Elmondám az elébb, hogy s mint lett király a bujdosó herceg. Haj, de nem sokáig ragyogott a fején Szent István fényes koronája! A világhíres vitéz Béla szörnyű halálnak halálával halt meg: rászakadt a ház Dömösön, éppen, amikor az ország dolgában tanakodott az országtartó nagyurakkal. Három szép fia volt Bélának: Géza, László és Lambert, de egyik sem vágyakodott a királyságra. Azt mondták, egy szívvel-lélekkel:
– Legyen a magyarok királya Salamon, az Endre fia. Őt illeti meg a korona. Az édesapánk sem akarta a koronát, megelégedett a karddal. Elégedjünk meg mink is.
Hiszen akár ne is dugták volna hüvelybe a kardjokat, mert alighogy megkoronázták Salamont, megmozdultak a magyarok ellenségei mindenfelől. Kezdették a csehek, folytatták a kunok, a besenyők s mindenféle népek. Alighogy kiverték a cseheket a napnyugoti határon, napkelet felől betódultak a kunok, s ezekkel nem lehetett ám olyan könnyen elbánni, mint a csehekkel. Vetekedtek vitézségben a magyarral.
Tartott is attól Salamon király, hogy a kunok kezébe kerül az ország. Szó, ami szó, nem bízott a bujdosó herceg fiaiban. Különösen László hercegtől tartott. Ő volt a legvitézebb a hercegek közt. Termetre óriás, erőben, észben a legelső. Az már igaz, hogy a magyarok szerették volna, ha ő a királyuk. Tűzbe-vízbe, ezer halálba mentek volna utána.
De Salamon félelme ok nélkül való volt. Csak a kard kellett Lászlónak is, éppen mint az édesapjának. Megmutatta ezt több rendben. Hiszen ha a kunok elébb hallják a hírét László vitézségének, tudom, messziről elkerülik a magyar földet! Azt hitték, hogy a magyarok elzüllődtek, csak ide jőnek, s az övék ez a szép ország.
Hát jól van, betörtek a kunok, de keservesen meg is bánták. Fölkerekedett mind a magyar, s verték, szorították a kunt. Mint a kéve, úgy hullottak, amerre László herceg vágtatott az ő kedves Rigó paripáján. Két kard a két kezében, vágott jobbra-balra: s gyalogutat vágott egy-egy elémentében. A cserhalmi tetőn a kunok vére festette pirosra a füvet. Esze nélkül szaladt a kun. A magyarok utána. Legelöl László.
S ím, amint űzte-hajtotta a szaladókat, mit lát?
Egy kun vitéz, hol, hol nem, fölkapott a lovára egy szép magyar leányt, s vágtatott vele, mint a sebes szél. Hallotta László a leány sikoltozását, a szél vissza-visszaverte jajszavát:
– Ó, jaj, ne hagyjatok, magyarok!
– Hej, Rigó, hej! – ordított László, s keményen megsarkantyúzta a lovát.
Repült a Rigó, de egyszerre csak meglassabbodott a repülése: hajnalban kezdte a futást, már alkonyodott, nem győzte tovább. Csak úgy szakadt le róla a véres hab, s búsan nyerített föl:
– Nem érem utol, édes gazdám!
Még egy kopjavetésnyire* lehetett László a kuntól, s haj, akkor esett össze a Rigó. A rabló kun gúnyosan kacagott vissza:
– Na, gyere, vedd el!
– El is veszem! – kiáltott László szörnyű haraggal. S szólt a leánynak: – Húgocskám, rántsd le!
Abban a pillanatban a leány megragadta a kunt egész erővel, s mind a ketten lefordultak a lóról.
– Nesze, rabló! – kiáltott László herceg, s markolatig döfte kardját a kunba.
Telt-múlt az idő, azt hitték a magyarok, hogy most már élhetnek békességben. De a kunok után jöttek a besenyők, s mert hogy nem bírtak a magyarral, összeállottak a görögökkel. Hát ha az ördöggel állottak volna össze, bírhattak-e a magyarral, mikor László volt a vezérök? László s a bátyja, Géza. Akár ki se mozduljon a palotából Salamon király. Besenyők, görögök éppen úgy jártak, mint a kunok, de sőt a görög császár még koronát is küldött Géza hercegnek. Mikor azonban a görögök elhozták a koronát, azt mondta Géza:
– Mondjátok meg a császárnak, köszönöm a koronát, de nem engem illet az, hanem Salamon királyt!
S csakugyan oda is adta Salamonnak.
– Íme, fogadd ezt a koronát! Forrasztasd össze Szent István koronájával, s viseld dicsőséggel!
Hanem hiába volt igaz jó szívvel Géza is, László is Salamon iránt, mégsem volt nyugodalma. Volt Salamonnak egy kedves belső embere, az ármányos Vid, s ez mindig duruzsolt a fülébe:
– Ne higgy nekik, felséges királyom, mert bizony mondom neked, hogy irigylik királyságodat, s a királyságra vágyakoznak. Nem veszed észre, hogy a nép is mind utánok jár, őket szereti?
– Hát mit tegyek? – kérdezte Salamon.
– Ölesd meg Gézát s azután Lászlót. Amíg ezek élnek, nem lesz nyugodalmad.
Addig s addig beszélt, sugdosott az ármányos Vid, hogy Salamon csakugyan elszánta magát: megöleti Gézát. De pórul járt, mert az az ember is, akit gyilkosnak felbérelt, a szívében Gézához s Lászlóhoz húzott: megmondta Gézának, hogy mit forral ellene Salamon.
Hej, szörnyű haragra gerjedt Géza s László, mikor ezt megtudták. Már eddig sem tetszett nekik, hogy a király nincs irántuk igaz, atyafiságos indulattal, de hogy még halált is szánt a fejükre: ezt igazán nem gondolták.
Fölkerekedtek minden fegyverfogható emberükkel, s háborút üzentek Salamonnak.
– Ugye megmondtam? – izgatta még jobban Vid Salamont.
De az öreg királyné, a Salamon anyja, belátott Vid gonosz lelkébe, s könyörögve kérte a fiát:
– Fiam, édes fiam, ne hallgass az ármányos Vidre! Békülj ki atyádfiaival, kik sok s nagy bajodban megsegítettek s irántad mindig igaz szívvel valának!
Salamon indulatosan kiáltott az édesanyjára, még a kezét is ráemelte.
– Egy szót se többet! Én vagyok a király! Tudom, mit cselekszem.
– Ó, jaj nekem! – sírt a királyné. – Kezet emel reám, akit szívem vérével tápláltam. Verjen meg az Isten!
De Salamon nem hallotta az anyai átkot, esze nélkül rohant ki a palotából, felült a lovára, s indult a hercegek ellen. Oldalán volt az ármányos Vid.
Igen, igen, Salamon nem hallotta az anyai átkot, de hallotta az Isten.
Salamonnak serege meg sem tudott állani László előtt. Ő maga is alig tudott megmenekedni László kardjától. Hanem az ármányos Vid elesett: miszlikbe vagdalták a gonosz lelkűt.
Szegény, elámított Salamon futott, mint a sebzett vad. Nem mert anyja szemébe nézni többet, bujdosott, mint egy hazátlan, s rengeteg erdő sűrűjében állapodott meg, ott töltötte napjait bús remeteségben.
Sok, sok esztendő múltán, amikor már László volt a magyarok királya, egyszer kijött a rengetegből. Látni akarta Lászlót. Koldusruhában állott meg a fejérvári templom ajtajában. Ki gondolta volna, hogy ez a reszkető kezű koldus volt egyszer a magyarok királya.
László király bent volt a templomban, s Salamon könnyes szemmel hallgatta a koldusok imádságát: a szent király életéért imádkoztak. Aztán egyszerre csak, mintha megvilágosodott volna a templom tájéka: kilépett az ajtón László király. S ím, amint két kézzel osztogatni kezdette az alamizsnát, egy koldus hirtelen megragadta a kezét, ráhajolt, és omlottak a könnyei a szent kézre.
A király meglepődve nézett a koldusra. Nézte, nézte… olyan ismerősnek tetszett neki ez a koldus. De mielőtt szólhatott volna, a koldus futásnak eredt.
– Utána! Utána! – parancsolta László az embereinek. – Hozzátok a palotámba!
Az emberek utánaszaladtak, s az erdő szélén utol is érték.
– Mit akartok? – kérdezte a koldus.
– Királyunk küldött éretted. Azt hiszi, hogy te vagy Salamon király. Igaz-e?
– Igaz, fiam. Én Salamon király vagyok. Eresszetek utamra! Nincs helyem a király házában.
Az emberek könnyes szemmel, szótlanul állottak, Salamon pedig lassan betámolygott az erdőbe, többet emberi szem nem látta.