Egyszer volt egy katona, de ez olyan öreg volt, hogy már nemigen bírta a szolgálatot, szabadságot kért hát a királytól, meg egy kicsi útiköltséget. A király szabadon eresztette az öreg katonát, s adott az útra három krajcárt.
Elindul az öreg katona hazafelé, s amint megy, mendegél, találkozik az úton Krisztussal meg Szent Péterrel. Mind a ketten koldusruhába voltak öltözve, s kértek valamit a katonától Isten nevében.
A katona három krajcárjából egyet nekik adott. Azzal elváltak egymástól.
De alig ment egy puskalövésnyire, másodszor is elejébe került Krisztus meg Szent Péter, s kérték, hogy adjon még egy krajcárt Isten nevében.
“Hát jól van – gondolta a katona -, ezzel a két krajcárral úgysem sokra megyek” – s az egyiket nekik adta.
Elválnak egymástól, de egy fertályóra* nem telik bele, harmadszor is elejébe került Krisztus meg Szent Péter, s harmadszor is kérnek tőle egy krajcárt az isten nevében.
– No – mondja a katona -, még éppen egy krajcárom van, azt is kendteknek adom. Majd megsegít engem úgyis a jó Isten!
Krisztus meg Szent Péter nagy hálálkodással továbbment, a katona is ment a maga útján, de alig ment egy jó hajításnyira, negyedszer is elejébe került Krisztus meg Szent Péter, hanem most már nem koldus gúnyájában.
– No, te katona – mondotta Krisztus -, látom, hogy jó szíved van. Megérdemled, hogy jót cselekedjem veled. Mondd meg nekem, mit kívánsz az első krajcárért.
– Egy olyan jó pipát – mondja a katona -, melyből a dohány soha ki nem fogy.
Még jóformán ki sem mondta, már szájában volt a pipa, s égett benne a jó verpeléti dohány.
– Hát a második krajcárért mit kívánsz?
– Egy olyan tucat kártyát – mondja az obsitos -, hogy ha játszom, mindig én nyerjek!
Krisztus egy kicsit megcsóválta a fejét, de teljesítette a katonának azt a kívánságát is.
– No, most mondd meg, míg kívánsz a harmadik krajcárért?
– Egy olyan zsákot – mondja az obsitos katona -, amelyiknek csak azt kell mondanom: “szorítsd, zsákom!” s befogja, ha kell, az egész világot.
Megvolt a zsák is mindjárt.
Na, jól van, elválnak, Istennek ajánlják egymást, Krisztus meg Szent Péter megy nyugat felé, a katona kelet felé. Addig ment, mendegélt, míg a király városába nem ért. Bemegy ottan egy vendégfogadóba. Ott éppen kártyáznak az urak, közéjük ült, elnyerte a pénzüket, aztán evett-ivott, amennyi belefért. Kérdi a korcsmárost:
– Mi hír a városban, korcsmáros úr?
– Itt bizony az a hír, vitéz uram, hogy az őrszobából minden éjjel eltűnik a királynak egy katonája, s nem tudja senki lélek, hogy hová, merre tűnnek el, ki viszi el.
Hiszen az obsitosnak sem kellett egyéb, ment fel egyenesen a királyhoz, jelentette, hogy kiszolgált katona, ő ma éjjel beül az őrszobába, s majd megmutatja, hogy őt nem viszik el onnét.
– Jól van – mondja a király -, eredj, fiam, próbálj szerencsét, ha megtudod, hogy ki viszi el az én katonáimat, egész életedre úrrá teszlek.
Azt mondta az obsitos:
– Nem kell nekem semmi ajándék, felséges királyom, csak adjon ma éjjelre tizenkét hordó bort, tizenkét hordó pálinkát s tizenkét szál gyertyát.
No, azt adott a király jó szívvel, volt elég bor is, elég pálinka is, elég gyertya is! Bemegy az obsitos az őrszobába, meggyújtja a tizenkét szál gyertyát, csapra üti a tizenkét hordó bort, s a tizenkét hordó pálinkát. Aztán eléveszi a kártyáját, s elkezd magában játszani, mintha más is ülne az asztalnál, mondogatja:
– Tromfot,* János, egyél-igyál, János!
Pedig nem ült ott rajta kívül senki, magamagát biztatgatta, ő volt maga az a János.
Egyszer csak, amint ott iddogálna, s ütögetné a kártyát, megszólal valaki a padlásról.
– Húzódj félrébb, János, mert rád esem!
– Dehogy húzódom, jobb, ha ideülsz mellém, s kártyázol velem.
Abban a pillanatban csak leesett elejébe két láb. Fölpillant János a padlásra, s odaszól:
– Én két lábbal nem tudok kártyázni.
Abban a pillanatban leesett annak a valakinek a dereka is. Egyenesen a két lábra esett, s ott állott az obsitos előtt, fej nélkül. Mondja János:
– Én fejetlen emberrel nem tudok játszani.
Hiszen leesett mindjárt a feje is, ott állt előtte maga az eleven ördög.
– No – mondja az obsitos -, ülj le, komám, igyál s kártyázz velem!
De ahogy ezt mondotta, egyszeriben megnyílt a padlás, s csak úgy potyogtak le az ördögök. Egy szempillantás alatt tele lett a szoba ördögökkel.
– Szaggassátok széjjel – parancsolta egy öreg ördög a többinek -, de úgy, hogy egy csepp vére se csöppenjen el!
– Hiszen majd szerteszaggatlak én! – kiáltott az obsitos, s azzal csak szólt a zsákjának: – Szorítsd, zsákom! – s amennyi ördög volt, mind befogta a zsákba, aztán jó erősen bekötözte, a zsákot lefektette a földre, s ő is lefeküdött a priccsre, s aludott, mint a bunda.
Reggel jön az inas az ajtóra, kopogtat, hadd lássa, ott-e az obsitos.
Kikiáltott az obsitos nagy mérgesen:
– Hagyj aludni, ne háborgass!
Fölmegy az inas a királyhoz, s jelenti, hogy a katonának semmi baja.
– De ilyen-olyan adta, ne hazudozz nekem! – mondta a király, s jól pofon üti az inasát. Küldi a másik inast, hadd nézze meg az. De az is csak azzal ment vissza, hogy nincs annak az obsitosnak semmi baja, csak aludni akar. A király jól pofon üti ezt az inast is, aztán lement maga, kopogtatott az ajtón, s beszólt:
– Itt vagy-e, obsitos?
– Itt, csak menj a pokolba, hagyj aludni!
A király nagy szégyenkezve elsomfordált, nem szólt semmit.
Úgy ebéd táján felkel az obsitos, megy a királyhoz, s jelenti, hogy nem történt semmi baja.
– No, fiam – mondja a király -, még nem volt ilyen emberem, mit kívánsz?
Mondta az obsitos:
– Nem kívánok én egyebet, felséges királyom, csak csináltasson egy akkora üllőt, hogy azon egyszerre tizenkét kovácslegény dolgozhasson. Adjon mellém huszonnégy kovácslegényt, minden kovácslegénynek egy hordó bort s egy sütet kenyeret.
Hiszen a király jó szívvel teljesítette az obsitos kívánságát. Megy az obsitos az őrszobába, vele megy a huszonnégy kovácslegény, viszik a nagy üllőt s a sok kalapácsot s a huszonnégy hordó bort. Ott az üllőre ráfektetik a zsákot s míg tizenkét kovácslegény itta a bort, a másik tizenkettő verte a kalapácsot.
Hej, uramteremtőm, jajgattak az ördögök, könyörögtek, hogy ne üssék, többet a tájéka felé se jönnek az őrszobának.
– Hát jól van – mondotta az obsitos -, adjatok róla írást.
Bezzeg hogy adtak jó szívvel, csak ne bántsák. Amint az ördögök írást adtak, felment a királyhoz az obsitos, s mondta:
– Itt az írás, felséges királyom, ne féljen az ördögöktől.
– No, fiam – mondotta a király -, annyi aranyat adok, amennyit csak elbírsz.
Mondotta az obsitos:
– Nem kell nekem semmi, felséges királyom, megélek én anélkül is.
Azzal továbbment az obsitos.
A dohánya sohase fogyott el, pénze is volt elég, nem szorult senkire.
Hanem telt-múlt az idő, s az obsitos erősen megöregedett. Egyszer csak Krisztus hozzáküld egy angyalt, hogy vigye fel a mennyországba. Mondta az obsitos:
– Nem megyek én, nem akarok én még meghalni.
– De – mondotta az angyal -, velem kell jönnöd, nélküled nem mehetek vissza.
– Bizony, ha nem, akkor ittmaradsz. – S szólt a zsáknak: – Szorítsd, zsákom! – s beszorította az angyalt a zsákba.
Hiszen jól van, de ettől az órától kezdve az obsitosnak nem volt nyugodalma. Erősen megöregedett, megkívánta a halált. Ő bizony kieresztette az angyalt a zsákból, s elindult vele a mennyországba. Fölmennek a mennyország kapujába, kopogtatnak. Kiszól Szent Péter:
– Ki van odakint?
– Én vagyok, az obsitos katona, engedj be, szentséges atyám!
– Menj a pokolba – kiáltott ki Szent Péter -, amikor híttunk, nem jöttél, most már hiába jössz!
Hej, megszomorodott az obsitos, elindul a pokolba, de amint közeledett a pokol kapujához, észrevették az ördögök. Kiabálták:
– Jön az obsitos! Jön az obsitos! – s ahányan voltak, mind nekidőltek a pokol kapujának, hogy az obsitos be ne menjen.
– Eredj a mennyországba! – szóltak ki az ördögök.
Mit volt mit tenni, visszament a mennyország kapujához. Beszól a kapun:
– Eressz be, szentséges atyám!
Kinyitja Péter a kaput, s mondja neki:
– Menj innét, nem eresztlek be, nincs itt helyed.
– No – mondja az obsitos -, ha sehol se találok nyugodalmat, szorítsd, zsákom, Pétert is!
Abban a pillanatban befogta a zsákba Pétert. Kijön Krisztus a nagy kiabálásra, s kérdi:
– Hol vagy, Péter?
– A zsákban, uram, eressz ki, eressz ki!
Szólt a Krisztus!
– Ereszd ki, zsákom, Pétert, fogd meg az obsitost.
A zsák szája azonnal megnyílt, Péter kijött belőle, s belekerült az obsitos, s még ma ott is fekszik a mennyország kapuja előtt, ha azóta be nem eresztették!