Volt egyszer egy gazdag molnár s ennek egyetlenegy leánya. Elmegy a molnár feleségével lakodalomba, s a leányt otthon hagyják házőrzőnek. Amint otthon üldögélne, csak beállít tizenkét tolvajlegény, s azt mondják a leánynak, hogy egyszeriben bort teremtsen nekik, ha az élete kedves.
Haj, megijed a leány, édes Jézusom, fog egy kártyust, s azzal lemegy a pincébe. De a pince ajtaja zárva volt, s az ablakon kellett hogy bemásszon. Mikor jó ideig lenn volt, kikiált az ablakon a tolvajoknak:
– Jöjjenek csak ide kietek, s másszanak bé az ablakon, mert nem tudom a hordót csapra ütni!
A tolvajok oda is mennek, s elkezdenek egyenként az ablakon bemászni. A leány pedig ezalatt elékapott egy faragó fejszét, s ahogy egy tolvaj bedugta fejét az ablakon, mindjárt lenyisszentette, s a testét behúzta a pincébe. Tizenegy tolvajnak elvágta a nyakát, de a tizenkettedik valahogy bé talál nézni, meglátta, hogy társai milyen csúful jártak, s hirtelen visszakapta a fejét. De mégsem ránthatá vissza idejében, mert a feje tetejéből egy darabot lenyisszentett a leány.
Uzsgyi neki, vesd el magad! megfutamodott a tizenkettedik tolvajlegény, s hazáig meg sem állott.
Telik-múlik az idő. Eltelik egy esztendő. Egyszer csak egy legény jő a molnárhoz, s kéri, hogy fogadja meg szolgának. A molnár bizony meg is fogadja.
Szép volt, ügyes volt a legény, a molnár leánya bizony belé talált habarodni. No, ha úgy, bizony a legény mindjárt meg is kérte a kezét, s a molnár azt mondta:
– Ásó, kapa válasszon el egymástól!
Nagy lakodalmat csaptak, s azzal az éfiú pár elköltözött a legény hazájába.
Amint mentek, mendegéltek, egy nagy rengeteg erdőbe értek.
Azt mondja az éfi ember:
– Hallod-e, feleség, üljünk le egy fa alá.
– Én bizony nem is bánom, hallá-e.
Azzal leültek.
Az éfi ember most a fejét a felesége ölébe hajtotta, s azt mondja neki:
– Feleség, nézz egy kicsit a fejembe.
Néz az asszony, néz az ura fejibe, s hát Szűz Mária, Szent József, a feje teteje le van nyisszentve. No, ő ugyan megtalálta a párját. Ez éppen az a tolvajlegény, akinek ő a feje tetejét lenyisszentette volt. Bizonyosan azért vette feleségül, hogy megölje őt. Aj, teremtő szentatyám! De megijedt az éfi asszony szörnyűségesen, s a szíve úgy elfacsarodott, hogy a könnye is hullani kezdett.
Egyszer csak megszólal a tolvaj:
– Hé, feleség, mit csinálsz? Talán bizony sírásnak eredtél? Mintha könny hulldogálna a fejemre.
– Dehogy az, dehogy az – mondá az asszony -, nem lássa kied azt a darab felleget az égen? Bizonyosan abból csepegett az eső.
No, jól van, ez ennyiben elmarad. Továbbmennek, s másnapra kelve szépen hazaérnek.
Azt mondá otthon a legény:
– No, te molnár leánya! Imádkozz az Istenednek, mert mindjárt szörnyű halált halsz. Ha nem sajdítanád, tudd meg, hogy én vagyok az a híres tolvajlegény, akinek te a feje tetejét lenyisszentetted. Készülj a halálra!
Azzal csak beszólítá az anyját, s azt mondá neki:
– Gyújtson be jól a kemencébe, anyó, itt van az a fejérnép, ki nekem a fejem tetejét lenyisszentette volt.
– Itt van-e? No, hála legyen Durumónak* – mondá a vén boszorkány -, csakhogy elhozhatád!
A tolvaj most a molnár leányát két kezénél fogva a kemence lábához kötötte, azzal elment az erdőbe vadászni, s az anyjának meghagyta, hogy jól megrakja a kemencét, ő haza jő, mire a tűz leszakad…
Hej, sírt a leány, keservesen sírt, hogy neki most ilyen csúfos halállal kell meghalnia. Mert hogy azt a kemencét neki melegítik, az már szent igaz.
Egyszer csak kimegy a szobából a vén boszorkány, s egy kicsi idő múlva egy leányka jő be.
Azt mondja neki a molnár leánya:
– Hallod-e, te leányka, oldozd fel a kezemet, s neked adom a nyakamról a gyöngyömet.
Mondja a leányka:
– Én bizony jó szívvel, mért ne?
Sohasem volt neki olyan szép gyöngye, amilyent most kap. Eloldja a kötelet, a leány neki adja a gyöngyét, aztán nagy hirtelen egy csutakot felöltöztet az ő gúnyájába, s azzal kiszalad a tolvaj házából.
Jön be a vén boszorkány, de észre sem vette, hogy a leány megszökött, csak harizsált* a penetőjével* a kemencében. Jön haza a fia is, s kérdi:
– Leszakadt-e már a tűz, anyó?
– Le biz’ az, édes fiam, most már vetheted is bé.
Fordul a tolvaj a leánynak, megfogja – hát láss csudát! -, nem leány az, hanem csutak!
Hej, lett nemulass! Hová lett a leány?! A vén boszorkány esküdözött, hogy a tűz lángja vesse föl, ha érti ezt a boszorkányságot.
– No, ha nem, bizony akkor kendet fel is veti a tűz lángja, ha vissza nem kerül ide az a fejérnép!
No, most utána a leánynak! Mindjárt eléhívá a társait, s tizenkettedmagával elindult a leány után. Mentek, mendegéltek a nagy rengetegben, s mikor jó darabot mentek, egy nagy burtukos* fa alá telepedtek.
Amint ott üldögélnének, megszólal egy tolvaj:
– Hátha az a fejérnép éppen a fejünk felett van?
– Ugyan ne beszélj olyan oktalanságot! – mondja egy másik. Fogja magát az első, s a vasvillájával felszúr a sűrű lombok közé. Hát, édes Jézusom, egy csepp vér lecseppen.
– No, látjátok, nem mondám-e?
– Lehet az madár is.
– Ha madár, bizony akkor le is karikázik onnét.
S ebben a minutában csakugyan le is karikázott egy veréb.
Még sincs a fán az a fejérnép. Ebben megnyugodtak. Pedig ott volt az, Isten, Krisztus úgy segéljen. Mert az úgy esett, hogy a leány már messziről meglátta a tolvajokat, s nagy hirtelen felmászott arra a burtukos fára, míg a tolvajok elhaladnak. A vasvillával éppen az ő talpába szúrtak, de hogy történt s hogy nem, valami száz lépésről egy vadász éppen akkor lőtt nyilával a verébre, s mikor a leány talpából a vér kicseppent, a veréb is lepottyant.
A tolvajok hát továbbmentek, a leány is, mikor jól eléhaladtak, leszállott a fáról, s egy nagy kerülővel kikerült a rengetegből, s éppen a falujok határára jutott.
Amint a réten futna nagy lelkendezve, visszanéz, s hát látja, hogy a tizenkét tolvaj csak felüté a fejét a rengeteg szélén. Fut a leány, mintha a szemét kivették volna. Egyszer csak megszólítja valaki:
– Hová futsz, keresztlányom?
Odanéz a leány, s hát csakugyan az ő keresztapja. Éppen szénát rakott a szekerére.
Elbeszéli nagy lelkendezve, hogy így s hogy úgy, tizenkét tolvaj kergeti, mit csináljon, merre tekeredjék!
Mondja a keresztapja:
– Feküdj a szekér derekába, szénát rakok reád, s bizony meg nem találnak.
A leány bele is fekszik, s a keresztapja jól betakarja, s még rak is fölébe vagy három sor szénát.
De mikor éppen indulóban voltak, odaér a tizenkét tolvaj, s kérdik, hogy nem látott-e egy ilyen s ilyen leányt.
– Nem én!
– No, ha úgy – mondá a tolvajok vezére -, akkor menjünk is vissza, többet ne keressük. “Járjon békóba,* míg a nyűg* elkészül.”
S visszafordultak. Az ember pedig szépen hazaeregélt, s a szénás szekérrel behajtott a molnár komájához. Kifut a molnár, s kérdi:
– Kied mit hozott nekem, koma?
– Egy szekér szénát.
– Van nekem elég, hál’ istennek.
– Többhöz több kell – mondá a molnár komája, s azzal az udvar közepére mind lehányta a szénát.
– “No, ez bizonyosan megbolondult!” – mondá a molnár magában.
Hej de csak megfogott* a szava, mikor a szekér derekából kipattant a leánya! Kifut a felesége is a házból, s összeveri a tenyerét.
– Jaj, szerelmes gyermekem, hogy jöttél haza ilyen hamar?!
Elémondja a leány nagy sírva, hogy milyen emberhez talált ő férjhez menni. De volt aztán öröm, nagy vigasság. Ennek az örömére mindjárt össze is adták a leányt egy molnárlegénnyel, s csaptak olyan lakodalmat, hogy a sok bor s mindenféle jó lé az alsó malomtól a felsőig folyt, de még a víz is felfelé folyt jókedvében.
Aki nem hiszi, járjon utána!