Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekük sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel.
Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony meg ezalatt ételt főzött neki.
Amint ott főzögetett, megint eszébe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, aki kivigye az apjuknak az ételt: »Oh én Uram, Istenem, – mormolja magában – csak egy akkora kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.« Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiú előtte a padkán s elkiáltotta magát:
– No, édesanyám, itt vagyok! Hanem már most nekem főzzön gombócot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azután majd kiviszem édesapámnak az ételt, ha jóllaktam. De úgy főzzön kend, mintha huszonnégy kaszásnak főzne.
Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombócot, kitálalta elibe. Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőle az anyja:
– No, fiam, jóllaktál?
– Dehogy laktam, édesanyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend.
Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:
– No, fiam, jóllaktál-e már?
– Dehogy laktam, édesanyám, tán még éhesebb vagyok. Jó lenne, ha főzne még kend.
Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiú. Kérdezi az anyja:
– No, fiam, jóllaktál-e már valahára?
– Ettem, édesanyám, ettem. Hanem már most hol van az az étel, hadd vigyem édesapámnak!
Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt belekötözte egy kasornyába s nagy sok ellenkezés után – mert eleinte nem bízott benne, hogy elbírja – odaadta Jankónak, hogy no hát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment, mendegélt, előtalált egy hatökrös szekeret egy béressel. Jankó el volt fáradva; kapta magát, föltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebujt az egyik ökör fülébe. Amint így mentek, elkezdett a béres fütyölni. Csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:
– De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Hallja ezt a béres, nézeget szét, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit. Megint elkezd fütyölni, megint kiszól Jankó:
– De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Megint fülel a béres: »De már itt csakugyan beszél valaki!« Néz mindenfelé, nem lát senkit.
– No – gondolta magában – talán csak a szél volt. – Megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:
– De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Erre aztán megijedt a béres, nem mert többé fütyölni, hanem meglapult, mint a légy Szent Mihály-nap után. Egyszer – jó idő mulva – szól az ökörnek:
– Csálé, Bimbó!
Jankó kikiált az ökör füléből:
– Csak azért is hajsz, Bimbó!
Megint szól a béres:
– Hajsz, Csákó!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért is csálé, Csákó!
– De már itt sehogy se megy istenesen a dolog – gondolja a béres. De azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:
– Csálé, Bimbó; hajsz, Csákó!
Megint kikurjant Jankó:
– Csak azért is csálé, Csákó; hajsz Bimbó!
De már erre a béresnek is inába szállott a bátorsága:
– Itt akárhogy, mint, de ördögnek kell lenni! Uccu! mintha ostorral csapnák, megoldotta a kereket, elszaladt, hogy az agár se érte volna utól. Jankó pedig az ökörhajtó ostort kezébe vette, elkezdett vele cserdíteni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.
Az apja, amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte. Az ostor is csak magától pattogott. Megijedt erre, szaladni akar, de Jankó elkezd utána kiabálni:
– Ne szaladjon kend, édesapámuram, csak én vagyok, a kend fia, ételt hoztam.
Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzáfogott az evéshez. Míg ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök helyébe az ekébe, elkezdett rajtuk szántani. Nem kellett nekik segítség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott. De azért úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.
Ezalatt arra ment egy nagy úr négylovas hintón. Jankó éppen akkor volt a fordulónál, mikor ott mentek el. Nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától pattog.
– Miféle csoda ez? – gondolja magában. – Eredj, Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt? Ki tartja azt az ekét? Ki cserdít azzal az ostorral? Aztán hívd ide azt az embert, aki amott eszeget!
Előhívta Pista inas azt az embert.
– No, szegény ember, – kérdezi az úr – ki csinálja mindezt a csodát?
– Hát biz azt, nagyságos uram, csak a fiam, Babszem Jankó, aki az ökör fülében ül, onnan cserdít.
– Adja el kend nekem azt a gyereket, megveszem jó pénzen.
A szegény ember nem akarta. De akkorra Jankó is odament, biztatta az apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nemsokára. Igy hát megalkudtak egy véka aranyban, ezüstben. A szegény ember – aki most már gazdag ember lett – befogta a hat címeres ökröt a szekérbe, rátette a sok kincset, hazament. Olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig papirosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmánya zsebébe, hazavitte. Otthon meg se nézte, hanem papirostól beletette egy kis aranyládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután mindegyik ládát bezárta hármas zárral. Másnapra aztán összehívta a tenger sok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami furcsát, amilyet még sohasem láttak. Bámultak a vendégek a ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A házigazda lassan kinyitogatta egymás után a zárakat, kivette a kis papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni. Csak göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer csak szétesik a papiros, az úrnak kezében marad a – nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös is volt, szégyelte is magát. De hiába, arról már nem lehetett tenni.
Babszem Jankó pedig, aki még az úton kiszökött volt a papirosból, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett.
Sehogy se tudták kihúzni, pedig huszonnégy ökröt is fogtak bele. Jankó is odamegy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, amennyit elbír, kisegíti a szekeret. Az emberek megígérték neki; gondolták magukban, hogy ez bizony egy jó nagy szeget sem bír el. Amint az alku megvolt, megkapta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett volna. Azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindnyájáról leszedte a vasat, mind a vállára tette, azzal, mintha teher se volna rajta, ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólni a nagy bámulás miatt. Csak tátották szemüket-szájukat s mire aztán eszükre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt. Üthették bottal a nyomát.
Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz. Arra ráparancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy buzogányt. De jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta. Mikor készen volt, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé. Azzal bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány. Bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács. Mikor készen volt, megint felhajította. Jankó megevett egy véka lisztből készült gombócot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó pohár bort megitta, akkor esett le a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint ráparancsolt a kovácsra, csinálja meg azt, de ha most is kettéreped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács. Mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak bírta, azzal bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment. Éppen akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja. Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhétország ellen. Amint ment, mendegélt, előtalált tizenkét zsiványt. Azok elébe állottak nagy fennen, hogy majd így fosztják, úgy fosztják ki. De Jankó sem ijedt meg a maga árnyékától. Rálegyintett a haramiavezérre a buzogány nyelével, a vezér elnyúlt, mint a béka; nem evett többet az Isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak az életüknek kegyelmezzen meg, őt választják vezérüknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, mire aztán megitták az áldomást.
Még aznap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó bebujt a kamra ablakán, kinyitotta az ajtót, azzal elkezdett kifelé hányni mindent, amit csak a kamrában talált: egész oldalszalonnát, disznóhúst, egész zsák búzát, de amellett ordított torkaszakadtából:
– Nesztek szalonna, nesztek búza, nesztek disznóhús!
Hiába csitították a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon! Mindegy volt neki, még annál jobban kiabált. A nagy lármára felébredt a gazda, meg a sok béres, kocsis. A betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták Jankót. Ez aztán szegény, mit csináljon?
Hová bujjék, hogy meg ne lássák? Ott volt egy nagy korpászsák, abba ugrott bele s meghúzta magát a korpa közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, aki a kamrában volt. Hogy aztán nem találták, – mert egyiknek se jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse – hát csak megint lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a tehénnek is. Telemerített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.
Itt, mi történt, mi nem – tudom, úgy is kitalálnák, de csak mégis elmondom: Jankó is közibe keveredett annak a korpának, amit kivitt a béres, megette a tehén.
Másnap a szolgáló, mikor fejni akart, rálegyintett a tehénre:
– Farta te!
Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:
– Csak azért se farta te!
Megint szól a szolgáló:
– Farta te!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért se farta te!
Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé, szénatartóba, jászolba, sehol sem lát senkit. Még egyszer szól a tehénnek:
– Farta, bocikám!
– Csak azért se farta, bocikám!
De már annyi bátorsága csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon. Szaladt a gazdához:
– Gazd’uram, gazd’uram, jöjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány, mind az istállóban van!
Kimegy a gazda, nézeget széjjel, nem lát semmit. Szól a tehénnek ez is:
– Farta te!
Kikurjant Jankó is:
– Csak azért se farta te!
– No már itt – gondolja a gazda – csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell lenni. Felkap egy seprűt a balkezébe, egy másikat telehint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt, azzal elkezdi a seprűvel verni a tehenet.
– No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!
De biz az a sok munka mind kárbaveszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utoljára mit volt mit tenni, le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg odaadták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partjára, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy késsel.
Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak körülötte. Uccu! neki se kell egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok pacal közül:
– Meg ne szúrj, te!
A szegény szolgáló majd hogy hanyatt nem esett ijedtében. Elhajította a belet, futott haza, amint csak az Isten futnia engedte s elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mingyárt felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert akörül minden olyan ördöngös, úgy tele van az ördöggel, boszorkánnyal, hogy még olyat senki se hallott. De hisz ő többet hozzá nem nyúl egy ujjal sem; nem ő!
A belet pedig, ami ott maradt a vízparton, egy kódorgó éhes farkas megette Jankóval együtt. El volt aztán Jankó szép csendesen a farkas gyomrában. Hanem két-három nap mulva unni kezdte a dolgot: »Nem jól megy ez így sehogy; ki kellene innen valahogy jutni.« De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a csíkban, amúgy könnyűszerrel biz onnan ki nem jöhetett. Mit csináljon, mit csináljon? Holta napjáig csak nem maradhat a farkas gyomrában! Utoljára aztán azt gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint akit nyúznak:
– Elébe a farkasnak, elébe a farkasnak!
A farkas se vette tréfára a dolgot, megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni, a farkát a lába közé csapta, nyargalt, amint csak bírt. De mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó. A farkas nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt, szaladt, míg a lába bírta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végignyúlt a földön, búcsút vett az árnyékvilágtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján. Szétnézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak? Hát mit látott? Nem mást, mint egy szép palotát. Nem igen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akárki lakik ott, megtudakolja tőle, melyik szöglete ez a világnak? Akkor aztán, ha ezt megtudja, vagy csá’ vagy hajsz, valamerre.
Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy cifra szobába. Hát ott látta az apját, meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de meg azok is; elmondták neki, hogy abból az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak így meg.
– De most már, kedves gyermekünk, ne is menj sehova, maradjunk együtt, éljünk együtt holtunk napjáig.
Jankó is beleegyezett, otthon maradt. Tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem haltak.