– Ma miről fogsz nekem mesélni? – kérdezte a Kisfiú Rémusz bácsitól.
Rémusz bácsi úgy tett, mintha csodálkoznék.
– Hát nem azt beszéltük meg tegnap, hogy legközelebb te mesélsz nekem?
– Nem! – kiáltotta a Kisfiú. – Azt beszéltük meg, hogy mindig te mesélsz, és én néha segítek.
– Igazán? – ráncolta a homlokát az öreg. – Látod, milyen feledékeny vagyok!
– Nem vagy feledékeny – válaszolta a Kisfiú. – A mesékre is nagyon jól emlékszel.
– Hát akkor hogy lehet, hogy mégsem emlékszem arra, ami tegnap történt?
– Úgy, hogy tréfálsz – felelte a Kisfiú.
– Miért gondolod, hogy tréfálok? – kérdezte az öreg.
– Azért, mert látom rajtad. És különben is, ott ülsz a mesemondó padon.
Rémusz bácsi elnevette magát.
– Ami igaz, az igaz – mondta. – Itt ülök a mesemondó padon. És ha már egyszer itt ülök, kezdem is a mesét.
Egyszer azon vitatkoztak az állatok, hogy melyikük tud jobban nevetni.
– Én néha akkorát nevetek, hogy az oldalam is belefájdul – mondta a Medve.
– Velem akárhányszor megesik, hogy a négy lábamon sem bírok megállani a nagy kacagástól – felelte a Róka.
– Nekem még a falat is a torkomon akad, ha hirtelen elfog a nevetés – tódította a Farkas.
– Én nem nevetek ilyen nagyokat – jelentette ki a Mókus. – Én csak kicsiket nevetek, de egész nap.
– Én viszont igen-igen ritkán nevetek – mondta a Bika. – Ha azonban egyszer nekifogok, az én nevetésemtől visszhangzik az egész határ.
– Igazán nevetni való, ahogy a nevetésről vitatkoztok – nevetett a Gerle. – Nem az a kérdés, hogy ki nevet gyakrabban vagy hangosabban. A kérdés az, hogy ki nevet szebben. Márpedig arról még vitatkozni sem lehet, hogy a legszebben én nevetek!
– Ezt semmiképpen sem ismerhetem el – szólt közbe Mezeiné asszonyság. – Hallgassátok csak meg az én báránykisasszony leányaimat! Nincs, aki azoknál szebben vihog, és még ezenfelül gyakrabban is, hangosabban is!
Mindenki szólt valamit, mindenkinek volt valami dicsekednivalója, csak a Nyúl hallgatott.
– Hát neked egy szavad sincs a dologhoz? – kérdezték a többiek. – Te talán nem tudsz nevetni?
– Már hogyne tudnék! – felelte a Nyúl. – De hát én nem nevetek akárhol. Ha nevetni van kedvem, elmegyek a nevetőhelyemre.
– Hová? – ámuldoztak az állatok. – A nevetőhelyedre? Hát az meg micsoda?
– Hogyan? – kiáltotta a Nyúl. – Nem tudjátok, mi a nevetőhely? Nektek talán nincs is nevetőhelyetek?
– Nincs – vallották be az állatok.
Mindjárt meg is kérték a Nyulat, hogy magyarázza meg, miféle hely az a nevetőhely, mert ők is szívesen szereznének affélét.
– Van egy hely az erdőben – válaszolta a Nyúl -, ahol elfelejtek minden bajt, bosszúságot, és tüstént olyan nevethetnékem támad, mintha a talpamat csiklandoznák. Ott aztán addig nevetek, ameddig kedvem tartja. Ha megelégeltem, hazajövök.
– Nem mutatnád meg nekünk azt a helyet? – kérdezték az állatok.
– Miért ne? – felelte a Nyúl. – De egyszerre csak egy állat jöhet velem. Mert ha többen jönnétek, még elrontanátok az egész helyet.
Elsőnek a Róka ugrott fel.
– Én megyek! Ugye, engem viszel elsőnek? Hiszen én vagyok a legjobb barátod!
Vajon miért volt olyan serény a Róka? Azért, mert arra számított, hogy ott kint az erdőn, ahol senki sem látja, senki sem hallja, végre megfoghatja a Nyulat.
– Csak nem mégy vele kettesben az erdőbe? – súgta a Nyúl fülébe aggodalmasan a Teknős.
– Ne félts engem! – mosolygott a Nyúl.
A Nyúl és a Róka kiment az erdőbe. Egy tisztáson megállt a Nyúl.
– Megérkeztünk – mondta.
– Ez az a híres nevetőhely? – biggyesztette el a száját a Róka. – Mondhatom, hogy cseppet sincs jobb kedvem, mint amikor elindultunk.
– Ne türelmetlenkedjél! – intette a Nyúl. – Lesz itt nevetés rögtön, olyan, hogy különb se kell. Csak megtedd, amit mondok.
– Mit tegyek? – tudakolta a Róka.
– Látod ott azt a bambuszsort, mellette pedig azt a feketeszeder-sort?
– Látom.
– No, hát: a kettő között szaladj végig, amilyen gyorsan csak bírsz, egészen addig a vastag fenyőfáig!
A Róka elfutott. A fenyőfánál megállt.
– És most?
– Szaladj vissza.
A Róka megtette ezt is.
– Egy csepp nevethetnékem sincs – jelentette ki.
– Behunyt szemmel szaladtál? – kérdezte a Nyúl.
– Nem én!
– No lám: ez a hiba. Rohanj végig még egyszer a bambuszsor meg a feketeszeder-sor között, de közben ki ne nyisd a szemedet!
A Róka nekiiramodott. Egy kicsit imbolygott, botladozott, mert szót fogadott a Nyúlnak: futtában sem nyitotta ki a szemét. Szaladt, szaladt – egyenesen neki a vastag törzsű fenyőfának.
Nagyot koppant a Róka feje a fa derekán.
– Jujjujjuj! – üvöltött a Róka. – Beszakadt a fejem, diribdarabra tört!
Hát beszakadni éppen nem szakadt be, diribdarabra sem tört a Róka feje, de az igaz, hogy csúful festett, mert akkorára dagadt hirtelen, mint egy kisebbfajta hordó.
A Nyúl nem állhatta meg nevetés nélkül, ahogy rápillantott. Végig-hemperedett a mohán, és fektében, gurultában is rázta a kacagás.
Amikor valamelyest lecsillapodott, megkérdezte a Rókától:
– No, hogy tetszik a nevetőhelyem? Remélem, kellemesen érezted magad, és máskor is eljössz egy jó kis nevetésre.
– Nevetésre? – vonított dühösen a Róka. – Inkább sírni volna kedvem! Hiszen még a szemem is bedagadt attól a nagy ütéstől!
– Nini! – adta a Nyúl a meglepettet. – Most látom csak, mekkorára dagadt a fejed! Mi történt veled? Csak nem rohantál fejjel a fának?
– De bizony, nekirohantam.
– Hogy tehettél ilyent? – csóválta a fejét a Nyúl. – Hát nem figyelmeztettelek, hogy semmiképpen be ne hunyd a szemedet, miközben a bambuszsor meg a feketeszeder-sor között szaladsz?
A Róka a fejfájástól annyira megzavarodott, hogy ő maga sem tudta már, mi az igazság: azt tanácsolta-e a Nyúl, hogy hunyja be a szemét, vagy azt, hogy tartsa nyitva.
– Azt mondtad, hogy ez a hely nevetőhely – nyögte panaszosan.
– Ezt mondom most is – bólintott a Nyúl.
– És azt ígérted, hogy lesz mindjárt nevetés, olyan, hogy különb se kell.
– Volt is! – felelte a Nyúl. – Nem hallottad, hogy mekkorát nevettem?
Csak most kapott észbe a Róka.
– No, megállj! – vicsorgatta a fogát. – Majd adok neked, amiért ilyen csúnyán becsaptál!
– Becsaptalak? Én? – tiltakozott a Nyúl. – Mindig is azt mondtam, hogy ez az én nevetőhelyem. Egyetlen szóval sem ígértem, hogy te fogsz nevetni.
A Róka nem is tudta hamarjában, hogy mit feleljen. A fejét tapogatta mérgesen, tehetetlenül.
A Nyúl nem állhatta meg, hogy ne hahotázzon még egyet. Azután – lippiti-klippiti – fürgén hazafutott.
– Nekem is van nevetőhelyem – mondta a Kisfiú.
– Igazán? – felelte Rémusz bácsi. – Eddig sosem mondtad.
– Most mondom.
– És elvezetnél arra a nevetőhelyre, ha megkérnélek rá?
– Nem – válaszolta a Kisfiú -, nem vezetlek el.
– Miért nem? – kérdezte sértődötten az öreg.
– Azért – nevetett a Kisfiú, mert az én nevetőhelyem itt van. Ez az én nevetőhelyem.
– No de ilyent! – csapta össze a kezét Rémusz bácsi. – Éppen itt van az én nevetőhelyem is! Hát most mit csináljunk?
– Nevessünk együtt – ajánlotta a Kisfiú.
– Nagyon helyes – mondta Rémusz bácsi. – Ha már közös nevetőhelyünk van, leghelyesebb, ha együtt nevetünk.
Nevettek is mind a ketten, sokáig, sokáig – nem is tudták egészen pontosan, hogy min nevetnek.