Haj, micsoda nap volt, a mely földerüle új Magyarországra, földerüle akkor, hogy az egész ország Árpádnak meghódolt maga jószántából vagy kényszerűségből.
Hún bércz alján magyar, Tisza mentén magyar, túl a Dunán magyar, Erdőelvén magyar. Budavárosának Árpád a lakója, Etele örökét Árpád vette által, s vagyon birodalma, hogy ő is megtartja s késő unokái el nem vesztegetik. Áll még Buda vára, a kőbástya hullt le imitt-amott csupán, paloták tetőjét vihar megrongálta, de szét nem hordhatta irányában a négy anyaszélnek… Áll még drága emlékül a hún-hatalomnak, jövő alapjául magyar hatalomnak.
Onnan indult Árpád Etel-szállására, melynek hire volt csak, némi nemű nyoma, czifra faragású palotás házait hiába keresné, nem találná sehol.
Tisza-Duna között, azon a tájon, hol a Maros vize ömlik a magyar folyóba, hún-árkok, töltések és a hír beszélik, itt volt a hún király szállása ezelőtt sok emberöltővel. Puszta ez a vidék, hegye nincs, csak halma; ménesek kedvökre versenyt futhatnak a puszta vad szelével, s játszik a délibáb a levegőégben fátyolát terítve magasan, úgy játszik a kolompoló nyáj ifjú pásztorával.
Ide szállott Árpád, innen küldte széjjel hirmondó embereit új Magyarországban. Egyiket meneszté Hún-bércz irányában, oda, hol a Mátra sötét feje nyúlik a levegőégbe; másodikat elküldte Duna jobb partjára, Szvatoplug népének halmos országába; harmadikat küldte Tisza bal partjára, Meszes-hegy tövébe, melynek immár többé nem ura Mén-Marót, csak gazdája addig, míg Árpád akarja; negyediket küldé a kisebb országba, Tuhutum vezérhez, ki a Maros mellett tartotta szállását.
Mindenik hírmondó egy üzenetet vitt magyar vezéreknek, nemzet főbbjeinek. Az üzenet így szólt:
– Árpád fejedelem osztályt akar tenni, hivatja magához nemzet szine-javát, előbb a tanácsba, aztán áldomásra!
Ilyen izenetnek volt ám foganatja, mikor annak is volt, ha fegyverre hívta Árpád vezér őket. Gyümölcse a fának, a mit ültetének, nyolcz esztendő alatt ihol annyi termett, hogy vidám szüretre hívja őket Árpád, hívja pedig oda, a hol hajdanában Etelének állott királyi szállása.
Gyültek, gyülekeztek, napról-napra többen, tarka sátraikkal ellepték a rónát, ünnepi örömtől ragyogott az arczuk, s nyájas beszédekben öntötték ki szívök feleslegét. Harczok kalandjai jártak ottan szájról-szájra, s dicsérni az erőst, a harczban dicsőet nem irigyelé egy sem. Legkiváltkép pedig magasztalták Árpád vezéri nagyságát, akarata súlyát, s igazságot tevő esze bölcseségét.
Ilyen egyezségnek láttára Hadúr is örvendett az égben.
Azonban megszólalt hat vezértársa közt fölállva hős Árpád, s szava csengett, zúgott:
– Áldassék a neve Hadúrnak, magyarok! Ha mit nehéz áron megszerez az ember, köszönje legfőkép Hadúr kegyelmének, mert nála vagyon a szerencse-forrása, mert nála vagyon a dolgok szebbik vége. Kértük vala tőle, hogy karunk segítse, s húnok nyomdokain vezessen és nekünk adja örökségül Etele országát. Kérésünket Hadúr meghallgatta, s karunk erejét megszerzé. Azértlan azt mondom, Hadúr neve legyen mindörökre áldott!
És zúgott száz ajkán vagy ezerén is tán, ha többen nem voltak, pedig voltak többen, zúgott a kiáltás:
– Hadúr neve legyen mindörökre áldott!
Fejedelmi Árpád folytatta beszédét:
– Országot szereztünk közös akarattal, vérünk omlott érte, nézzetek körül csak hányan hiányoznak azok közül, a kik velünk együtt jöttek el az ős hazából, Nagy Magyarországból…? Hol vagyon Kund, hol Tas, ősz Huba hat fia?… De ki győzné őket mind sorjába szedni?… Miénk ez az ország, s ha nevezték eddig Húnok országának, nevezzék ezentúl Magyar apánk után Magyar országának…
– Magyar országának nevezzék! – harsogott köröskörül a szó.
– Szereztük pediglen közös akarattal, véreskü emléke él még a lelkünkben, véreskü kötése tartott össze minket, ezután is tartson. Álmos apám szavát én sem feledtem el, ti se feledjétek: erre tanítsátok gyermekeiteket, ezen nőjjenek fel unokáitok is. Örökkön-örökké egy legyen a nemzet!
– Árpád vére marad közöttünk az első, abból tesszük meg a nemzet fejedelmét!
– Osztályt tenni hívtam a nemzetet ide. Hat vezértársammal a véreskü szerint testvéri egyezség szerint megosztozunk. Szóljatok vezérek, kinek melyik része tetszik ez országnak, hol tartja szállását, hol akar maradni?
A vezérek sorra, ki milyen idős volt, elmondta, mi volna kivánsága, melyik részét választaná állandó szállásul, vezérbirtokául.
Megegyeztek szépen, többet egy sem kivánt, mint a mennyi joggal megillette. Ezért tetszett Hadúrnak a magyarok dolga, mert testvérirígységnek átokszülő magvát egy sem hintette el.
És ültek áldomást ünnepi szer után. Oltárnéző papok áldoztak, s olvastak jót a jövendőből; énekmondók lantján zendült dicső ének Álmosról, Árpádról, többi vezérekről, kalandos időkről, miket felbuzogva hallgat az ifjabbja, s emlékben felújul az öregebbje is.
Dicső nagy áldomás, melyben egész nemzet együtt örült… együtt!… Hadúr ege alatt késő éjszakáig, s másnap újra kezdé romlatlan jó kedvvel, mámort győző fejjel…, míg Hadúr egéből Csaba útján milljom csillag szeme nézett a vigadozókra.
Hadak csillag-útján ment vala el Csaba Nagy Görögországba, és vissza nem tére…
Visszajött helyette késő unokája, s addig marad itten, míg Csaba útja az égről alávillan millió szemével.