A mint jöttek távol napkeletről Húnor hős fiai, útjokat elállta a fehér kúnok hada, el a fekete kúnoké balgatag bizakodással. Gonosz ellenségnek, földrabló jövevényeknek tekintették. Hajh, bár ne tették volna, hajh, bár előlük sietve kitértek volna, mert nincs sebesebb áradata a kékvizű tóba szakadó nagy Etel folyónak, mint hadrontó, népigázó húnok seregének.
Mint a szél egy lehellete megbontja az oldott kéve szálait és ragadja magával pusztitó forgatagában: úgy szétszórták Húnor ivadékai a fehér kúnokat, a fekete kúnokat. Ámde soványnak, szegénynek tetszett a földjük; a táltos jósló szava más országról szólott, szebb hazáról regéltek az énekmondók.
Hún-bércz kéklő ormai messzebb vannak még, felnyúlnak a felhőkig, arra fekteti fáradt fejét a leszálló nap, oda teríti ki vörös bársony takaróját, mint egy könyöklőre, ha még egyszer visszatekint a földre tűzszemével Hadúr, a nagy Isten.
Fel, fel húnok érczkarú vezérei: Keve, Kadosa, Béla! Rejtsd puzdrába csalhatatlan, süvítő nyilaidat Torda fia, hadrontó Bendegúz!
Tovább haladt a húnok serege napnyugat felé. Folyó, ha útjokat állta, meglábolták, s ha mélyebbre süppedt a fenék, tömlő-szárnyakat kötve lovaik hasára, vakmerően átúsztatták. Erdő óriási szálfái rendre ledültek, fejszék csapása fölverte az éjszakának csendjét; a levegőeget villámok nem hasogatták, nem mennydörgött s mégis zengett-zúgott az erdő, vészt jósolt a titokzatos hang; a vad megrebbent, bújt a halandó ember.
Meg-megpihentek nehéz harczok után, letörülték kardjaik vasáról a reászáradt fekete vért, nyilakat faragtak, kelevézeik hegyét műértő kezekkel vashegyre szoríták.
Vidám áldomását ülték diadalmas harczoknak, s mennél nehezebb volt a diadal, annál nagyobb buzgóság szállotta meg őket.
Hún-bércz magas ormán a mint felvillant fegyverök, hajnalhasadás volt épen. Hadúr mosolygása fogadta őket. Ezernyi-ezer sugarat vetett a tágas rónára, mely beláthatatlan messziségben terült el napnyugatra, napkeletre. Messze, messze, hova ember szeme még ha a saséval vetekedik is, el nem hatolhat, két kigyózó folyam hömpölygeti ezüst vizét. Emitt napkeletre támad az egyik, isten tudja, hol a másik. Itt találkoznak hosszú útjuk végén, itt ölelkeznek, mintha édes testvérek volnának.
Haj, micsoda föld ez!
Álmában sem láthat ennél szebbet a halandó ember. Végigsiklik rajta a szem és be nem telhetik merő édes gyönyörűséggel; ezen a sikságon, ha majd felütik lengő sátraikat, maga Hadúr is, a nagy isten, legeltetheti rajtok szemét. Bársony fűbe harap a kövér gőböly, iramodó széllel versenyt fut a paripa, lankás domboldalon békésen legelész a juh.
– Ez a föld! Ez a föld, melyről csodaszép éneket álmodott Hadúr felkentje, ott a kékvizű tó partján! – kiáltottak fel a vezérek, s karjaikat az ég felé emelve hálát adtak a húnok istenének, ki megsegíté őket, hogy ide érjenek.
Virágok fakadtak a völgyben, harmattól csillogott minden fűszál és egy árva felhőcske sem zavarta meg a menny boltozatának tiszta kékjét.
Csak amott nyugaton, a nagyobbik folyón túl kerekedett sötét felleg, fergeteget igér, úgy gyűlt, gyülekezett, kelet felé hömpölygött, csattogtatta szárnyait, mint fene nagy madár, melynek szárnyalebbentése árnyékot vetett a földre.
– Hires nagy királynak országa van ottan – magyarázta egy rab. Veronai Detre az ura, kinek híre-neve messze földet bejárt. Ő maga nem lakik ott, de van, ki helyette fogja a gyeplőt: herulok, gótok, longobárdok, sok vitéz nemzet uralja, úgy hivják: Makrin. Koczkakövekből rakott, magas házban lakik és a várost is magas fal veszi körül. A várost úgy hívják, hogy Potenciána.
Szólott erős Keve, húnok kapitánya:
– Mondod, övék az ország, túl a nagyobbik folyón; azt mondom én, hogy most még az övék, de nem lesz az holnap; mondod, kőházban lakik: annak a kőháznak nincs olyan erős alapja, mint a mi sátrainknak; mondod, erős fal védi a városát, s kő kövön nem marad abból a városból.
Súlyos szavak voltak, merész szavak voltak, amit Keve mondott, húnok kapitánya, de nem akadt egy is húnok seregében, száznyolcz nemzetség közt, ki ne hitte volna, hogy szavát beváltja.
Bendegúz, Torda hős fia, nagy nemzetség feje, maga köré gyűjté három dali fiát: Rofot, Budát és Etelét, hogy tanítsa, őket hadi mesterségre. Mert ki nagyralátó, s kire Hadúr nehéz munkát biz majd, illő dolog, hogy jó eleve tudják, minő a zivataros élet. Gyermekek még mind a hárman, de hamar váltja képét az emberöltő, unokák ősökké hamar cseperednek.
Rof birja már a kelevézt, Buda játszik a karddal, s Etele, a legifjabb odabékél atyja térdéhez s hallgatja… hallgatja hadrontó Bendegúz meséjét…
Ezalatt pediglen Makrin szedi rendbe hadi készségét. Gyűlnek a gótok, gepidák, állatbőrös pajzsaikhoz verik kardjukat a herulok, szürek; Százhalom tájékát, Potencia táját ellepi hadi nép. Mind együtt vannak már, kiket parancsoló szóval igazgat Makrin, most várják szász Detrét, a nagy urat, amelungok fejét, ki a nagy hű-hóra, segítségkérő rimánkodásra elindult nagy hada élén Potencia felé.
– Nosza, húnvadászat lesz belőle – mondá – nem egyéb e tréfa.
Bizakodott szörnyen gótok híres népe:
– Imhol bástyafalat von közénk az isten, vízből van ez a gát, Duna habja megvéd a húncsorda ellen.
Haj rá, haj! Vígan is voltak mind a hányan sátrakat ütének Potencia táján. Trombiták harsogtak, diadalmas ének levegőt reszkettetett, s járt a boros kupa, kézről-kézre adták.
– Igyál, szolgám, igyál! – biztatgatá Makrint hűbéres királya, Veronai Detre. Tréfa lesz a hajsza, vagy csak merő játék, mely reánk vár itten. Hajlóban már a nap, alhatunk nyugodtan. Őrszem se vigyázzon.
Vigan voltak mind ők, hogy is ne lettek volna vigan, nyári éjszakának nincs oly fagyasztó hidege, mely hidat verne egy rövid éjen át a Duna hátára. No meg mese-beszéd, mit kósza hír terjeszt a hún vitézségről. Szopós gyermek ijed meg tőle, nem harcz-edzett hősök.
Pedig a mi történt, nem is kicsiség az. Reám hallgassatok, elbeszélem sorba, sem hozzá nem teszek, abból el sem veszek.
Mikor leszállt az éj, s hold, csillag elbujtak felhőtakaróba túl a másik mezőn, hol a húnt sejtették, de szemmel nem látták, neszt alig is keltve, óvatos léptekkel közeledett Keve, közeledett bizony a széles Dunához.
– Itt megálljunk – mondá, hogy a parthoz értek. – Soha míg a világ, ez az öreg folyó nem ivott bort, nohát igyék húnbarátságból, adjunk neki annyit, a mennyi tömlőnk van, s amennyi bor szorult nagy hasú tömlőkbe.
Ihatott a Duna hún-tömlőkből bort eleget. Kerekedett aztán jó kedve is attól, csakúgy dőlingözött kétágas partja között.
Osztég ló hasára kötötték a tömlőt, az lészen lovaknak vizben emelője, alá nem sodorja Dunavize árja. Minden hún vitézből lett egy-egy gyors csónak. Bezzeg nem kellett híd átkeltek a nélkül is mind a hányan voltak Keve emberei.
A többit rábizták elpattanó nyilra, suhogó kardélre, repülő dárdára. Nem is támadt a nap, reggeli szürkület köde ült a tájon, mikoron felriadt Detre, Makrin népe harczi nagy lármára.
Tétova szaladtak, fegyvert előkaptak, lovak nyerítése, haldoklók hörgése töltötte meg a levegőt.
Összegomolyodtak, Tárnokvölgye ilyet még soha nem látott. Mintha minden fűszál emberré nőtt volna, oly sűrűn ellepték a nagy messze sikot. Halom halomra nőtt emberholttestekből, gazdátlan paripák nyihogva száguldtak, ki féket vessen a szájokra, messze volt a gazda: Odinhoz kivánkozott, vagy Hadúrhoz szállt lelke, hogy földi életét folytassa, hűvös berkekben vadat űzzön, s szolgáljanak neki, a kiknek életét itt lenn kioltotta.
Patakokban eredt a kiömlő vér, tapodták a lovak, a föld sem tudta már mind beinni.
Holtra fáradottan mindkét fél elállott, tömérdek halottja volt Detrének meg Makrinnak, több volt, mint a húnnak; és Hadúr végzése mégis úgy kivánta, hogy nagyobb legyen a húnok vesztesége tárnokvölgyi harczban, mert ki lelke volt a húnok seregének, hol van Keve, hol van?
Addig osztogatta halálos csapásait, míg egy gonosz nyil a szivébe furódott, s attól elállott a hősi szív verése örökkön-örökre.
Hős Keve elesett a tárnokvölgyi csatában.
Úgy kivánta a hún becsület, hogy temetetlen ne maradjon Keve, a nagy hős, mert ki dicsően élt és dicsően halt meg, megilleti azt a vitézi temetés.
Saskeselyű, holló temetetlen testére, mint dögre ne szálljon, késő unokáknál megmaradjon híre időtlen nagy időkig multnak tanuságul, jelennek okulásul.
Sirt ástak a húnok, de nagyot, de mélyet, oda bétemették a vezért s a többit, kik a harczban elestek. Fel is felemelték a televény földből a húnok sirhalmát, s követ tettek rája, faragottat, nagyot s azt mondták reá, hogy: ez a Keve háza.
Alatta elporlad, ami benne földi, de ki nem fogyott még belőle az élet, folytatja tovább is ott a másvilágon, úr lesz Keve ott is, mert ki őt szolgálja, sok vitézt elejtett a tárnokvölgyi harczban.
Detre szász, Makrin hej, ne örüljetek még ennek a keserves diadalnak. Új fergeteg készül, de nagyobb fergeteg, mint volt az előbbi. Potencia fala erősen áll, ép is, de meddig marad ép, Hadúr a tudója.
Jó Béla, Kadosa, rettentő Bendegúz, hamar hirét vitték a tárnokvölgyi esetnek. Alighogy hirét vették, már állott a szer köztük, hogy boszút kell venni Detrén és Makrinon.
Fel is felkészültek, Duna vize gátul nem állott előttük, ott termettek mindjárt másnap virradóra Czezumór határán.
Detre, Makrin hada oda vonult szépen, csakhogy a minapi nagy bizakodásból alig maradt benne csak siralmas árnya.
Nem is vigadoztak, húnt szidni sem szottyant kedve nagy Detrének. Most már bizony tudta, hogy mi reájok vár, az ingyen sem tréfa.
Baromnak alíták a húnt, csordának tekinték a húnok seregét, jaj-keserves vala, amit tapasztaltak a tárnokvölgyi iszonyú csatában.
Keve egymaga volt, most meg hárman jönnek, mind a három hősnek keleten van hire, nyugaton lesz hire, ha úgy akarja nagy-tehetős Hadúr.
Ha te tudtad volna szerencsétlen Makrin, hogy mi vár itt reád a czezumóri síkon, bizony odahagytad volna Potenciánát, oda kincseidet, s inkább bujdosója lész a nagy világnak.
Mint a sziklahegyről, ha ropogva-harsogva letörik egy-egy nagy darab és gurul alá a menedékes lejtőn, s magával sodorja mindazt, a mi útjába áll: úgy rontott Detre és Makrin seregére a hármas hún sereg: Béla, Kadosa és hős Bendegúz serge.
Elsötétült a nap húnok nyilaitól, s akiknek szánva voltak ezek a mérgeshegyű, gonosz nyilvesszők, azokra nem sokáig mosolygott Hadúrnak életadó napja, halálos hályog borult szemökre és inaikból kifogyott az erő.
Elől rombol két karddal kezében rettenetes Béla, ritkul előtte a sor, jobbra is, balra is nő az ember-barázda. Iszonyú szántás ez, iszonyú vetés ez, örvend a sápadt arczú Halál. Amott Kadosa villogtatja jó pallosát, erős Makrin meghátrál előtte, de elébe szöktet Detre a szász, kinek aczélból van minden izma, két kézre fogja élesre fent, széles kardját, s utat nyit Kadosa szivéhez, melyből megered pirosan a vér…
Hadúr akarta igy, hogy múló pillanatra feléledjen gótok, rómaiak szivében a remény pisladozó tüze.
Összezavarodik nyugat-kelet népe, nyil süvölt, kelevéz búg a levegőben, érczpajzsot dönget örvös buzogány: huj, huj!… riad a hún, de mintha a földből gepida, herul, gót varázsszóra nőne, csak a térség fogy, de az ember nő.
Bélát körülveszi tengernyi ellenség, elborítja dárda, feléje vág száz kard, de megáll ő mégis, mint egy kőbálvány, melyet csak Hadúr nyila dönt meg…
Hadúr akaratja, hogy ő is elvesszen; Hadúr irányozza dárdáját a gótnak, aki czélba veszi, s vakszemen találja. Diadalordítás kél rögtön nyomába.
Egyedül maradt most Torda fia, rettentő Bendegúz. Oroszlán, mintha szoptatta volna, olyan királyi hős, jaj, kit nyila talál, jaj, kit pallosa sujt. Odin várja őket a hetedik égben, de hiába várja hites felesége, búsuló családja nyugaton, a kőből rakott háznak alacsony küszöbén.
– Hol vagy Detre szász, te? Téged keres nyilam! Ha sebesebb lábad, mint a turul szárnya, utól ér a nyilam, homlokon talál meg!
Bendegúz kiáltja s éjfekete lovon halált osztó karddal, érczhegyű nyilakkal száguld, hogy nyomába kerüljön a szásznak, a rettenetesnek.
Makrinnal találkozik, vele akad össze:
– Kard, ki kard, gót-ember! Utolsó csatádat megvívjad most vélem!
Csak ennyi a szóból, a többit elvégzi Bendegúz pallosa, melyről iszonyatosképen csurog a vér, mint az eszterhéjről tavaszi nap csorog a megolvadott hó.
Egy csapással Makrint, mintha nyers tök volna, kétfelé hasítá, egyik fele jobbra dült, a másik balra, gót bűbájos írja össze nem ragasztja, egygyé nem forrasztja soha, míg a világ.
Megriad a gótok fogyaték serege, királyt megboszulni nem akad ott ember, csak az, kire vadász rettentő Bendegúz, csak a berni Detre.
Rátámad Bendegúz, messziről, hogy látja:
– Ihol van a szolgád, immár az én szolgám a másik világon, téged is annak szántalak.
Aczéltollú nyilát ércz-idegre kapja, villámgyorsan czéloz, pendült a feszült húr, s a levegőeget kétfelé hasítva röpül… röpül és a Detre homlokába kopoltyúig béhat…
De minő varázslat? Urdung, manó dolga, a mit Bendegúz lát…?
Vasból van-e Detre homloka, vagy érczből? Mert hogyha csontból vón’, mint gyarló emberé, menten lefordulna nagy sárga lováról, s kihullna kezéből dárdája.
De halljatok csodát! Detre oda kap a homlokához, letöri ércztollát a kiálló nyilnak s a földre hajítja; s a mi benne maradt, hadd maradjon benne, kárt úgy hiszi nem tesz életében.
Bendegúzra csap rá, mint a saskeselyű, ha fenn a magasban prédát keres és lát.
Mását e tusának hej, ugyan ki látta? Két fene tigrisnek alítja, ki nézi, a sivó homoknak iszonyatos vadja szelid bárány hozzájuk képest. Dárda ketté törik, pallos pallost csókol és szikrákat szór a kardnak nemes éle, százszor összeroppan százszor visszapattan Bendegúz és Detre. Szikrázó aczélnál szikrázóbb a szemök, véres verejtéknek cseppje szakad róluk.
Felkiált Bendegúz:
– Ember vagy római, adsza kezed inkább, barátul fogom meg, barátul szorítom. Tanuld meg Bendegúztól, hogy vagyon embersége a húnnak.
Veronai Detre, a rettenetes szász, leereszti kardját. Tetszik neki a szó a halál mezején; tetszik neki a kéz, Bendegúz vasmarka, odabékél hozzá, még meg is szorítja.
Czezumórnál igy lett szász Detre barátja vitéz Bendegúznak. Czezumórnál igy nyert országot a hún nép, nagy országot, szépet, Tisza-Duna mellett.
Gótok eltemették Makrint, a húnok pediglen Bélát és Kadosát oda vitték, ahol álmait aluszsza Keve, a dicső hős kőbálványos magas házában. Még két bálványkövet tettek az egy mellé, elsiratták mind a három derék kapitányt, kikre Hadúr külde honszerző csatában dicsőséges halált.
Ez a Keveháza régi krónikája.