Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy nagyon, de nagyon gazdag ember. Azzal átellenben lakott egy ember, az is éppen olyan gazdag volt. Volt az egyiknek egy fia, a másiknak egy leánya. Megegyeztek, hogy a fiút s a leányt összeházasítják, akár szeretik egymást, akár nem, csak hogy a két nagy gazdaság összekerekedjék. Múlt az idő, nőtt a fiú, nőtt a leány, bizony a fiú szerette is a leányt, hanem a leány azt mondotta, hogy inkább az Oknak megy, mégsem lesz a gazdag fiú felesége. De hiába mondta, egyszer csak összehívták a vendégséget, s vitték a leányt a templomba. De még az oltár elé sem mentek, a leány lehúzta ujjáról a mátkagyűrűt, földhöz csapta, s azt mondta nagy haraggal:
– Vigye el az ördög ezt a mátkagyűrűt, s ha gyermekem lesz, azt is vigye el!
Abban a pillanatban honnét, honnét nem, elejébe toppant az ördög, felkapta a gyűrűt, s mondta a leánynak:
– Híttál, eljöttem, viszem a gyűrűt, s ha gyermeked lesz, ne búsulj, majd azért is eljövök.
Na, lett erre nagy rémület. De a leány apja azt mondta:
– Csak azért is megesküszöl ezzel a legénnyel!
Sírt a leány, földhöz verte magát. De hiába, összeeskették mégis a legénnyel.
Telt-múlt az idő ismét, s ahogy telt az idő, az asszony lassanként megszerette az urát, s nem telt el egy esztendő, egy szép fia született. Haj, Istenem, mennyit sírt az asszony, mikor senki sem látta! Éjjel-nappal azon sírt, azon évelődött, hogy egyszer csak jön az ördög, s adja, nem adja, az ő szép fiát elviszi. Közben meghalt az ura, s az özvegyasszony iskolába vitte a fiát. Szerette volna, ha pap lesz belőle, hátha akkor nem viszi el az ördög.
Nőtt a fiú, nőtt, szép nagy ifjú lett belőle. De ahányszor hazajött az iskolából, mindig sírva találta az édesanyját, ahelyett hogy örült, örvendezett volna. Kérdezte:
– Mi az oka, édesanyám, hogy ahányszor hazajövök, sírva találom?
– Ne kérdezd, fiam, azt én neked meg nem mondhatom, majd megtudod úgyis!
De a fiú nem hagyott neki békét, addig faggatta, míg egyszer mégis megmondta az igazat.
– Azért sírok, édes fiam, mert maholnap pap leszen belőled, én pedig téged az ördögnek ígértelek.
Megszomorodott a fiú, ment egyenesen a paphoz, s kérdezte tőle:
– Igaz-e, tisztelendő szentatyám, hogy engem az édesanyám az ördögnek ígért?
– Igaz bizony, édes fiam, hallottam az ígéretét, s láttam is az ördögöt, mikor elvitte az anyád gyűrűjét.
– No, ha igaz – mondá a fiú -, megyek, meg sem állok, amíg azt az ördögöt meg nem találom.
Eleget mondta a pap, ne menj, fiam, ne menj, úgyis elvisz az ördög, ha pokolba mégy, onnét soha ki nem menekedel.
De a fiút nem lehetett visszatartani. Még aznap elbúcsúzott az édesanyjától, keserves könnyhullatások közt. Vitt magával szentelt gyertyát, szenteltvizet és tömjént: majd visszakeríti ő az anyja gyűrűjét.
Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, hét nap s hét éjjel meg sem állott, s akkor ért egy sűrű rengeteg erdőbe. Sűrű rengeteg erdőben volt egy kicsi ház. Gondolta, hogy bemegy, szállást kér éjszakára. Bemegy a kicsi házba, s hát ott nem volt senki más, csak egy öregasszony. Köszön neki:
– Adjon Isten jó estét, öreganyámasszony!
– Adjon Isten, édes fiam, hát te hogy merél ide jönni?
– Nem tudom én, öreganyámasszony, miért ne mertem volna. Elfáradtam, s bejöttem, ha szállást adna éjszakára.
– Istené a szállás, fiam. De tudod-e, hogy az én fiam, a Megölő Istéfán, aki már 366 lelket pusztított el, bizony mondom néked, te léssz a 367-edik, mihelyt hazajön.
Mondá a fiú:
– Nem bánom én, öreganyám, hadd pusztítson el engem is, egy életem, egy halálom, úgyis eladott az ördögnek az édesanyám.
Hát jól van, gondolta magában az öregasszony, s ágyat vetett neki. Aludjék legalább, amíg hazakerül a Megölő Istéfán.
Még jól el sem szenderülhetett, jő haza Istéfán. De halljátok-e, ez olyan magas ember volt, hogy térdre ereszkedett, s csak úgy tudott bejönni az ajtón. Jó estét sem mondott az anyjának, leült az asztal mellé, s kérdezte:
– Van-e vacsora, anyám?
– Van fiam, van – mondta az öregasszony, s tálalt egyszeribe. – Egyél, fiam, egyél!
Mikor éppen enni akart volna a Megölő Istéfán, meglátja az ágyban a szegény diákot. Kérdi az anyját:
– Ki s miféle ember légyen ez, anyám?
– Szegény utazó diák – mondja az öregasszony. – Ne bántsd, édes fiam, úgyis eladta már az anyja az ördögnek.
– No, ha eladta, költse fel, hogy vacsorázzék velem. Még úgysem vacsoráztam olyan emberrel, akit az ördögnek eladtak.
Fölkölti az öregasszony a diákot, odaülteti az asztalhoz, s kínálja Istéfán:
– Egyél, öcsém, egyél! Hallottam, hogy az anyád eladott az ördögnek, úgysem eszel sokáig.
Ettek-ittak, vígan voltak. Aztán lefeküdtek, s aludtak reggelig, mint a bunda. Akkor ismét jól megtraktálta Istéfán a diákot. Kikísérte a rengeteg erdőből. Ottan beléállította egy útba, s mondta neki:
– No, öcsém, ebből az útból ki ne állj! Ne nézz se jobbra, se balra! Menj egyenesen, s ha nem sajnálod a lábadat, egy hétre, kettőre elérsz a pokol tornácához.
Megköszönte a diák Istéfánnak iránta való nagy jóságát. Ment az úton egyenesen. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Hetedik nap estére megérkezett a pokol tornácához. Ott elévette a tömjént, a szenteltvizet, a szentelt gyertyát. A gyertyát meggyújtotta, s bevilágított a pokol kapuján. A szenteltvizet belocsolta. A füstöt beeresztette. Hát, Uram, Isten, egyszerre csak szaladnak az ördögök kifelé nagy sereggel, s könyörögnek a diáknak, oltsa el a gyertyát, ne locsoljon a vízzel, ne eregesse be a füstöt, mert különben mind elpusztulnak, még egy fia ördög sem marad élve.
Azt mondja a diák:
– Hozzátok vissza hát az anyám mátkagyűrűjét, tőlem aztán élhettek, míg a világ s még két nap.
Belefújt Plutó a sípjába, s ahány ördög volt a pokolban, mind elé termett. Kérdi:
– Kinél van a mátkagyűrű? Adja elé!
De valamennyi azt felelte, hogy nála nincs, ő sohase látta. Mondja Plutó:
– Még egyszer mondom, adja elé, akinél van, mert sorban megvizsgálom valamennyit, s akinél megtalálom, a Megölő Istéfán ágyába fektetem.
No hiszen, egyéb sem kellett az ördögöknek, megijedtek szörnyen. Egyszeriben tűvé tettek mindent, fölkajtatták a pokolnak minden zegét-zugát, de a mátkagyűrűt bizony nem találták.
– Valamennyi ördög itt van?! – rikkantott nagy mérgesen Plutó.
Abban a szempillantásban elébiceg egy sánta ördög, s mondja Plutónak:
– Jelentem alássan, felséges királyom, most jövök a földről.
– Hát te ott mit kerestél?! – kérdezé Plutó.
Felelt a sánta ördög:
– Annak az asszonynak a fiáért voltam, aki a templomban nekem adta a gyűrűjét, s nekem ígérte a fiát is. De bejártam az egész világot, s meg nem találtam.
– No, azt kereshetted – mondá Plutó. – Egyszeriben add vissza a gyűrűt, s mondj le erről a fiúról!
A sánta ördög elévette a gyűrűt, odaadta a diáknak. Ez meg vette a gyertyát, szenteltvizet, tömjént. Indult nagy örömmel hazafelé.
Hazafelé mentében betért Megölő Istéfánhoz, s ott maradott nála éjszakára.
– No, öcsém – mondá Istéfán -, megtaláltad-e a pokol tornácát?
– Én meg – mondá a diák.
– Hát a gyűrűt visszakaptad-e?
– Vissza én.
– Hát az én ágyamról hallottál-e valamit?
– Hej – mondta a diák -, hallottam biz én. Ha a te ágyad nincsen, talán vissza sem adják az anyám gyűrűjét. Azzal ijesztette Plutó az ördögöket, hogy ha szépen elő nem adják a gyűrűt, akinél megtalálja, a te ágyadba fekteti.
– Ejnye – mondta Megölő Istéfán -, cudar egy ágy lehet az én ágyam. Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle. Az ördögtől visszaváltottad az életedet, de ha kedves neked, menj vissza a pokolba, igazítsd el, hogy ne fektessenek engem abba az ágyba.
– Jól van – mondja a diák -, csak azt mondja meg nekem kigyelmed, hogy az első embert, akit elpusztított, bottal verte-e agyon, vagy késsel ölte meg?
Felelt Istéfán:
– Nem öltem én meg egy embert sem késsel, öcsém. Mind bottal vertem agyon.
– Hát megvan-e az a bot, amelyikkel az első embert agyonütötte? Hogyha megvan, adja ide nékem.
– Megvan, öcsém, megvan.
Egyszeriben ment Istéfán, elékereste a botot. De az már csupa lyuk volt, úgy megette a szú. Nézi, nézi a diák, s kérdi Istéfánt:
– Miféle fa lehet ez a bot?
– Ez vadalmafa, öcsém – feleli Istéfán.
– Jöjjön velem! – mondá a diák. – Hozza a botot!
Volt az erdőben egy nagy kőszikla, annak fölmentek a tetejébe. Kőszikla tetején volt egy repedés, olyan széles, hogy éppen a bot belefért. Mondja a diák:
– Szúrja belé a botját, Istéfán bácsi!
Istéfán beleszúrta.
– Mostan menjen le a szikla aljába, ottan van egy csorgós kút. Mondjon el ott 366 imádságot, annyit, ahány embert azzal a bottal agyonvert. Aztán merítsen vizet a kútból, vigye föl a szikla tetejébe, öntözze meg a bot tövét, s addig öntözze a botot, amíg ki nem sarjadzik, amíg a botból ismét almafa nem lesz, s míg az almafa ismét almát nem terem.
Azzal otthagyta Istéfánt, s ment egyenesen haza. Hej, örült az édesanyja, aki már elsiratta a fiát. Azt hitte, hogy ottveszett a pokolban. De örültek a népek is, s egyszeriben megválasztották papnak. Azt mondták:
– Ilyen pap kell nékünk, aki az ördögtől sem fél.
Telt-múlt az idő, s nagy híre volt a papnak az egész országban. Nem is hagyták sokáig a falujában. Megválasztották püspöknek. Egyszer a püspök elindult nagy kísérettel, s amint mentek, éppen az alatt a kőszikla alatt haladtak el, amelyiknek tetejében a Megölő Istéfán a botot ültette volt. Visszafordul a kocsis, s mondja a püspöknek:
– Nézze, nézze, excellenciás uram, de szép almafa van a szikla tetején!
Fölnéz a püspök a szikla tetejére, hát csakugyan ott van egy szép kicsiny, kerek almafa, s a kerek almafának minden ága tele szép piros almával. Gondolkozik a püspök, s eszibe jut, hogy hiszen járt ő már erre, amikor diák volt.
Az ám, hiszen ezt a fát a Megölő Istéfán ültette. Megállította a hintaját, leszállott, s kimentek mindnyájan a szikla tetejére. Kérdi a püspök:
– Hol vagy, Megölő Istéfán?
Hát ott feküdt nem messze a fától Megölő Istéfán. Felelt nyöszörögve:
– Itt vagyok.
– Ismersz-e engem, Megölő Istéfán?
Megölő Istéfán nézte a püspököt, de meg nem ismerte.
– No, hát tudd meg, én voltam az a diák, aki neked mondta, hogy ültesd ide a botodat. Látom, hogy a szavamat megfogadtad. Botod kisarjadzott, s alma terem rajta. Megölő Istéfán, mostan már meghalhatsz, feloldozlak minden bűnöd alól.
Ahogy ezt mondta a püspök, behunyta a szemét Megölő Istéfán. Nézik, s hát meghalt. Eltemették mindjárt az almafa alá. Azzal a püspök továbbment, s ma is él, ha meg nem halt.