Mig vezér volt László, vitézségének hire bejárta az egész országot. Magyarország a vitézség hazája volt sok századon keresztül, nem volt senkinek oly nagy becsülete, mint a hősnek. László vezér még a nagy hősök között is első vala.
Mikor aztán királya lett a magyaroknak, szent kötelességének tekintette, hogy népét, országát gondos atyaképpen megóvja minden támadástól.
Akkor tájban Horvátország még nem tartozott Magyarországhoz, külön fejedelme volt, akit Zwoinimirnak hivtak. Zwoinimir felesége, Lászlónak a testvére, Ilona vala. Történt 1091-ben, hogy Zwoinimir meghalt s a horvát főurak közül többen föllázadtak egy István nevű főúr vezetése alatt.
Az özvegy fejedelemnő hosszas ideig küzdött ellenök s mikor látta, hogy semmiképen sem bír velök, segítségül hivta Lászlót, akit több horvát főúr a fejedelemséggel is megkinált.
László elfogadta a meghivást, rövid idő alatt leverte a lázadókat és Horvátországot hazánkhoz csatolta. Ez volt az első jelentékeny terület, mellyel hazánk gyarapodott.
Horvátország kormányzatát László unokaöccsére, Álmosra bizta.
Még Horvátországban tartózkodott, midőn hirét vette, hogy a kúnok nem tudták elfeledni a cserhalmi vereséget, Kopulcs nevű vezérökkel betörtek Magyarországba és Erdélyt keresztül-kasul pusztítva Bihar és Szabolcs megyékben is garázdálkodtak.
Nagy volt a rabló kúnok serege, kicsiny a Lászlóé, de ez a kis sereg szerette királyi vezérét, sok diadalt aratott vele, azért bátran követte a küzdelemre.
A Temes vize mellett érte utól László a zsákmánnyal terhelt ellenséget.
Nem tanakodott sokat, hanem ő maga állott élére a seregnek, nem törődve a veszéllyel, mely királyi személyét fenyegette. A jó pásztor vezette nyáját. Kezében lengeté a boszúállásnak veres lobogóját s úgy támadott a vakmerő kúnokra. Rettentő küzdelem fejlődött ki a két sereg között. Nagyobb volt az egyik, vitézebb a másik. A magyar vitézek vakon követték a koronás vezért, ki a csata sűrű tömegéből egy fejjel emelkedett ki és a veres zászlót lobogtatta a szél.
Sokan elhullottak, ott veszett a kún vezér is; akik élve kerültek László hatalmába, azokat az előrelátó király megtelepíté a mai Jászság területén s felvétette velök a keresztény vallást.
Ebből a véres csatából – a hagyomány szerint – egy szál kún menekült meg, hogy hirmondója legyen odahaza a nagy vereségnek.
Bezzeg nem nyughattak a kúnok. Boszút szomjaztak a gyalázatért, visszakövetelték Lászlótól a foglyul ejtetteket. László kereken megtagadta a foglyok kiadását. Ebből aztán ujabb harc keletkezett. Berontottak a kúnok óriás termetű Ákos vezérökkel hazánkba s az Al-Dunánál mindent tűzzel-vassal pusztítottak.
László nem késett. Sietősen jött seregével s így negyedszer állott szembe a kúnokkal. Az óriás Ákos bizott karja erejében s vakmerően párviadalra szólította fel a magyar királyt.
Örömmel elfogadta a vitéz király s hogy hű népe vérét megkimélje, kockára tette a maga életét.
A marcona óriást leterítette s a kúnok seregét annyira szétszórta, erejöket úgy megtörte, hogy többé velök baja nem volt.