Mikor Balog Gyuri kitanulta az órásmesterséget, még csak tizenhét éves volt. De azért elment messze külső országokba, hogy lásson, tapasztaljon és tanuljon. Mindenütt szívesen látták és örömmel adtak neki helyet az órásműhelyekben, mert nagyon ügyes és nagyon szorgalmas fiú volt.
Legutoljára Svájcban dolgozott Bázel városában. Ő maga is mindig azt mondta, hogy ott tanult legtöbbet. Mert tudni kell ám, hogy a legjobb és legtökéletesebb órákat Svájcban készítik.
Négy évig dolgozott Bázelben, abban a gyönyörű szép városban, mikor megmondotta mesterének, hogy most már hazamegy, mert otthon akarja, a saját szülővárosában, az órásmesterséget folytatni.
A búcsúzás napján az öreg bázeli órásmester behívta Gyurit a dolgozószobájába és így szólt hozzá:
– Kedves fiam, én téged az első naptól fogva, hogy műhelyembe léptél, nagyon megszerettelek. Nemcsak azért, mert ügyesnek és szorgalmasnak láttalak, de leginkább azért, mert tapasztaltam, hogy nagyon szereted a mi szép mesterségünket. Ez mindenkinek kötelessége, aki valami mesterséget folytat, mely neki kenyeret és tisztességet ad. Én is nagyon szeretem a mesterségemet és mindig boldognak éreztem magamat, hogy órás lehettem. Valamikor régen készítettem egy faliórát, mely első remeklésem volt. Itt van ebben a tokban.
Az öreg mester kivette a tokból az órát és megmutatta Gyurinak:
– Látod, fiam, – mondotta, – ez az óra nemcsak pontosan jár, de úgy készítettem, hogy minden negyedórában kiugrik az óralap felső részéből egy kis svájci dobos és a dobverővel kiüti a kis rézdobon a pontos időt.
Azzal fölhúzta két különböző kulccsal az órát és abban a pillanatban kiugrott a kis dobos és hármat ütött a dobra. Mert éppen háromnegyed tizenkettő volt. Egy negyed óra mulva tizenkétszer ütött a kis dobverő a dobra. Más hangon a negyedeket és más hangon az órákat.
Az órásmester egy-két perc alatt szétszedte az órát és megmutatta Gyurinak a szerkezetet. Aztán így folytatta:
– Ezt az órát, az én első remeklésemet, neked szántam. Fogadd el tőlem ajándékképpen. Jobbnak nem adhatom, mert tudom, hogy meg fogod becsülni és mindig megemlékezel az óra készítőjére.
Gyuri hálás szívvel és könnyes szemmel köszönte meg a szép ajándékot és még aznap hazautazott. Három nap múlva már szüleinek szerető szívén örvendezett a viszontlátásnak.
Gyuri otthon hamarosan órásboltot nyitott és szorgalmasan nekilátott a munkának. Szüleinek, rokonainak már az első napokban megmutatta a remek ajándékot, a dobverős órát.
Abban a városban lakott Antal Sámuel tábornok, ki mindig nagyon jó szívvel volt Gyuri szüleihez. Általában az öreg tábornokot, ki nagy kastélyban lakott, az egész városban rendkívül jó és bölcs embernek ösmerték. Az is volt.
A tábornoknak unokája, Gizella, ki akkor tizenöt éves lehetett, egy napon beállított a Gyuri órás-boltjába és így szólt:
– Hallottuk, hogy van magának egy remek órája, amely dobbal veri ki az időt. Nagyon szeretném látni.
Gyuri szívesen megmutatta a kis Gizellának, kinek egészen kipirult az arca az örömtől, mikor látta, hogy a kis dobos milyen pontosan üti az időt, minden negyedet és minden órát.
– Azért örülök olyan nagyon, – mondotta, – mert a nagyapa megigérte, hogy születésem napjára megveszi nekem ezt az órát.
A fiatal órásmesternek nagyon nem tetszett ez a beszéd, mert hiszen az órát örök emlékül kapta a kedves mesterétől, de a kis Gizellát sem akarta megszomorítani, mert eszébe jutott, hogy nagyapja, a tábornok, mennyi jósággal volt mindig az ő szüleihez.
Egy darabig gondolkozott, aztán azt kérdezte a kis Gizellától:
– Mikor lesz a születése napja?
– Hat hét mulva.
– Jó, akkorára kap egy épp ilyen dobverős órát.
Be is váltotta pontosan a szavát. Még aznap nekilátott a munkának és nem egészen hat hét alatt csinált egy teljesen hasonlatos órát. Maga vitte el Gizellának és átadta neki a két kis kulcsot. Aztán megmagyarázta:
– Ezzel a lapos kulccsal fent jobbra kell fölhúzni, ezzel a kerek kulccsal lent balra.
Gizella, az igazat megvallva, jóformán oda se hallgatott, annyira megörült a remek órának.
Másnap volt a születése napja, melyre sok vendég sereglett össze a kastély nagytermében. Gizella türelmetlenül várta, hogy megmutathassa a vendégeknek a ritka ajándékot. Odatette az asztal közepére és hangosan magyarázta:
– Lássák, kérem, itt ki fog ugrani egy kis dobos és olyan pontosan veri ki az időt, mint a parancsolat.
Bizony nem úgy történt. A kis dobos kiugrott és hármat kellett volna ütnie, de három helyett éppen nyolcat ütött. A vendégek nevettek, Gizella mérgesen igazította előre a mutatót, a kis dobos megint kiugrott, de most hat helyett kettőt ütött. És így össze-vissza, de soha annyit, amennyit kellett volna. Többen most már hangosan kacagtak a dobos rendetlenségén, de Gizella legjobban szerette volna az órát a földhöz vágni.
A tábornok megvígasztalta:
– Ne búsulj, – mondotta, – mindjárt idehivatom az órást. Talán az majd rendbeszedi a kis dobost.
Gyuri csakugyan elment a kastélyba, hol Gizella fogadta nem a legnyájasabban:
– Minek csinál ilyen tökéletlen munkát, inkább ne csináljon semmit! Egészen elrontotta a születésnapi örömömet!
Gyuri nem szólt rá semmit, hanem a füléhez illesztette az órát és a ketyegésről mindjárt észrevette, hogy rosszul húzták föl. Egy-kettőre megigazította, visszatette az asztalra, aztán parancsoló hangon így szólt:
– No, kis dobos, elég volt a rendetlenségből. Mutasd meg, hogy tudod a kötelességedet.
Úgy is lett. A kis dobos, ahogy az óra mutatója állott, pontosan ütötte ki az időt, a negyed, a fél, a háromnegyed és a teljes órákat. Egyetlen egyszer sem tévedett. Hiszen nem is tévedhetett.
– Hát az imént mért volt olyan rakoncátlan? – kérdezte a tábornok.
– Mert hibásan húzták föl, – magyarázta a fiatal órásmester.
A tábornok odaszólt Gizellához és szeliden megfeddette:
– Látod, – mondotta, – hogy leszóltad a mestert, ki ezt a remeket csinálta, pedig te még fölhúzni sem tudtad jól. Mert könnyebb ám valamit kicsúfolni, mint megcsinálni, édes kis unokám.
Gizella szégyenkezve rebegte:
– Igen, nagyapa… Ezt mindig eszemben fogom tartani…