Volt egyszer egy gazdaember, annak egy felesége. Egy gyermekük sem volt, s olyan gazdagok voltak, hogy azt sem tudták, mijük van. No, nem csuda, ha gazdagok voltak. Fösvény volt a gazda is, fösvény az asszony is, különösen az asszony. Még azt sem engedte az urának, hogy szolgát fogadjon. Minden dolgot a gazda végzett: szántott, vetett, aratott, csépelt. Azt mondja egyszer a gazda a feleségének:
– Feleség, ezt én tovább így nem győzöm, rúdra kerül a bőröm. Elmegyek, s szolgát fogadok.
– Jól van – mondja az asszony -, nem bánom, fogadjon kend szolgát, csak azt előre megmondom, hogy János nevűt valahogy ne fogadjon, mert tudja kend, hogy a János nevű embereket nem szeretem.
Elmegy a gazda, s amint megy az úton, találkozik egy legénnyel. Kérdi a legényt:
– Hová, merre, öcsém, nem állanál-e be hozzám szolgálatba?
– Beállok biz én, mert éppen szolgálatot keresek – mondja a legény.
– Hát hogy hínak? – kérdi a gazda.
– Jánosnak, szolgálatjára.
– Jaj, fiam, akkor nem fogadhatlak, mert a feleségem a világból kikerget, ha János nevű szolgát fogadok. – Továbbmegy a gazda, találkozik egy másik legénnyel, fel akarja fogadni, hát annak is János a neve. Otthagyja azt is, hogy megy tovább, találkozik harmadikkal, negyedikkel, ötödikkel, mind ügyes, derék legénynek látszott, de valamennyinek János volt a neve.
“No – mondja a gazda magában -, még csak eggyel találkozzam, legyen a neve János, nem bánom, én megfogadom, aztán lássam, mit csinál a feleségem!”
Hát az éppen úgy is lett. Találkozik a hatodik legénnyel, annak is János volt a neve. Isten neki, felfogadja, kezet csapnak.
Kérdi a gazda:
– Hát mi bért kívánsz, fiam?
– Nem kívánok én semmit – mondja a legény. – Csak kössünk egyezséget, hogy amelyik kettőnk közül megharagszik a másikra, az a másik szíjat hasíthasson annak a hátából.
Mondám, hogy fösvény ember volt a gazda, jó szívvel ráállott az egyezségre, s gondolta, hogy a felesége is majd örül, mert az még nálánál is fösvényebb volt. Hazamegy a gazda a legénnyel, s az volt az asszonynak az első kérdése:
– Mi a neve?
– Ezt bizony, feleség, Jánosnak híjják.
Hej, megharagszik az asszony, felkapja a seprűt.
– Kitakarodjék kend a házamból, vigye a szolgáját!
– Feleség, ne bolondozz – mondja a gazda -, becsületes legény ez, ha János is a neve. Egy krajcár nem sok, annyi bért sem kíván.
Bezzeg hogy mindjárt tetszett az asszonynak a legény. Másnap reggel mondja a gazda a legénynek:
– Fogj be négy ökröt, János, s menj az erdőbe fáért. Nesze, itt van egy kenyér meg egy sajt, vidd magaddal a kutyát is, lakjál jól a kenyérből s a sajtból, tartsd jól a kutyát is, de a kenyeret is, a sajtot is hozd egészen haza. Menj arra, amerre a kutya megy. Ahol az erdőn megáll, ott kell fát vágni. – Befogja János a négy ökröt, megy mindenütt a kutya után. Az erdőn, ahol a kutya megállott, megállította ő is az ökröket, fát vágott, jól megrakta a szekeret, aztán letelepedett a fa alá, s elévette a kenyeret meg a sajtot. A kenyéren is meg a sajton is egy jó nagy lyukat vágott, kenyérnek is, sajtnak is a belét megette, azután a haját mindkettőnek szépen visszatette, s a kutyának egy falat nem sok, annyit sem adott. Azzal szépen elindult hazafelé.
Beérnek a faluba, a kutya ment mindenütt elöl, érnek a kapu elé, de a kutya nem várta, amíg a kaput kinyitják, hanem átugrott rajta. Mondja János magában: “A gazdám azt mondta, hogy mindenütt a kutyám után menjek, hát én most hogy hajtsam át ezeket az ökröket a kapu felett?”
Rittyegtet az ostorával, üti-vágja, biztatja az ökröket, de bizony azok nem tudtak általmenni a kapun. Fogja János a fejszét, darabokra vagdalja az ökröket, a szekeret, a fákat, s azon módúlag keresztülhajigálja a kapun, be az udvarba.
Jön ki a gazda, látja, hogy mit csinált János, elfutja a méreg s a bosszúság.
– Mit tettél, te gazember?!
– Azt, mit gazduram parancsolt. Mindenütt a kutya után jöttem. A kutya keresztülszökött a kapun, de az ökröket hiába biztattam, nem tudtak utánaszökni, hát a kutya után hajigáltam. De talán bizony haragszik, gazduram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom, most vagyok a legjobb kedvemben.
No, ez így eltelék, jő a vasárnap. A gazda s a felesége megy a templomba, Jánost otthon hagyják, s a gazda meghagyja neki, hogy menjen a juhakolba, s amelyik juh először rátekint, azt ölje s nyúzza meg, főzzön jó paprikást. Visszakiáltott az asszony:
– Te János, aztán tégy belé sárgarépát s petrezselymet is!
Kimegy János a juhakolba, s hát egy juh sem néz rá. Kap egy botot, elkezdi dögönyözni a juhokat, s amennyi volt, egyszeriben mind ránézett. No bizony, ha egyszerre néztek rá, megölte valamennyit. Egyet megnyúzott, a húsát bográcsba tette, s főzte a paprikást. Egyszerre csak eszébe jut, hogy sárgarépa meg petrezselyem is kell a húshoz. Az ám, a gazda az egyik kutyáját Sárgarépának, a másikat Petrezselyemnek hívta.
Fogta magát a legény, megnyúzta a kutyákat is, s a húsukat beleaprította a juhhús közé.
Hazajön a gazda s a felesége, az asszony kitálalja a paprikást, leülnek az asztal mellé, elkezdenek falatozni. Híjja a gazda Jánost:
– Gyere, János, egyél te is!
– Csak egyék isten hírével, gazduram, én már a magamét elvégeztem. Úgyis sok a dolgom.
– Ugyan mi dolgod lehet vasárnap?
– Hej, van nekem elég! Leszúrtam a juhokat mind, s most meg kell nyúznom.
– Mit beszélsz, he?!
– Hát a gazduram azt mondta, hogy amelyik juh először rám pillant, szúrjam le, s nyúzzam meg. Mind egyszerre néztek rám, én hát mind leszúrtam, s most majd meg is nyúzom. De talán bizony, haragszik is, gazduram?
– Dehogy haragszom, sohasem voltam még ilyen jó kedvemben. Hanem, úgy tetszik nekem, János, hogy sárgarépát s petrezselymet mégsem tettél a paprikásba.
– Bizony tettem én – mondja János. – Megöltem a Sárgarépát meg a Petrezselymet, ott a húsa a bográcsban.
– Jaj, istenem, istenem – óbégatott az asszony -, ez az istentelen legény mindenünkből kiforgat! Kikergesse kend a házamból, mert különben kendnek sem lesz itt maradása!
– Ne félj, feleség, ki is kergetem.
– Talán bizony haragszik, gazduram?
Megijedt a gazda, eszibe jutott, hogy mi következik a haragjára, s mondta csendesen:
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom, sohasem voltam még ilyen virágos kedvemben.
Azzal János kiment, hogy megnyúzza a juhokat. Az asszony meg kesergett, zsörtölődött.
– Lássa, lássa, úgy-e, megmondtam, hogy János nevű szolgát ne fogadjon! Most már mit csináljunk? Mire az esztendeje kitelik, minket is elpusztít. Mit csináljunk?
Azt egyezik, hogy elhagyják a tulajdon házukat, s világgá mennek. Éjnek idején, mikor János alszik, megszöknek. Ami cókmókot elvihetnek, elvisznek. Maradjon az a nagy gazdagság ennek az akasztófáravaló legénynek.
Össze is szednek nagy hirtelen, amit lehetett: kenyeret, szalonnát, egy s más eleséget, ruházatot, bekötik a zsákba, aztán este szépen lefeküsznek, s éjjel szépen megszöknek. Hanem János észrevette a készülődést, s este, mikor a gazda meg a felesége kicsit elszenderedett, a zsákot kiürítette, s szépen belebújt.
Fölkelt éjjel a gazda s a felesége, a gazda a hátára veti a zsákot, s elmennek világgá. Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s egyszer egy patakhoz értek. Nem volt híd a patakon, úgy kellett keresztülgázolni. A gazda hátáról lelógott a zsák, s a vízbe belemártódott. Nem tetszett ez Jánosnak. Volt nála egy gombostű, s azzal elkezdette szurkálni a gazdáját.
– Ejnye, gyilkos teremtette – zsörtölődött a gazda -, minek tettél tűt a zsákba?!
– Nem tettem én – mondja az asszony. – Bizonyosan a kendőmben maradott egy tű.
Na, keresztülmennek a patakon, még egy kicsit mennek, mendegélnek, aztán egy helyen letelepednek, hogy majd falatoznak.
Nyúl a gazda a zsákba, hogy kivegye a kenyeret, s hát kiugrik belőle János.
– Jézus Mária, szentlélek, hát te itt vagy?!
– Én itt, gazduram, mert a jó szolga nem hagyja el a gazdáját. De talán bizony haragszik, gazduram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom. Sohasem volt ilyen tulipiros kedvem világon való életemben.
Na, mentek hárman. Mit tehettek egyebet, nem tudtak szabadulni Jánostól. Addig mentek, mendegéltek, amíg éppen az Óperenciás-tenger partjára értek. Ott letelepednek, tüzet csinálnak, s elküldik Jánost, hogy keressen tűzre való fát. Amíg János odajárt, elkezdettek tanakodni, hogy s mint tudnának megszabadulni tőle.
– Hiába mesterkedünk, feleség – mondta a gazda -, meg nem szabadulunk ettől a kötélrevalótól.
– Dehogynem – mondta az asszony. – Majd megmutatom én kendnek, hogy van nekem eszem. Majd este, ha lefekszünk, lábbal a tenger felé fekszünk, Jánost a lábunkhoz fektetjük, s éjjel, mikor alszik, belerúgjuk a tengerbe.
Visszajő János a fával, a gazda s a felesége lefekszik lábbal a tenger felé, s mondják Jánosnak, hogy feküdjék a lábukhoz.
“Ehe – mondta magában János -, tudom már, hogy miben mesterkedtek!”
De nem szólt semmit. S úgy feküdt le, ahogy a gazdája mondta. De a szemét világért le nem hunyta.
Kérdezte a gazda mindegyre:
– Aluszol-e, János?
– Nem aluszom, gazduram. Őrzöm kigyelmeteket, nehogy ellopják.
Addig vártak, hogy János elaludjék, hogy mind a ketten szépen elaludtak. János meg ébren maradott. Hanem egyszer éjjel az asszony felébredt, egy kicsit félre ment, s hopp! Jánosnak sem kellett egyéb, lefeküdt a gazda mellé.
Aközben visszajött az asszony, s álmos fejjel lefeküdt a János helyére, s ott mindjárt el is aludott. Csak éppen ezt várta János, oldalba lökte a gazdát.
– Hallá-e, ébredjen, János már alszik, rúgja a tengerbe.
Nekihuzakodik a gazda, s belerúgja a feleségét a tengerbe. Arra felszökik János, nagyot kacag. Talpra ugrik a gazda is, hallja a felesége sivítását.
– Mit tettél, te gazember?!
– Én, gazduram, nem tettem semmit.
Uccu! utána a gazda a feleségének, beleugrik a tengerbe, kihúzza nagy nehezen. Akkor szalad Jánosnak:
– No most, te kötélrevaló, megöllek!
– Talán bizony haragszik, gazduram? Tartsa a hátát!
S elévette a fehérvári bicskáját, hogy szíjat hasítson a gazdája hátából.
– Mondja még egyszer, haragszik-e, gazduram?
Megjuhászodott a gazda, s mondta:
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom, lelkem, édes fiam, sohasem voltam ilyen jó kedvemben!
Ha a gazda haragudott volna, János a hátából szíjat hasított volna. Ha János a gazda hátából szíjat hasított volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Holnap János legyen a ti vendégetek!