Béla hercegről, a vitézről hadd mondjak el egy történetet úgy, amint olvastam a régi krónikákban.
Szent István idejében menekült el a három királyi herceg: Endre, Béla és Levente.
Endre és Levente Oroszországban állapodtak meg, Béla ott maradt Lengyelországban. Nem volt egyebe, mint nemes szíve, nagy vitézsége s egy jó magyar kardja. Ellenség támadott a lengyel királyra, a rettenetes pomeránok fenyegették a lengyeleket. Csatára készen állott a két sereg. Ekkor egy óriási termetű pomerán lép elő s páros viadalra szólítja fel a lengyel királyt. Hadd döntse el e kettő küzdelme a csata sorsát.
Öreg volt a jó lengyel király, de azért készen állott népeért, országáért élete kockáztatására is. Ámde előlépett egy kis termetű, nemes tekintetű idegen lovag s ajánlkozott, hogy ő megvív a dicsekvő pomerán vezérrel.
A nagy darab legény gúnyolódott, hogy vegyen még maga mellé egy-két vitézt segítségűl, akik majd fölemeljék a földről, ha saját erejéből nem tudna.
Egy szót sem szólt az idegen vitéz, hanem összemérte kardját a pomeránéval. Nagy legénynek nagy az ereje, hosszú a karja, sulyos a csapása. Node a régi magyar közmondás azt tartja: „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel!” Az idegen lovag megtoldotta egy-két lépéssel, bezzeg nagy volt a bámulat, még nagyobb a dicsekvő pomeránok megszégyenülése, midőn a hatalmas legény végig terült a földön s a lengyelek örömrivalgással vitték az idegen lovagot a király elé.
Az ősz király nem kérdezte: ki vagy, mi a származásod, hanem keblére ölelte, fiának fogadá, megajándékozta egy tartománnyal s odaadta neki legdrágább kincsét, hajadon szép leányát.
Mert abban az időben egy szál jó karddal országot lehetett szerezni.
Ki volt az idegen lovag? Béla volt, az idegen országba menekült magyar királyi herceg.
Ez a vitéz Béla mentette meg hazáját a német császártól és ennek a Bélának igérte oda Endre a magyar koronát.
Csakhogy ez puszta igéret maradt.
A gyönge Endrének meg kellett később szavát szegnie. Fia született, akit Salamonnak kereszteltek. Endrében az apai szeretet elnyomta a kötelességérzetnek szavát és megbánta, hogy öccsének odaigérte a koronát.
Béla nem vágyakozott a trónra, de mégis bántotta őt, hogy bátyja megszegte adott szavát. A gyermek Salamon megkoronázása ellen nem szólott, megelégedett a vezéri hatalommal, de a gyanakvó Endre nem tudott megnyugodni.
Orgyilkosokat bérelt s azokat elrejté egy kárpit mögé várkonyi kastélyának egyik termében. Itt bársony vánkosra kitéteté a szent koronát s melléje egy kardot. Oda hivatá öccsét, hogy válaszszon.
– Királyi hatalmat jelent a korona, vezérséget a kard. Ha Béla a korona után nyúl, orgyilkos kéz oltsa ki életét; maradjon életben, ha a kardot választja s maradjon meg hatalmában. Gonosz volt a csel, könnyen lépre csaló a gyanútalant. Ámde a Várkonyba hivott Bélának Miklós ispán, aki tudta az ármányt, fülébe súgá:
– Ha életed kedves, válaszd a kardot!
Gyanakvó tekintetét szeliddé változtatta a kegyes király s hangja szeretetet szinlelt, midőn a terembe lépő Bélának elmondá, hogy miért hivatta magához.
Béla komoly méltósággal, de el nem titkolható méltatlansággal a kardot vevé kezébe s így szólott:
– Karddal szereztem dicsőséget, karddal alapítottam meg jövendőmet, nem leszek hozzá a szerencse napjaiban sem hűtelen.
A várkonyi kelepcéből kimenekült Béla megszomorodott szívvel, de boszúra gyuladva hagyta el királyi bátyját, aki háládatlanságát gonoszsággal is kész lett volna tetézni.
Ettől az időtől kezdve a királynak gonosz tanácsadói még inkább elmérgesítették a két testvér között fennálló viszonyt, s arra törekedtek, hogy Bélát valamiképpen ártalmatlanná tegyék.
Az újabb gonosz tervnek is nyomára jött Béla s mivel türelmének fonala is elszakadt, elhagyta másodszor azt az országot, honnan előbb az udvari ármányok, másodszor bátyjának féltékenysége kiűzték. Lengyelországban tárt karokkal fogadták s Boleszláv lengyel király készségesen támogatta lengyel sereggel.
Testvér-harc lett a szavátszegő király féltékenysége miatt. A testvér-harc átka volt most is, az sok száz esztendőn keresztül Magyarországon; a testvér-harc oka a későbbi sok, szóval fel nem panaszolható nyomorúságnak.
E harcban Endre elveszté a koronát. Seregét megverte Béla serege, őt magát pedig száguldó lova a menekülők között elragadta; futás közben leesett paripájáról s a száguldó lovak patái holtra sebesítették.
Jót roszszal fizetett, bűne büntetése nem maradt el.