Akkor volt az, amiről én mesélek, amikor Krisztus a Földön járt. Elindult Krisztus urunk Szent Péterrel, hogy lássa, vajon jó vagy rossz ember van-e több a Földön.
Krisztus urunk is, Péter is koldusgúnyában jártak, nehogy az emberek megismerjék.
Amint mennek, mendegélnek, szembejön velük egy aranyos, gyémántos hintó. És azon az aranyos, gyémántos hintón egy királykisasszony, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Összecsapja kezét Szent Péter, s mondja:
– Jaj de szép leány ez, uram! Ha a lelke is olyan szép, mint az arca, neki jár a legelső hely a Mennyországban.
Mondá Jézus:
– Várj egy kicsit Péter, várj! Majd mindjárt meglátjuk.
Abban a pillanatban köszönti Jézus nagy alázatosan a királykisasszonyt, s kérdi:
– Ha meg nem sérteném, felséges királykisasszony, ebbe s ebbe a városba iparkodunk, ugyan bizony jó helyen járunk-e?
Rákiáltott a királykisasszony nagy büszkén:
– Majd én ilyen koldusnépekkel szóba állok!
Péter megcsóválta a fejét.
– No, uram, ez ugyan szépen kifizetett minket.
– Egyet se békétlenkedjél, Péter – mondá Krisztus urunk. – Egy kicsit kevély, de talán nem is olyan rosszlelkű. Hiszen majd meglátjuk, no, hogy milyen helye lesz a Mennyországban.
Azzal továbbmentek, s útközben egy juhászt kérdezett meg Jézus, aki a nyája mellett heverészett, hogy jó úton járnak-e ez s ez város felé.
A juhász egy szó nem sok, annyit sem válaszolt, csak a bocskoros lábát mozgatta meg egy kicsit, s a talpával mutatott a város felé.
Mérgelődött Péter szörnyen. Fájt a szívének erősen, hogy csupa rossz emberekkel találkoznak. Mert ő mindig azt hitte, hogy több a jó ember a Földön, mint a rossz.
Mentek tovább. Értek egy patakhoz. A patak partján egy fiatalasszony mosott, s Krisztus urunk ettől is megkérdezte, hogy merre van ez s ez a város.
Hát ez az asszony egyszeriben félbehagyta a mosást. Melléjük szegődött, elment velük messzire. Magyarázta, mutogatta nagy barátságosan, hogy merre van a város.
De bezzeg jó kedve lett Péternek. Hát mégsem mind rosszak az emberek. Mikor aztán elbúcsúztak egymástól, azt mondja:
– Na, uram, már vagy lesz jó dolga a kevély királykisasszonynak s annak a lusta juhásznak a Mennyországban, vagy nem, de már ennek az asszonynak jó dolga lesz a Földön is, a Mennyországban is.
– Hiszen majd meglátjuk, Péter – mondá Krisztus. – Annyit már mostan mondhatok neked, hogy ez az asszony felesége lesz a lusta juhásznak.
Nem tetszett Péternek ez a beszéd, de nem mert szólani. Tudja Krisztus, hogy mit csinál.
Továbbmentek, s bejártak országot-világot. Aztán úgy egy esztendő, két esztendő múlva visszafordultak, s éppen azon az úton jöttek el, ahol azzal a jólelkű asszonnyal találkoztak volt.
Hát éppen mikor ahhoz a patakhoz érnének, jön szembe velük egy lakodalmas nép nagy muzsikaszóval, kurjongatással. Nézik a fiatal párt, s hát éppen a lusta juhász meg a jólelkű asszony mennek esküvőre.
– Úgy-e megmondtam, hogy a jólelkű asszony felesége lesz a lusta juhásznak – mondá Jézus, s mosolygott.
Azzal továbbmentek. Éppen abba a városba vetődtek, ahol a kevély királykisasszony lakott. Amint mennek a piacon, látják, hogy nagy sereg ember verődött össze, erősen beszélnek valami különös dologról. Odamennek, közéjük vegyülnek ők is, hadd hallják, hogy miről foly a beszéd.
Éppen arra érkeztek, mikor egy ember azt mondja:
– Hiszen igaz, hogy egy kicsit kevély volt a királykisasszony, de a király mégis erősen kegyetlenül bánt vele.
Kérdi Péter az emberektől, hogy mi történt.
– Azt mondják az emberek, hogy a királykisasszonyról a hercegúrfiak – akikhez nem akart feleségül menni – mindenféle csúf dolgokat beszéltek, s olyan rossz hírbe keverték, hogy a király kiküldötte vadászával az erdőbe, s megparancsolta, hogy ott ölje meg, s bizonyságul hozza haza a királykisasszony szívét s a máját.
– Hej, hej – mondja Péter -, hallod-e, uram, mi történt? Én is amondó vagyok, uram, hogy ennyit nem érdemelt a királykisasszony. Jer, uram, menjünk az erdőbe, s ha még lehet, segítsünk rajta.
– Jól van – mondá Jézus -, menjünk.
Bemennek az erdőbe, s amint egy nagy sűrűséghez érnek, vércseppeket találnak a földön.
Felsóhajt Péter:
– Visszafordulhatunk, uram. Ezt, szegényt, már megölték.
Mondá Jézus:
– Ne csüggedj, Péter, bízzál a te uradban, s kövess!
Mentek tovább, s ahogy a sűrűségből kiértek, egy szép tisztáson megtalálták a királykisasszonyt. Ott feküdött egy nagy fának az árnyékában, aludott szépen.
Nagyot kiált Péter örömében:
– Nézd, uram, nem ölték meg!
A királykisasszony fölijed álmából, azt hiszi, hogy ezek az emberek is meg akarják ölni, s szörnyű sikoltozással el akar szaladni.
De Krisztus megállította, s mondá szelíd szóval:
– Ne fuss, leányom, mi nem bántunk téged.
A királykisasszony nekibátorodott. Elmondta, hogy a vadász megkegyelmezett az életének. Lelőtt egy őzet, s annak a szívét s a máját vitte haza. De megfogadta a vadásznak esküszóval, hogy ki nem megy az erdőből.
– Jól van, leányom – mondá Krisztus -, amit a vadásznak fogadtál, tartsd is meg, mert különben szörnyű halálnak halálával halatja meg a te apád. Hanem hogy egyedül ne kelljen élned ebben a rengeteg erdőben, ma éjjel az Isten egy gyermekkel áld meg téged. Nesze, adok neked egy kardot. Ezt kösd a fiadnak az oldalára, amint megszületik. De jól megjegyezd, hogy ezt a kardot sem éjjel, sem nappal nem szabad leoldani! Ím, adok neked egy kulacsot s egy kosaracskát. Ebből a kulacsból a víz s ebből a kosaracskából a kenyér addig ki nem fogy, míg a fiad akkorára nem növekedik, hogy maga is meg tudja szerezni a mindennapi kenyeret.
Krisztus urunk továbbment Szent Péterrel. Meg sem hallgatta a királykisasszony hálálkodását.
Éhes volt, szomjas volt szegény. Leült a fa alá, elévette a kosaracskát, s hát tele van ropogós fehér cipóval s mindenféle jó ételekkel. Szájához emeli a kulacsot, s kotyogott ki belőle Isten áldott jó vize. Aztán lefeküdt, elaludt.
Reggel felébred, s hát mit látnak szemei! Egy szép aranyhajú gyermek szuszogott-maszogott mellette, s édesen a kebelére borult. Hej, édes Istenem! örült a szegény királykisasszony. Mindjárt fogta a kardot, s felkötötte a fiúnak az oldalára.
De amint köti a kardot – halljatok csudát! -, megszólal a gyermek:
– Édesanyám, nem jól köti a kardot, bal felől szokták azt kötni, nem jobb felől.
Hát jól van, felköti a kardot bal felől. De amint köti, látja, hogy szemlátomást növekedik a fiú. Amire este lett, akkora volt a fiú, mint más gyerek ötesztendős korában.
Másnap már tízesztendős gyereket mutatott. Harmadnap már derék nagy legény volt.
Összecsapta kezét a királykisasszony, s mondja:
– Ó, lelkem, drága fiam, már nagy legény vagy, s még nevet sem adtam neked.
Gondolkozik, gondolkozik, hogy minek is nevezze. Ő bizony egyet gondolt, s elnevezi Hirtelennőttnek.
Hanem Krisztus azt mondta volt, hogy csak addig tart a kenyér a kosárban, míg a fiú nagyra nevekedik. Nem is volt negyednap reggel a kosaracskában egy morzsa nem sok, annyi sem.
– Hát édes fiam – mondá az anyja -, már csak indulj kenyér után, mert különben itt éhen veszünk mind a ketten.
Elment Hirtelennőtt, vissza is került estére, de semmit sem hozott. Nagy volt a szomorúság: mi lesz velük? Sem kenyér, sem víz.
Másnap megint útnak eredt Hirtelennőtt. Amint bódorog az erdőben, kiér egy nagy tisztásra, s ottan meglát egy nagy kőházat. Belép az udvarba, s látja, hogy egy gyermekarcú nagy kamasz legény a porban játszadozik.
Az ám, ez a gyermek az óriás fia volt, mert az lakott a házban. Rákiált Hirtelennőtt a gyermekre, még nyakon is teremti.
– Hát te ilyen, olyan, nem szégyelled magadat, hogy ilyen nagy kamasz létedre a porban játszadozol?
Fölugrik az óriásfiú, beszalad éktelen bőgéssel a házba, s panaszolja az apjának meg a bátyjának, hogy mi történt vele.
Az öreg óriás az idősebb fiával éppen követ morzsolt kenyérlisztnek. Kimennek az udvarra, s szörnyű haragra gerjed az óriás, amikor látja, hogy egy ilyen haszontalan kis legény meri bántani az ő gyerekét. Fölemeli a kezét, hogy egy kicsit megtapogassa Hirtelennőttet. De Hirtelennőtt sem dugta össze a kezét, kirántotta a kardját, s úgy lenyisszentette az óriás jobb karját, mintha ott sem lett volna.
Nagyot ordít az óriás, bal kezével felkap egy rettentő nagy követ, hogy fejbe vágja Hirtelennőttet, de amikor felkapta, ezt a karját is levágta Hirtelennőtt.
Jön az idősebb fiú, szembeszáll ez is vele, de már ezt miszlikbe* vágta. Akkor fordult az óriásgyermeknek, de ez addig könyörgött, addig rimánkodott, hogy meghagyta az életét.
Az életét meghagyta, hanem egy hordóba befenekelte, hogy majd bosszút ne állhasson az apjáért s a bátyjáért. Aztán mindenféle jó ételt-italt összeszedett a háznál, s elvitte az édesanyjának. Ettek-ittak, s még aznap beköltöztek az óriás házába.
Telt-múlt az idő. Hirtelennőtt mindennap eljárt vadászni. Az anyja pedig otthon ült, főzött, sütött, takarított. Nem is tudta, hogy még más eleven lélek is van a háznál.
Egyszer, míg a fia odavolt, bemegy a kamarába, s keserves nyöszörgést hall ottan. Kérdi:
– Ki van itt?
Felel az óriásgyermek:
– Én vagyok, lelkem, drága asszonyom, az óriás legkisebb fia. Az isten áldja meg, üssön le egy abroncsot a hordóról, mert mindennap növök, s nem férek már benne!
Megsajnálta Hirtelennőtt anyja az óriást, leütött a hordóról egy abroncsot, aztán egy kicsit kieresztette, hogy legalább kinyújtózkodjék szegény. De Hirtelennőttnek nem merte mondani, hogy beszélt az óriással. Aztán mindennap be-bement a kamarába, míg a fia odajárt. Eldiskurálgatott vele, s beszéd közben azt is elmondta egyszer, hogy kitől kapta azt a csudakardot. Hogy azt az ő fia sem éjjel, sem nappal le nem oldja.
Gondolta az óriásgyermek: “Megállj! Tudok most már valamit. Majd az én kezembe kerül az a kard!”
Egyszer nagy erős betegségbe esik Hirtelennőtt anyja. Ami csudafű volt az erdőben, mind összeszedte Hirtelennőtt, de semmit sem használt.
Kijön az óriásfiú a kamarából, elejébe áll Hirtelennőttnek, s azt mondja:
– No, te Hirtelennőtt, a te anyád jót tett velem. Tudtodon kívül megengedte, hogy amíg te odajársz, kijárhassak a hordóból. Jótétel helyébe jót várj. Én megmondom, hogy mitől gyógyulhat meg az édesanyád. Ma éjjel tedd le a kardodat, s feküdj az édesanyád ágyába. Majd meglátod, holnap reggel nem lesz semmi baja.
Megörült Hirtelennőtt, nem is gondolt arra, hogy az óriásgyermek el akarja őt pusztítani. Megfogadta a szavát, s este leoldotta a kardot. Az anyját fektette a maga ágyába, ő lefeküdt az anyja ágyába, s azzal elaludt.
Hiszen csak azt várta az óriásfiú. Éjjel szép lassan beorozkodott* a szobába, elvette a kardot, ezer darabba vagdalta Hirtelennőttet, s minden csontját-bontját, porcikáját kidobta az ablakon a szemétbe. Az anyját nem bántotta. Azt mondta neki:
– Te jó voltál hozzám, meghagyom az életedet.
Hanem amikor az óriásfiú kidobálta Hirtelennőtt csontját-bontját, porcikáját, mi történt?
Éppen akkor ment arra egy asszony. Szépen fölszedte Hirtelennőttnek minden ízét, porcikáját, beletette a kosarába, s hazavitte.
Ez az asszony özvegyasszony volt. Az ő urát is az óriások pusztították el. Egyetlen leányával, egy szépséges szép leánnyal lakott nem messze innét, egy tisztáson. Ettől a tisztástól nem messze volt egy csudaforrás. Szalasztotta a leányát, hogy hozzon onnét vizet. Azzal megöntözték Hirtelennőtt testét, s hát egyszerre csak megelevenedett, s még szebb, erősebb lett, mint volt annak előtte.
Mindjárt akart visszamenni az anyja után, de az özvegyasszony lebeszélte, hogy ne menjen még, hadd erősödjék egy kicsit. Mert az óriásfiúnál a kard, s bizonyosan összevagdalja ismét.
– Már egy életem, egy halálom – mondá Hirtelennőtt -, megyek, s hogyha élek, visszajövök én még hozzátok.
– Hát jól van – mondá az özvegyasszony, s mikor elindult, valami csudaírrel megkente Hirtelennőtt homlokát. Mondta most az asszony:
– Bucskázz keresztül a fejeden!
Hirtelennőtt keresztülbucskázott a fején, s gyönyörű szép fehér hattyú lett belőle. Akkor aztán azt mondta Hirtelennőttnek az asszony:
– Na, most repülj az óriás csűrének a tetejére. Annak a csűrnek a tetején van egy kalitka. Abba menj bele! Éppen most repült el az óriás kedves hattyúja, s ha téged ott meglát, azt hiszi, hogy az elveszett hattyú került vissza. Majd felmászik a csűr tetejére, hogy a kalitka ajtaját betegye. Te, amíg ő felfelé mászik, röppenj ki a kalitkából, szállj le az udvarra. Ott bucskázzál keresztül a fejeden, ismét ember lesz belőled. Akkor aztán be a házba, vegyed a kardot, s a többi a te dolgod.
Úgy tett Hirtelennőtt, amint az asszony tanácsolta. S mire az óriásfiú észrevette magát, kezében volt már a kard, s miszlikbe vágta az óriásfiút.
De már ennek az örömére meggyógyult az édesanyja is: nem kellett semmiféle csudaorvosság. Aztán szépen elsétáltak az özvegyasszony házához. S ott még aznap megtartották a lakodalmat.
Az ám! De ti még nem is tudjátok, hogy ki volt az az özvegyasszony. Ez az özvegyasszony annak a lusta juhásznak volt a felesége. Krisztus urunknak volt az akaratja, hogy a kevély királykisasszonynak s a jólelkű szegény asszonynak gyermekéből egy pár legyen.
No de ez aztán igazi egy pár ember is volt. Holnap legyenek a ti vendégeitek!