Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen módos gazdaember, a ki olyan rettenetes zsugori volt, hogy no… ki sem lehet azt mondani. Még a levegőt is sajnálta más emberfiától, s a ki egyszer cselédnek hozzája kerűlt, az keservesen megemlegette azt a napot, mikor betette az udvarába a lábát.
Ennél a zsugori parasztgazdánál szolgált egyszer egy jámbor, jószívű, hűséges és dolgos szolgálóleány. De ebben az időben a parasztgazda tehénistállójában lakott egy áspiskígyó is, a melyik a fején gyönyörü fényes koronácskát viselt, s róla vidékszerte az a hír volt elterjedve, hogy nagy szerencsét hoz arra a házra, a melyiknek a tájékán tanyát üt. Ezt az áspiskigyót hallották néha-néha éjjelente gyönyörűségesen énekelni; mert ennek az áspiskigyónak megvolt az a természeti adománya, hogy olyan szépen énekelt, akár csak a legszebben szóló éneklőmadár.
Mikor a hűséges szolgálóleány az istállóban a tehenet fejte, vagy etette és almot szórt alája, a mit mindig a legnagyobb gondossággal végzett, mert szerette a gazdája barmát mód nélkül: olyankor előcsúszott a kigyó a fal hasadékából és okos szemeivel nézett a foglalatoskodó szolgálóleányra, a kinek mindannyiszor úgy tetszett, mintha a kigyó valamit akarna tőle. A leány ettőlfogva fejés után egy tányérkában egy-egy kevés meleg tehéntejet hagyogatott neki, a mit a kigyó aztán lassacskán nagy gyönyörrel megiszogatott. Ivásközben mozgatta a fejét jobbra-balra, s ilyenkor a koronácska úgy tündökölt, úgy ragyogott, mint a gyémánt vagy a karbunkulus, és világított a sötét istállóban.
A jó leány örűlt nagyon a hajlékony testű, szelid állatnak, a melynek a kedvességét az is emelte, hogy olyan fehér volt, mint a hó. De még jobban örűlt, mikor észrevette, hogy mióta a kigyót tejjel itatja, a gazdájának a tehenei szemlátomást gyarapodnak, sokkal több tejet adnak, jobb karban vannak és igen szép borjúkat ellenek. A leány ezen mód nélkűl örűlt.
Úgy esett egyszer, hogy a gazda abban a pillanatban talált bemenni az istállóba, mikor az áspiskigyó nehány csöppnyi tejecskéjét nyalogatta, a mit a jószívű szolgaleány neki ott hagyott. A gazda, mivelhogy rémséges zsugori volt, erre mindjárt olyan csetepatét, olyan szidkozódást vitt végbe, mintha a szegény leány a tejet vederszámra adogatta volna oda.
– Te nyomorúlt, haszontalan teremtés, hát úgy bánsz te a gazdád vagyonával? Nem átallod, ilyen égbekiáltó bűnt elkövetni? Van Istened, hogy ilyen férget, a melyik úgyis kiszívja éjszaka a tejet a tehenek tölgyeiből, te még etetsz is és beszoktatsz az istállóba? Ki látott ilyet valaha? Szinte hiszem most már, hogy gonosz boszorkány vagy és ördögökkel czimborálsz!
A szegény szolgálóleány ezekre a kemény szavakra nem tudott mit felelni, csak sírt, mint a záporeső. Hanem a gazda semmit sem törődött a sírásával. Kiabált és szídta, mint a bokrot tovább is haragjában, s elfelejtette a szolgálóleány nagy hűségét és szorgalmát. Csak szidkozódott és dühösködött egyre:
– Lódúlj a háztól, azt mondom! Takarodjál! Még pedig tüstént! Nincs szükségem kigyókosztosra. Nincs szükségem tejtolvajra meg boszorkányszolgálóra! Zsákold egybe a holmidat s eredj, de mindjárt! Siess, menj szaporán, és azon légy, hogy a faluból is elhordd az irhát. Meg ne lássalak itt többet, különben kiosztom a szent vacsorát a nyírákseprővel, te boszorkányfajzat!
Sírva futott ki a szegény szolgálóleány az istállóból. Bement a kamarába, összekötötte a ruháját, s hátára véve batyúját, indúlt kifelé a háztól nagyszomorúan. A hogy megy, egyszerre csak hallja kedves tehenének a bőgését. Úgy tetszett neki, mintha a szegény pára el akarna búcsúzni tőle. Befordúlt hát még egyszer az istállóba, hogy lopva s könnyek közt búcsút vegyen a kedves jószágától. Mert a jámbor cseléd úgy szerette a gazdája barmát, mintha csak az övé lett volna.
A mint ott álldogált a szolgálóleány az istállóban, hogy kisírja magát és végigsimogassa még egyszer kedves tehenét, hát előjött a koronás kigyó is, oda csúszva egészen hozzá.
– Élj szerencsésen, te szegény féreg, téged nem fog többet senki sem etetni! – mondta a leány szomorúan.
Erre a kigyó felemelkedett, mintha a fejét a leány kezébe akarná tenni. S a mint a leány feléje nyúlt, az áspiskigyó hirtelen beleejtette koronácskáját a leány kezébe. Avval a kigyó gyorsan elcsúszott az istállóból, a mit sohasem tett, jeléűl annak, hogy ő sem marad többé az olyan istállóban, a hol egy csöppnyi tejet is sajnálnak tőle.
A szegény szolgálóleány aztán ment a maga útján, és nem tudta, milyen gazdag volt. Az áspiskigyó koronácskájának a becses voltát ő nem ismerte. A ki azt a magáénak mondja és magánál hordja, annak jól üt ki minden, azt minden ember szereti s annak a szorgalmát és hűségét mindenki megbecsűli.
Kinn a faluvégen a búsan bandúkoló leány találkozott a kevéssel azelőtt elhalt gazdag bíró fiával, a ki a falu legszebb legénye volt. A módos legény köszönt a szolgálóleánynak és beszédbe ereszkedett vele.
Megkérdezte tőle, hová megy és miért hagyta oda a szolgálatát.
A leány erre elpanaszolta neki a baját. Elmondta a dolgot azon módon, mint a hogy történt. Hanem most nem sírt. De visszaemlékezvén a durva szidalmakra, a méltatlan bántalmakra, a miket el kellett szenvednie, még sem tudta elmondani az esetét minden megindúlás nélkűl: könybe lábadtak a szemei.
A legényt meghatotta a szegény leány panasza s könnyeinek a látása. Nem ismerte ugyan a szegény szolgálóleányt máskép, csak úgy hírből. De a mit a hír mondott felőle, az csak jó volt, az csak dicséretére vált. És mikor a leány szelid köszönéssel odább akart menni, a gazdag bíró fia azt mondotta neki:
– Ejh, hát minek mennél te tovább! Ne búsúlj, szegény leány. Tedd azt, a mit mondok. Menj be a faluba az édes anyámhoz, és csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek hozzá.
A leány elgondolkozott, azután pedig így szólt:
– Igen ám, de az volt az utólsó szava a volt gazdámnak, hogy elkotródjam a faluból s meg ne lásson itt többet, mert a nyírákseprővel osztja ki a szent vacsorát.
A legény nem állhatta meg, hogy erre a czifra fenyegetésre el ne mosolyogja magát.
Azután így szólt:
– Ne félj te semmitől, ha ott leszel az édes anyámnál. Megvédelmez ő téged mindentől. Meg én is ott leszek.
A mint aztán a szolgálóleány bement az öreg birónéhoz és megmondotta, a mit a fia rábízott: az asszony mindjárt nagy bizodalmat mutatott iránta s ott fogta a házban.
Az öreg bíróné házánál az volt a szokás, hogy a férfi- és nőcselédek, mikor bementek vacsorálni, evés előtt is, evés után is, asztali áldást mondtak. Még pedig olyaténképpen, hogy egy közűlök hangosan imádkozott, a többi meg halkan utána mondta. Az imádkozó mindig az a cseléd volt, a melyik utólsónak kerűlt a házhoz. Most tehát az újonnan jött szolgálóleánynak kellett az asztali imádságot elmondania. Nem is húzadozott, hanem elmondta nagy készséggel és még nagyobb ájtatossággal. Úgy hallgatták mindnyájan, mintha az imádság szavai egy angyalnak a szájából folytak volna, s mindenkit valami különös ájtatosság fogott el. És az evés végeztével a szelid és istenfélő szolgálóleány megint elmondotta az esteli áldást, s erre azután a cselédek a szobát elhagyták.
Ettőlfogva folyt aztán a napi munka künn is, benn is, szépen a maga rendjén-során. Az új szolgálóleány kezén különösen égett a dolog. Hűséges, jámbor és jószívű volt. – Becsűlte és szerette is mindenki a háznál.
Egyszer a gazdag bírófiú megfogta a szegény szolgálóleánynak a kezét és vele az anyja elejbé lépve, így szólt:
– Édes anyámasszony, adja az áldását reám, meg erre a derék leányra, mert mivelhogy én őt feleségűl veszem. Megigézett szép magaviseletével, jóságával és szelidségével.
– Mindnyájunkat megigézett ő, fiam! – felelte az öreg bíróné. – Ő éppen olyan szelid, mint szép, és olyan magamegalázó, mint szeplőtelen. Isten nevében megáldalak téged és megáldom őt, és örömmel fogadom leányomúl.
Így a szegény szolgálóleányból a falu leggazdagabb asszonya lett, s még hozzá egyike a legboldogabbaknak.
Az a zsugori módos paraszt pedig, a ki egy pár csöppnyi tejért olyan éktelen haragra lobbant és a leghűségesebb szolgálóleányt elűzte a háztól: attól az órától fogva kezdett hátrafelé menni.
A koronás áspiskigyó eltűntével oda lett minden szerencséje, kénytelen volt eladni sortában először a barmát, azután a földjét. Mindenét a gazdag bírófiú vette meg. Ennek az istállójába kerűlt a kedves tehén is, a melyiknek egykori hű gondviselője maga-kötötte zöld koszorúval ékesítette föl a nyakát, mikor oda hozták; czirógatta és engedte neki nyalni a kezét, és fejte és etette a tulajdon kezével…
És a mint kedves tehene körűl foglalatoskodott, egyszerre csak meglátta a fehér kigyót megint. Nagyon megörűlt a látásán. Hamarosan elővette a koronácskát és azt mondta a kigyónak:
– Nagyon jól cselekedted, hogy eljöttél hozzám. Most már minden nap lesz részed tejben megint. Annyit ehetel, a mennyit csak akarsz. Most pedig nesze, visszaadom a koronácskádat, megköszönve neked, hogy avval olyan szívesen segítettél rajtam. Most már nincs rá többet szükségem, mert gazdag vagyok és boldog, elvettem hűségem és szorgalmam jutalmát.
Erre a fehér kigyó visszavette a koronácskáját. És ott lakott a fiatal asszony istállójában, és az egész házon rajta maradt a jó Isten áldása.