Azt a királyt, aki II. Endre halála után a magyar trónra került, senki sem irígyelheti.
II. Endre koldus volt, az ország kifosztatott és megsanyargatott, a főurak hatalmukban elbizakodottak, a népségben és nehéz megpróbáltatásokban megtört; a király szava pusztában elhangzó kiáltás.
Béla jól ismerte mi a baja az ő országának, ennek a szegény betegnek. Az ő szine előtt nőttek nagyra a hazának legnagyobb ellenségei: a magyar főurak, ezek a honfiúi kötelességről megfeledkezett kis királyok, ellenségei Bélának is, kinek volt bátorsága szemökbe mondani, hogy bitorlói királyi javaknak, elnyomói az ártatlanoknak, kigúnyolói a törvényeknek.
Béla különb ember volt, mint atyja.
Országgyűlést hívott egybe s első dolga volt a teremből kidobatni a főurak székeit, mert hiszen az alattvalónak állania kell a trónján ülő király előtt, nem úgy, mint Endre idejében.
Nem tetszett a főuraknak.
Azután elrendelte Béla, hogy a királyi javakat adják vissza a főurak; akár ajándékba kapták Endre királytól, akár erőszakkal foglalták el és bitorolják.
Összesúgtak a főurak.
Kemény volt a beszéd, szigorú, de igazságos a lecke. Nem Endre ült a trónon, hanem Béla, az erős akaratú ifjú király.
Kivánatos volt mindez a haza javára s érdeméül tudja be neki a történelem, de nagy veszedelemnek csirája rejlett ezekben az intézkedésekben.
Igaz, hogy lassankint helyreállott a királyi tekintély, a megbomlott rend és törvények lettek hazaszerte uralkodóvá, visszakerültek a jogtalanul bitorolt királyi javak, de engesztelhetetlen gyűlölet támadt a főurakban az erélyes király irányában.