Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia meg egy leánya. A fiút Támánnak hívták, a leányt Ámánnak.
Alighogy felserdültek, meghalt a király meg a felesége is, s egyéb sem kellett a vörös királynak, jött rettentő nagy sereggel, elfoglalta az országot, s szegény Támán és Ámán elfutottak a rengeteg erdőbe, különben őket is megölette volna a vörös király. Az erdőben Támán kalibát csinált, s ott húzódtak meg. Hát itt az ellenség nem talált rájuk, de meg is halhattak volna éhen, mert még egy darab száraz kenyerük sem volt. A kalibától nem messze volt egy szörnyű magas fa, Támán fölmászott annak a tetejére, hátha közeliben falut vagy várost látna, ahonnét eleséget keríthet. Csakugyan lát is az erdőn keresztül egy nagy várost, jól megnézi, hogy mely irányban van, aztán leszállott, s mondotta a húgának:
– Édes húgom, te csak maradj itt a kalibában, én elmegyek a városba; tudok, amit tudok, dolgozok valamit, eleséget hozok neked.
Bemegy Támán a városba, volt egy pár forintja, azzal vett egy fűrészt s egy kecskelábat, s járt házról házra, hogy nem vágatnak-e fát.
Innét is elutasították, onnét is elutasították, s egyszerre csak egy nagy palota elé ért. Bemegy oda, ajánlkozik ott is. Mondja az inas:
– No, éppen jó helyen jársz, mert a király most küldött le, hogy favágót keressek. Van itt húsz öl fa, azt fűrészeld fel, s a király majd becsületesen megfizeti.
Azt nem is gondolta Támán, hogy a király városába került. Munkába fog, fűrészeli a fát, s hát egyszerre jön a király, aki maga is fiatal legény volt, nézi, nézi Támánt, s kérdi tőle:
– Hát te hogy kerültél ide? Úgy látom a képedből, hogy nem vagy te szegény legény.
Mondja Támán:
– Bizony szegény legény vagyok, felséges királyom, kondás volt az apám.
Fölmegy a király a palotába, s leküldi a szakácsnét, hogy kérdezősködjék, hátha neki inkább megmondja az igaz valóságot. Lemegy a szakácsné, de annak sem mondott egyebet Támán, hogy az ő apja kondás volt. Nem nyughatott a király, lement ismét, beszélt erről, beszélt arról Támánnal. Egyszer azt mondja Támán:
– Felséges királyom, egy kicsit félbehagyom a fűrészelést, adjon nekem két pengő forintot, mindjárt visszajövök.
– Adok én többet is, jó szívvel – mondotta a király, s adott neki öt pengő forintot.
Elszaladt Támán a piacra, vett ottan kenyeret, húst s mindenféle ennivalót, aztán szaladott az erdőbe, s mondotta Ámánnak:
– No, édes húgom, hoztam neked egy hétre való eleséget, csak maradj itt békességgel. Ne félj, mert ebben az erdőben őznél, nyúlnál egyéb vadállat nem jár. Én most a királynál dolgozom, fát fűrészelek, s ha amit felvállaltam, elvégeztem, visszajövök hozzád.
Elment Támán a városba vissza, Ámán pedig ottmaradt a kalibában. Jöttek hozzá őzek, nyulak, a kezét nyalogatták, mintha sajnálták volna. Támán felfűrészelte mind a húsz öl fát, s akkor a király megkérdezte tőle:
– Tudsz-e asztalt teríteni, fiú?
Felelte Támán:
– Tudok, felséges királyom.
– Hát akkor gyere fel hozzám, asztali inasnak.
– Felmegyek, felséges királyom, csak engedje meg, hogy egy kicsit elmenjek, mindjárt visszajövök.
A király kifizette, amivel Támánnak tartozott, s Támán szaladott a piacra, vett megint egy hétre való eleséget, vitte a húgának, s mondotta neki:
– Csak maradj itt békével, édes húgom, ne félj, majd megsegít az Isten. Most a királynál szolgálok, s amikor csak lehet, eljövök tehozzád.
Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullatások között, s Támán bement a városba, fel a királyhoz, s aznaptól kezdve ő terített asztalt.
Telik-múlik az idő, egyszer a király meghívta a barátjait ebédre. Mondta Támánnak:
– No, Támán, ügyesen teríts ma, mert királyi vendégeim lesznek!
Hát Támán meg is teríti az asztalt szépen, ügyesen, de míg a vendégek bejöttek volna, az abrosz négy sarkára négy képet rajzolt, az apja képét, az anyjáét, a húgáét s a királyét. Meglátják a vendégek a képeket, s szemük-szájuk elállt az álmélkodástól, nem győztek eleget gyönyörködni az Ámán képében.
– Vajon ki lehet ez a leány, ki rajzolta ide? – kérdik a vendégek.
– Ez bizonyosan az inasom dolga lesz – mondja a király, s hívatja mindjárt Támánt.
– Ki rajzolta ide ezeket a képeket, Támán?
– Én rajzoltam, felséges királyom.
– Nem is vagy te kondásfiú.
– De bizony az vagyok, felséges királyom.
– Hát az a leány, akinek a képét az asztalra rajzoltad, miféle leány?
– Az az én testvérem.
– Mi a neve, Támán?
– Ámán az ő neve, felséges királyom.
– Jól van, Támán, nem bánom én, ha kondásfiú vagy is, de a testvéredet feleségül veszem. Hol s merre találom?
Mondotta Támán:
– Majd elhozom én, felséges királyom.
Befogatott a király mindjárt három aranyos hintóba hat-hat lovat. Adott Támán mellé egy regement katonát, csak hozza el Ámánt.
Elindulnak a hintók, az elsőben ült Támán, a másodikban az udvarmester, a harmadikban nem ült senki. Amint kijönnek a városból, egy vén boszorkány a leányával észrevétlenül beült a hintóba. Ez a vén boszorkány a király városában lakott, s azt szerette volna, ha az ő leányát veszi el a király. Mesterkedett mindenféleképpen, bűvöléssel, bájolással, mindenféle boszorkánysággal, de a királynak nem kellett a leány.
Na, megérkeznek az erdőbe, ott megtalálták Ámánt a kalibában. Szép volt, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Meg sem is pihennek, Támán ül a hintajába, az udvarmester is a magáéba. Ámán ül a harmadik hintóba. Senki lélek nem tudta, hogy ott ül a boszorkány s a leánya. Ámán azt hitte, hogy ezek az ő szobaleányai lesznek, s szépen leült közéjük.
Elindulnak a hintók visszafelé, s egyszer, amint az erdőben egy csúf meredek helyen mentek, kikiáltott Támán a hintóból:
– Vigyázzatok, legények, nehogy feldűljön a húgom hintaja!
Kérdi Ámán a boszorkányt:
– Mit mondott a bátyám?
– Azt, hogy vegyük ki a fél szemedet – mondotta a boszorkány.
– Ha bátyám azt kívánja, nem bánom. Ő csak javamat akarja.
Azzal a boszorkány kivette Ámánnak a fél szemét. Alig mennek tovább, ismét csúf, meredek helyre érnek, s Támán kikiált megint, hogy vigyázzanak, nehogy eldűljön a hintó.
– Mit mondott a bátyám? – kérdezte Ámán.
– Azt mondta, hogy vegyem ki a másik fél szemedet is.
– Nem bánom, hogy ha a bátyám is úgy kívánja, mert ő csak a javamat akarja.
A boszorkány kivette Ámánnak a másik fél szemét is. Továbbmennek, s egy hídhoz érnek. Kiszól Támán a hintóból:
– Vigyázzatok, nehogy a vízbe dőljön a hintó!
– Mit szólott a bátyám? – kérdezte Ámán.
– Azt mondotta, hogy lökjünk a vízbe.
S feleletét se várta Ámánnak, a leányával ketten megfogták s beledobták a vízbe.
Megérkeznek a király udvarába, ott már várta tenger sok vendég a király menyasszonyát. S hát uramistenem, lett elszörnyülködés, mikor a hintóból nagy kevélyen kilépett a boszorkány leánya. Szörnyű haragra gerjed a király.
– Hé, Támán, miféle csúf leányt hoztál nekem?! Hol van az, kit te az asztalra rajzoltál?!
Ámult-bámult Támán, nem tudta, mit szóljon. Hebegett összevissza mindent, hogy így meg úgy, ő nem ezt a leányt hozta el, az ő testvére nem ilyen, mert az ő testvére királykisasszony, világszép Ámán a neve.
Bizonyította az udvarmester is, bizonyították a katonák is, hogy ők nem ezt a leányt indították el. De hiába beszéltek, a király rettentő haragjában tömlöcbe vettette Támánt. Közrefogták a katonák, levitték a tömlöcbe, tele volt az kígyókkal, békákkal s mindenféle csúszó-mászó állatokkal.
Hanem a tömlöc közepén ezüstasztal volt, ezüstasztalon aranyabrosz s rajta gyémánt gyertyatartó, s tele volt rakva az asztal mindenféle nagy csatos könyvekkel, hogy olvasson azokból Támán, úgy sem sokáig tart az élete. S ím, halljatok csudát! Amint a gyertyát meggyújtották, s Támán olvasni kezdett a nagy könyvből, a kígyók, békák s mindenféle csúszó-mászó állatok megszelídültek, szépen a földre lefeküdtek, nem bántották Támánt.
Hát mi lesz, mi nem lesz Támánnal, most azt tőlem ne kérdezzétek, azt mondom el mostan, hogy mi történt Ámánnal. Mikor éppen a vízbe dobták, a víz partján halászgatott két szegény halászember, s amint az egyik emeli a hálóját, nem bírja kiemelni. Szól a társának:
– Jöjjön ide, koma, segéljen, mert nagy hal került a hálómba!
Megfogják ketten a háló rúdját, nekihuzakodnak egész erejükből, s hát uramteremtőm, mi van a hálóban! Egy gyönyörűséges szép leány. Nézik, nézik a leányt, s hát a két szemének csak gödre van. Megsajnálják erősen, s mondja az öregebb:
– Nekem úgysincs gyermekem, elviszem haza, nem hagyom elveszni szegény világtalant.
Hazaviszi az öreg halász Ámánt, ottan dajkálják, ápolják, ő is dolgozott szegény, amit lehetett, ami tőle telhetett. Azt mondja egyszer Ámán az öreg halásznak:
– Édes apó, van-e kigyelmednek száz forintja?
Mondja a halász:
– Van, édes leányom, hát mit akarsz te azzal?
– Menjen el a boltba, s vegyen azon a száz forinton százféle cérnát.
Elmegy a halász a boltba, vesz ottan százféle cérnát, s ebből a százféle cérnából Ámán olyan szép zászlót csinált, amilyen szépet emberi szem még nem látott. Akkor azt mondta a halásznak:
– Na, édesapám, most csináltasson a zászlónak ezüstnyelet, s vigye be a király városába, hátha valaki megveszi.
Volt még a ládafiában száz forint, a halász csináltatott ezüstnyelet a zászlónak, beviszi a király városába, kiül vele a piacra, lengeti, lobogtatja a zászlót, összeverődnek a népek, nézik, csudálják, de bezzeg megvenni nem tudták, mert az öreg halász öt köböl aranyat kért érte,
Hanem egyszer csak jön a király, annak erősen megtetszik a zászló, s mondta az öreg halásznak, csak menjen vele a palotába, ott kiméreti az öt köböl aranyat. Fölviszik a zászlót a palotába, ott a vén boszorkány nézi, vizsgálja, s miről, miről nem, mindjárt megismeri, hogy ez Ámán keze munkája. Addig beszélt, hogy a király lemondotta a vásárt, s a halásznak vissza kellett vinni a zászlót a piacra. De szerencsére odavetődött egy gazdag herceg, s az megvette öt köböl aranyon a zászlót.
Hazamegy a halász, s elbeszéli Ámánnak, hogy mi történt. Azt mondja Ámán:
– Most menjen ismét a boltba, édesapám, s vegyen kétszáz forint ára cérnát.
Vesz a halász kétszáz forint ára cérnát, s ebből Ámán olyan keszkenőt csinált, hogy olyan nem volt több az ég alatt, a föld színén. Mondta a halásznak:
– Vigye el ezt is, édesapám, a király városába, de pénzért ne adja senkinek, mert ennek a keszkenőnek két szem az ára.
Körülveszik a népek az öreg halászt, kérdik, mi az ára a keszkenőnek. Azt mondja: két szem. Az emberek nagyot kacagtak, azt hitték, hogy az öreg megbolondult. Jött a király is, azt mondta, hogy ezért a keszkenőért ad hat köböl aranyat is. De a halász neki is azt mondta:
– Ennek a keszkenőnek két szem az ára.
– No, azt nem adok – mondá a király.
Volt a vén boszorkánynak egy nagy kamasz fia, ez is odavetődött, s mikor hallotta, hogy a halász két szemért adja a keszkenőt, azt mondja a halásznak:
– Várjon csak, bácsi, mindjárt hozok én kendnek két szemet!
Nagy hirtelen hazaszaladt, zsebébe dugta azt a skatulyát, amelyikben a vén boszorkány az Ámán szemét tartotta, szaladt vele a halászhoz, s mondta nagy örömmel:
– Itt a két szem, bátya, ide a keszkenőt!
Hazamegy az öreg, s mondja Ámánnak:
– No, édes leányom, eladtam a keszkenőt, hoztam érte két szemet.
– Jól van, édesapám, most csak adjon nekem friss vizet s tiszta kendervásznat.
Hoz az öreg egy tál friss vizet s egy darab tiszta kendervásznat. Azt Ámán belemártja a vízbe, aztán megtörülgeti a két szemét, szépen visszateszi a helyére, s hát uramteremtőm, hétszerte szebb lett, mint volt annak előtte, s olyan éles lett a látása, hogy belátta az egész világot. S mikor már jól körülnézett a világon, azt mondotta Ámán:
– Édesapám, nekem három nap alatt el kell pusztulnom, ha nem lesz rám nagy vigyázattal.
– Hiszen vigyázok rád, édes leányom – mondotta a halász, s vasvillát vett a kezébe. Azzal kiállott az ajtó elé, hogy istrázsát álljon. Mondotta Ámán:
– Hiába áll istrázsát, édesapám, mert nekem úgyis el kell pusztulnom, hanem arra kérem, ha meghalok, ne mozdítsanak el arról a helyről, ahova leesem. Vágják ki a ház oldalát a fejem felől, a ház oldala mögött a deszkakerítést, s ott vigyenek engem a sírba, s ne az ajtón. Csináltasson cserfából keresztet, de ne vigyenek a temetőbe, hanem a keresztúton ássanak sírt, s ott temessenek el.
No, az öreg halász azért mégis ott állott az ajtó előtt, őrizte Ámánt. Elkövetkezik az este, s hát egyszer jön egy félszeg öreg koldus s nagy rimánkodva szállást kér az éjszakára. Az öreg halász azt mondta: ad jó szívvel, de csak a pitvarban, a házba bé nem eresztheti. Hanem a nagy sötétségben a koldus mégis odalopódzott a szobába, megragadta Ámánt, s csak rálehelt valami mérges leheletet, s szegény Ámán egyszeriben szörnyet halt. Azzal a koldus, aki nem volt más, mint a vén boszorkány, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Az öreg halász reggelig észre sem vette, hogy mi történt. Reggel bemegy a szobába, s látja, hogy ott fekszik a földön Ámán, s meg van halva. Keserves sírás közt betakarta fehér lepedővel, aztán embereket hívott, kivágták a ház oldalát, ki a deszkakerítést, úgy vitték ki Ámán holttestét a keresztútra, ottan eltemették, s feje fölé cserfa keresztet tűztek.
Hanem halljatok ide, mi csoda történt. A temetés után következő nap a cserfa kereszt ezüstté változott, s a kereszten állott Ámán aranyruhás szoborképe. A két kezében pedig két aranyvessző volt, s ez a két aranyvessző olyan szépen zengedezett, mint két szépen szóló muzsika.
Híre ment ennek a csudának az egész országban, jöttek a népek mindenfelől csudalátni. Eljött a király is. Nézi, nézi a szoborképet, s hát, mintha látta volna ezt ő valahol. A zsebében volt az a kép, melyet Támán rajzolt volt, eléveszi, összenézi a két képet, s hát csakugyan egy a kettő.
– Ámán! Ámán – kiáltott a király -, úgy-e te vagy az, te vagy a Támán testvére?!
Felelt Ámán:
– Én vagyok, felséges királyom.
S elmondotta a királynak szép sorjában az ő szomorú történetét. Könyörgött a király:
– Ámán, Ámán, szállj le a keresztfáról, gyere az udvaromba, s légy a feleségem!
Mondotta Ámán:
– Nem szállhatok le addig, s nem is lehetek a feleséged, amíg a bátyámat a tömlöcből ki nem ereszted.
Hazaszalad a király, ott a vén boszorkányt s a leányát lófarkára kötteti, s úgy ereszti világnak az istenteleneket. Aztán szaladott a tömlöcbe, s mondotta Támánnak nagy örömmel:
– Szabad vagy, Támán, él a húgod, mindjárt hozom az udvaromba. Kifut Támán a tömlöcből, de abban a pillanatban bezárul a tömlöc ajtaja, s a kígyók, békák s mindenféle csúszómászó állatok ráesnek a királyra, szörnyű halálnak halálával pusztítják el.
Eközben Támán kiszaladt a keresztútra, utána a város népe. De ím, halljatok csudát! Mikor éppen odaértek, Ámán akkor szállott fel az égbe, ragyogó fényesség között. Hanem a népek Támánt visszavitték a városba, megválasztották királyuknak. Sohasem volt Feketeországnak olyan jó királya.
Aki nem hiszi, járjon utána.