Volt egyszer három fiútestvér: az egyikük mindkét szemére vak volt, a második mindkét lábára béna, a harmadik meg anyaszült meztelen. Ezek hárman elmentek egy szép napon az erdőbe madárfészket szedni.
Hát ahogy mentek az erdőben, egyszer csak a vak meglátott egy nyulat, amint kiugrott a bozótból. Alig, hogy szólt a testvéreinek, a béna máris szélsebesen utánaeredt a nyúlnak, és még mielőtt bárki egyet szólhatott volna, már meg is fogta a hátsó két lábát. Nem tudták azonban, hogyan is juttassák haza a foglyul ejtett nyulat.
Akkor megszólalt a mezítelen:
– Adjátok csak ide! – és azzal bedugta a nyulat a zsebébe.
Annyira megörültek a jó fogásnak, hogy még a madárfészkekről is elfelejtkeztek, és megindultak hazafelé. Útközben azonban vitába keveredtek egymással, hogy most melyiküké is legyen hát a nyúl? És ezt nem is volt olyan könnyű eldönteni, mint gondolnátok!
– Én láttam meg először! – mondta a vak.
– Mi haszna, hogy megláttad? – vetette ellen a béna. – Én fogtam meg, tehát enyém a nyúl!
– Igen ám, de ha én nem dugom a zsebembe – szólalt meg a mezítelen -, szélnek kellett volna eresztenetek az erdőben. Így hát a nyúl engem illet!
Így vitatkozott egymás közt a három fivér, és egyikük sem akart engedni. Végül arra a bölcs gondolatra jutottak, hogy a bíró döntse el a vitát, így hát egyenesen annak a házához mentek, és nagy szerencséjükre otthon is találták. Egymás után sorjában mindhármuknak el kellett mondaniuk előtte a történteket. Mikor a harmadik is végére ért az elbeszélésnek, a bíró megszólalt:
– Ó, ti derék emberek! Amint hallom, mindhárman nagyszerűen értitek a hazudozást. Így hát azé lesz közületek a nyúl, amelyikőtök a legnagyobbat hazudja nekem!
A vak nyomban rákezdett:
– Apámnak valaha rengeteg juha volt, s nekem kellett az állatokat mindennap itatáshoz terelni. Mikor egyszer megint éppen a patakra hajtottam őket, az be volt fagyva. Sokáig tanácstalanul álltam a parton, mert nem hajthattam haza apám juhait anélkül, hogy megitattam volna őket, és a közelben sehol sem találtam fejszét, amivel átvághattam volna a jégpáncélt. Sokáig töprengtem, mitévő legyek? Végre rájöttem: végigfeküdtem a jégen, és a saját fejemmel akkora léket ütöttem rajta, hogy annál aztán valamennyi juh teleihatta magát. Mikor aztán már hazafelé hajtottam a nyájamat, fölnéztem a patak partján lévő fűzfákra, hát ott meg borsót csépeltek a cséplők, hogy a borsószemek úgy röpködtek szerteszét, akár a jégeső.
“Adjon isten jó napot, ti gazember cséplők!” – kiáltottam oda nekik.
“Köszönjük, te fejetlen ember!” – hangzott felém a válasz.
Csodálkozva és rémülten kaptam a fejemhez, s hát éreztem ám, hogy nincsen többé fejem.
“Na, most aztán legalább nem fájhat többé a fejem – gondoltam magamban. – De hátha azért még szükségem lenne rá? Vajon hol is hagyhattam el? Nem esett-e le, amikor léket vágtam vele a jégbe, és nem maradt-e ott elgondolkoztomban?”
Gyorsan sarkon fordultam, és nagy örömömre már messziről láttam, hogy bizony ott fekszik az én fejem a lék szélén, a jégen. Eközben azonban egy tyúk – mivel a szám tátva maradt – négy tojást rakott belé. Gyorsan újra föltettem a fejemet a nyakamra, és baj nélkül hazaértem. Apám nagyon elégedett volt velem, és lám, még valami különös dolog is történt aztán. A melegtől kikeltek a fejemben a tojások, és a kiscsirkék a számon és az orromon keresztül kirepültek, úgyhogy az egész udvarunk egyszeriben tele lett csirkékkel, anyám nagy örömére.
Mikor a vak fiú befejezte meséjét, a bíró így szólt:
– Hát ha ez mind igaz, akkor ez egy eget verő hazugság! No, de halljuk a következőt!
Erre a béna fivér kezdett bele mondókájába:
– Apámnak volt egyszer egy öreg lova, azt kölcsönkérték tőle a szomszédok, valahányszor az erdőbe mentek fáért. Egyszer megint elment két szomszéd apám lovával az erdőbe. Az állatot odakötötték egy fához, azután erőteljesen csapkodni kezdték a fejszéikkel, ki akarván azt dönteni. Akkor az egyikük kezéből kicsúszott a fejsze, és a ló oldalába fúródott. Az ember rémülten állt a sebesült ló előtt, tanácstalanul és tettre képtelenül szemlélve a vérző sebet, és így kiáltott fel:
“Uramisten, hát sohasem áll el ez a vérfolyam?”
“Egyet se félj! – vigasztalta a másik. – Levágunk néhány rőzseágat, és azzal befonjuk a sebét.”
És ketten hamarosan egész halom rőzsét vágtak össze, és azzal befonták a ló sebesült oldalát. Ezzel ugyan meggyógyították a lovat, annak azonban az éjszaka folyamán akkora erdő nőtt az oldalán, hogy rövid időn belül jöttek a cigányok: a Midi és a Bódi, a Tucu és a Villa – a többinek a neve már nem jut az eszembe -, hogy fát lopjanak onnan, és ebből apámnak nagy baja és sok bosszúsága származott… Így jár az – mondta a sánta -, aki kölcsönadja a lovát. Egyhamar nem csinálok ilyent!
Ez volt hát a sánta meséje. A bíró azonban így szólt:
– Éppúgy igazat mondtál, akár a testvéred. De lássuk, mit tud közületek a harmadik?
Arra a meztelen fiú kezdett bele mondókájába:
– Apámnak valaha rengeteg méhkaptára volt, és valamennyi tele volt méhekkel. Nekem minden este meg kellett számolnom őket, mikor hazatértek a mezőről. Egy este éppen megint a hazafelé szállingózó méhecskéket számoltam, kénytelen voltam azonban jelenteni apámnak, hogy egy méh hiányzik. Az apám dühösen rám rivallt:
“Eredj és keresd meg a méhet, különben meggyűlik velem a bajod!”
Mit tehettem volna? Persze jó lett volna tudni, merre is induljak hát el. Aggódva kiszaladtam a mezőre, és hét határban kerestem, de nem akadtam az elveszett méh nyomára. Végre a nyolcadik határban találtam egy parasztot, aki egy méhet fogott az ekéje elé az ökre mellé, és éppen akkor vágott végig rajta az ostorral.
“Hogy jut eszedbe a más jószágával szántani?” – kiáltottam rá felháborodva.
A paraszt bocsánatot kért, és elmesélte, hogy egyik ökre belezuhant a szakadékba. Akkor szerencséjére meglátta a méhet, és azon nyomban befogta a hiányzó ökör helyére. Nem akarta azonban megtartani magának, csupán arra gondolt: mire jó az, ha a méh összevissza kószál a határban, hálából azért, hogy este majd hazaviszi a gazdájának, a méh is tehet őneki némi szolgálatot.
Ezt az alapos indokolást hallva, megbocsátottam ugyan az embernek, de ragaszkodtam hozzá, hogy késedelem nélkül fogja ki a méhet, és amikor közelebbről megvizsgáltam, és láttam, hogy az iga csupán felsebezte a méh nyakát, újabb szemrehányásokat tettem a parasztnak.
Ilyen állapotban nem vihettem haza a méhet apámnak, mert rögtön ellátta volna a bajomat. Így hát annak az embernek a tanácsára, aki munka közben használta a méhünket, odamentem egy diófához, hogy gyógyszerként néhány diófalevelet tegyek a méh sebes nyakára. Sietségemben a levelekkel együtt egy diót is felmarkoltam a földről, és a levelekkel együtt rákötöttem a méh tarkójára. Egyetlen éjszaka leforgása alatt hatalmas diófa nőtt a szem dióból a méh nyakán, s amikor a dió megérett, a fiúk, valahányszor iskolába menet elmentek az apám kertje mellett – ahogy ez már történni szokott -, göröngyökkel dobálták a diót.
Elképzelhető, hogy ez bizony nem tetszett túlságosan az apámnak, pedig ennek is megvolt a maga jó oldala. Egy idő múlva a fiúk akkora halom rögöt dobáltak be a kertünkbe, hogy apám azt mondta:
“Miért hagynánk itt kihasználatlanul heverni ezt a földrakást? Fölszántjuk és bevetjük zabbal.”
Így is történt. Mikor aztán a zab megérett, apám kezembe nyomta a sarlót, és megparancsolta, hogy arassam le a zabot. Az aratás különben sem valami könnyű munka, a zabaratás azonban éppenséggel nehéz – ezért arattatnak a mi vidékünkön annyian másokkal -, nekem azonban hozzá kellett fogni a munkához, mert apám igen szigorú ember volt, vele nem lehetett ellenkezni, és jaj volt annak, aki azon nyomban szót nem fogadott neki!
Alig fogtam azonban neki a munkának, amikor nagy örömömre egy nyúl ugrott fel mellettem. No, gondoltam magamban, majd mindjárt megkönnyítem én a munkámat! Azon nyomban olyan szerencsésen hajítottam sarlómat a nyúl felé, hogy a nyele éppen a hátsó lábai között állt meg, a pengéje pedig vágásra készen előreállt. Az így eltalált nyúl kénytelen volt azután a zabföldön föl-alá futkosni, és egy-kettőre az utolsó zabszárat is learatta!
– Nem az a nyúl volt ez véletlenül, amelyiket ma idehoztál a zsebedben? – kérdezte tőle a bíró.
– De bizony, ugyanaz volt – felelte a meztelen fiú.
– Akkor hát ezek szerint a nyúl vitathatatlanul a te tulajdonod volt, és az is marad – döntötte el a vitát a bíró. – Lehetnél azonban olyan jóságos, hogy a fivéreidnek is adsz belőle egy-egy csirkecombot, hiszen igazán becsületesen rászolgáltak a hazugságaikkal!