Hol volt, hol nem volt: volt egyszer egy szegény, istenfélő, kegyes asszony. Ez a szegény asszony elindult búcsúra, a bisztricei Szűz Máriához. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, s rengeteg erdőbe ért. Hát amint mendegélne a rengeteg erdőben, elejébe áll egy sereg haramia.
– Hová, hová? – kérdezte a haramiák vezére.
– Búcsúra megyek, a bisztricei Szűz Máriához – felelt a szegény asszony.
– Ide a pénzedet! – rivallt rá a haramiák vezére.
– Nincs nekem pénzem – mondotta a szegény asszony -, ugyan honnét volna?
De a haramiák nem hittek a szegény asszony szavának, leszedték a hátáról a cókmókját, kioldozták, összevissza turkálták, hanem pénzt csakugyan nem találtak nála.
Szörnyen megharagudtak a haramiák, hogy hiába állították meg a szegény asszonyt, s a vezérük rákiáltott:
– Hát aztán mit viszel a bisztricei Szűz Máriának, ha nincs pénzed?!
– Ó, Istenem – mondotta az asszony szelíden, kegyesen – a szívemet! Jobban örvend annak Szűz Mária, mint a pénznek.
– No jó, hát vidd a szívedet, s add is át neki! – kacagott a haramiák vezére, s abban a pillanatban a késével fölhasította a szegény asszony mellét, a szívét kivette, s a tenyerébe tette.
A szegény asszony nem sírt, nem jajgatott, csöndesen ment, vitte tovább a szívét a tenyerén, s íme, amint Bisztrice határába ért, a harangok húzatlan megszólaltak, s mert hogy ebben csudát láttak a népek, elindultak mind Bisztricéből, ki a határra. Elöl mentek a papok, utánok a népek, zászlókkal, szent énekeket énekelvén. Hát csakugyan jött szembe a szegény asszony, hozta tenyerén a szívét.
Ott körülvették a népek, s elkísérték a szegény asszonyt a templomba. És ő letérdelt Szűz Mária képe előtt, s imádkozott. Szűz Mária szeretettel tekintett le rá, s míg a szegény asszony egy üdvözlégyet elmondott, nyoma sem látszott a sebnek a szegény asszony mellén.