott reá a török császár.

Hát mikor még azt is meghallotta, hogy télvíz idején a császári sereggel, melynek vezetését rövid ideig reá bizták, rendre vette a dunántúli várakat s visszafoglalt közülök sokat, a híres eszéki hidat, melyen át oly gyakran vezette a török romboló seregét hazánkba, lerombolta, hogy a törökök betörését evvel is késleltesse.

Ekkor mutatta meg a magyar királynak, hogy minő csodálatos dolgokat tud véghezvinni nagyobb sereg élén egy olyan hadvezér, mint ő.

Európa ünnepelte nevét s dicsősége reá áradt a mellőzött, kicsinyített magyar nemzetre is. Csak a bécsi tanácsosok és a megszégyenített császári vezérek nem osztoztak a dicséretben, sőt törekedtek, hogy egyenetlenségök által zavart támasszanak a seregben, e zavar megakadályozta Zrinyit a dicsőséggel megkezdett és folytatott hadjárat befejezésében.

Lipót hallgatott tanácsosaira, elvette Zrinyitől a vezérséget, reá ruházta ismét Montecucculira!

Ó, mennyire fájt Zrinyi Miklósnak ez a meg nem érdemelt mellőztetés! Telve volt agya dicső tervekkel, szive hazaszeretettel és hősi szándékkal; gyűlölte a törököt, s ime az udvarbeli hatalmasok megfosztották az eszköztől, mely nélkül nem tehet semmit.

A magyar nemzetnek tetterejét, buzgóságát kárhoztatták benne tétlenségre.

Még tovább mentek ellenségei.

Mikor a török császár beküldötte Köprili Achmed nagyvezért, hogy büntesse meg Zrinyit, rombolja le Zerinvárát, mely szálka vala a török szemében, kérte a megsértett magyar hős Montecucculit, jöjjön segítségére, mentse meg Zerinvárát.

Hiszen éppen a legderekabb emberhez fordult, Montecucculi ismét henyén táborozott, – annál okosabbat nem is tudott tenni, – tudta, hogy veszélyben forog Zerinvára, de ő csak arra gondolt, hogy Zrinyi Miklósnak árt, ha nem megy segítségére. Nem ment bizony, még a kis ujját sem mozdította meg ez a dicső sereg.

És ilyen ember oltalmára bizta Lipót Magyarországot!

Zerinvárát földig lerombolta a török, Zrinyi szeretett volna vérkönnyeket sírni a császári vezér hitványsága fölött.

Nagy lelke felháborodott ily alávalóság ellen s megrendülve hitében, visszavonult csáktornyai várába, hol a költészet szelid angyala vigasztalta. Könyvei közé menekült és itt látogatták meg külföldi barátai, hogy csodálják könyvesházát, széles tudományát, nemes szivét.

Ez a Zrinyi Miklós írt egy híres nagy munkát, melyben dicsőíti a szigetvári Zrinyi Miklóst hősies haláláért.

Ha soha kezében kardot nem villogtatott volna, csak ezt a hősi verset szerzi, nevét úgy is fenntartja a hír késő századoknak; de ő vitéz volt, kedves dala a csata-riadó, öröme a török-vadászat; félelme volt az ellenségnek, büszkesége a nemzetnek.

Miért hogy az ő vaskezét a császári tanácsosok ármánya békóba szorítá; vagy legalább a váratlan halál ne ragadta volna el oly korán, oly erőszakos módon!

Vadászat közben viaskodott egy ritka nagyságú vadkannal. A dühös állatot fülénél puszta kézzel megragadva földhöz teríté s míg vadászkése után nyúlt, hogy leszúrja, a vad kiszabadult alóla és villogó agyarával torkát fölhasítá.