Akár milyen vitézek voltak is a magyarok, a török kedvére terjeszkedett tovább, mert Ferdinánd király vezérei nem birtak vele, akik pedig megállíthatták volna az elbizakodott törököt: a magyarokban nem bizott a király. Gyávák és arcátlanok voltak a zsoldosok, nem védői a magyarok ellenségével szemben, hanem nyűgei, dölyfös zsarolói.
Ha fegyverrel nem szerezhetett békét Ferdinánd, valahára mégis vásárolt drága pénzen.
Szolimán hallgatott a szóra és megkötötte Ferdinánddal 5 évre a békét. Ezért aztán kellett a magyar királynak évenkint harmincezer aranyat fizetnie.
Drága béke, de legalább valósággal béke lett volna! A magyarországi török várakban uralkodó basák folytatták a béke dacára is eddigi garázdálkodásaikat. Híresek voltak erről a Dunán túl levő várak basái.
Figyelmeztették őket a Szolimánnal kötött békére, azt felelték, hogy ők nem járnak ágyúval, nem ostromolnak várat, csupán kedvtelésből kalandoznak.
Zrinyi Miklós, horvátországi bán, kit lassankint megismertek a törökök, nem tűrte a basák garázdálkodásait. Megtámadta, ahol csak tehette és véresen megtorolta pusztításaikat.
E miatt veszedelmes híre keletkezett a törökök között. Sokszor hallotta a nevét az öreg Szolimán is. Elhatározta, hogy mihelyt Magyarország felé veszi az útját, majd megmutatja neki, hogy a Szolimán haragja minő rettenetes.
Mig Ferdinánd élt, addig nem jött be, de 1566-ban, Ferdinánd halála után két esztendővel, roppant sereg élén rontott hazánkba. Ekkor a magyar trónon Miksa király ült, Ferdinándnak a fia.
Szolimán első gondja volt, hogy megleckéztesse Zrinyi Miklóst, ki ekkor Szigetvárnak volt a kapitánya. A haragos császár körülvétette minden oldalról a várat s megesküdött a prófétára, hogy addig tovább nem megy, mig földig le nem rontatja a hitvány sárfészket.
2500 elszánt vitéz képezte Szigetvár őrségét, nem csak katonái, de hívei is voltak Zrinyi Miklósnak. Nem bízhatott senkiben a kapitány csak a maga és hívei bátorságában. Miksa király százezernyi haddal vesztegelt Győr tájékán, tudta, hogy Szigetvárát végpusztulás fenyegeti, meghallgatta Zrinyinek segélytkérő követét, de nem mozdítá a nagy sereg koronás vezére még a kis ujját sem, hogy Zrinyinek segítségére legyen.
A vitéz magyar hős, mielőtt az ostrom megkezdődött, ilyen esküszóval tette le hitvallását a legdicsőbb hazaszeretetnek:
– Én, gróf Zrinyi Miklós, Szigetvár kapitánya, esküszöm a mindenható Istenre, hogy utolsó csepp véremig védem e várat, átkozott legyen a nevem, gyalázat érje családomat, ha szavam megszegem. Isten engem úgy segéljen!
Mély megilletődéssel, ünnepi csendben hallgatták a vitézek s azután a vezér példáját követve, megesküdtek ők is:
– Esküszünk az élő Istenre, hogy urunkat jóban, rosszban vitézi becsülettel támogatjuk. Ne fogadja be a föld annak a hamvát, ki szavát megszegi. Isten minket úgy segéljen!
E nyomoruságos időben nem hangzik-e úgy a hősök esküje, mint a hazaszeretetnek szent imája?
Kezdődött a nagy munka. Szolimán háromszáz ágyúja ki nem fáradott a bömbölésben, rombolásban.
Mindennap megújult a kétségbeesett roham, mindennap visszaverték a várbeliek.
Zrinyi többször kirohant vitézeinek egy-egy csapatával s iszonyú pusztítást vitt véghez az ostromlók között.
Ez a példátlan vitézség megdöbbentette az öreg Szolimánt. Követet menesztett a várba csábító igéretekkel:
– Neked adja a hatalmas szultán örök joggal egész Horvátországot, csak add fel a várat.
Felelt Zrinyi Miklós:
– Ha egész birodalmát, tenger kincsét adná, úgy sem juttatnám kezére Szigetvárt.
És tovább folyt az ostrom. A külső várat fölgyujtá Zrinyi, midőn már tovább védeni nem lehetett s a belső várba vonult, ott tartotta magát három hétnél tovább.
Szolimánt ette a méreg. Odaadta volna eddig szerzett minden dicsőségét, csak azt az egyet érje meg, hogy Szigetvár romján diadalmaskodjék.
Nem érte meg.
Az ostrom hatodik hetében váratlanul meghalt, de halálát eltitkolta a fővezér, hogy kedvét ne rontsa, bátorságát el ne vegye az ostromló seregnek.
Végre egy föld alá ásott tűzakna felrobbantotta a főbástyát s iszonyú rés támadt a falon. A vitéz őrség 500-ra fogyott le, segítség nem érkezett. A halál órája ütött.
A vár piacára gyűjtötte híveit, ő maga legékesebb köntösében jelent meg, violaszinű selyem dolmányának zsebébe száz darab magyar aranyat tett, hogy ne bánja meg, aki levetkőzteti, elővette apjának a kardját, mellyel vitézi pályáját kezdette s mintha csak lakodalomba menne, oly könnyen, délcegen lépett hű katonái elé.
– Hű barátaim, mire elkészültünk, itt a végső küzdelem. Eddig nem sajnáltuk életünket, elhullottak bajtársaink, romhalmaz a vár, nyissuk ki a kapukat s rohanjunk ki a törökre. Drága az ember élete, de ennél sokkal drágább a becsület. Te, Juranics Miklós lobogtasd a zászlót, te meg, fiam, süsd el az ágyút, nem győzelemre, hanem hősi halálra indul most veletek Zrinyi Miklós; a földön többé nem, de oda fenn találkozunk!
Eldördült az ágyú, füst fellegéből egy maroknyi csapat rontott a törökre. Nem diadalt kerestek, hanem halált. Az ilyenek élete nagyon drága, de győzte a töröknek négyszázszor akkora serege.
Golyó találta mellén, fején a hős vezért, lebukott lováról és elhullottak körülötte mind.
Nem diadalt kerestek, hanem halált: mártiri koszorút tégy mindenik fejére, én magyar nemzetem.
Mig a hazaszeretetnek egy árva szikrája bennereked a magyar szívben: dicsérjék a költők, tiszteljék az utódok Szigetvár hőseit!
– – Miksa serege Győrnél körülsáncolta magát, a német tiszturak várták… várták, hogy Szolimán foglalja el Szigetvárt, induljon ellenök, hogy legyen, ki elől hősileg megfutamodjanak…
A török elfoglalta hazánknak két ötödrészét, a magyar király kiszorult a nyugati határvármegyékre. A török iga nehéz volt nagyon, de a nemzetnek még tovább kellett bünhődnie régi, nagy vétkeért.
Tűrj nemzetem, tűrj! Meg kell tisztulnod, hogy méltó légy a jövőre.