Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János volt a neve.
Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt:
– Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál! Úgy lesz belőled derék ember.
Kétszer sem mondotta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy, erős csodálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte:
– Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?
Felelte a hosszú, vékony ember:
– Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen tudok futni, mint a villámlás, még annál is sebesebben.
– No, azt szeretném látni – mondja a királyfi.
Még jóformán ki sem mondja, eléugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu! utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast.
Mondja a királyfi:
– Már most csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.
Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább.
Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentő széles vállú ember feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert:
– Hát te ki vagy s mi vagy, atyafi?
Feleli a széles vállú ember:
– Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.
Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.
– Ejnye, atyafi – mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?
– Jó szívvel – mondotta Hegyhordó.
Azzal kezet csaptak, s mentek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással dőlnek ki tőből.
Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól, még ilyet sem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi:
– Hát te ki vagy s mi vagy? Mi a mesterséged?
Mondja a széles mellű ember:
– Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.
– Ejnye – mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.
Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak s mentek tovább. Most már voltak négyen.
Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi tőle:
– Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?
Mondja a nyilas ember:
– Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréről, hogy a tenyerének semmi baja nem lesz.
– Próbáljuk meg! – mondja a királyfi.
Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még csak nem is súrolta.
Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, s mentek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi:
– Hová, merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged?
Felelt a kicsi, zömök ember:
– Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak s cselekszenek, akármilyen messzire vagyok tőlük.
Megörvend a királyfi Péternek, erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg éppen Tündérországba nem értek.
Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép leánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az ő neve: Szélike királykisasszony.
Egyszer kihirdetteti a király az országában, még azon is túl, hogy annak adja a leányát, aki a futásban elhagyja, de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogyha leányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje.
Hiszen próbáltak szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került a feje valamennyinek.
Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.
– Jól van – mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a századik lesz a tied.
Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni, Szélike-e, vagy az a hosszú, langaléta ember?
Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyta Szélikét, hogy az nagy, erős szégyenében keservesen sírni kezdett.
Azt mondja a király Villámgyorsnak:
– Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a leányomnak. Tegyünk holnap még egy próbát.
Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, istenem, szégyellette magát a királykisasszony erősen, sírva szaladt a palotába.
– No, fiam – mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a leányom, de harmadik az isten igaza, fussatok harmadszor is.
Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörű szép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű az. Afféle gyűrű volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökeredzett a lába. No de ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min jár a Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője el a gyűrű fejét, mert abban van a varázs.
Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna.
Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, s harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt.
Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell menni feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban.
Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat s ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó el bír vinni.
– Adok én jó szívvel – mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember elbír.
Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.
– Itt van, vigyed, ha bírod!
Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat s ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat s ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak.
No, már ennél több aranya s ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami drágaság csak volt a palotában. Aranytálakat, tányérokat, késeket, villákat, kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta:
– No, most elég!
Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, s utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy regiment katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja.
Hiszen Szélikének sem kellett egyéb. Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! egy szempillantásra utolérte őket, s mindjárt János királyhoz szegődött, mellőle el sem maradott.
Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja a pajtásainak:
– No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regiment katonát indított utánunk, minket elpusztítnak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.
– Úgy-e – mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek. A többit bízzátok rám.
Jött is a regiment. Mikor egy puskalövésnyire volt, visszafordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentő nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.
Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek a János királyfi udvarába. Ott a termérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.
Mindjárt papot hívtak, lakodalmat laktak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.
Itt a vége, fuss el véle!