Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak három fia meg három lánya. A legkisebb fiút Vas Lacinak hívták, mert az olyan erős volt, mint maga a vas.
No, nemcsak erős volt Vas Laci, de csintalan is: hét ördög lakott benne. Egyszer, amikor az iskolából jött hazafelé, nekiszaladt egy öregasszonynak, aki a feje tetején egy kosár tojást vitt. Leütötte a fejéről a kosarat, s a tojás mind összetört. Azt mondta az öregasszony:
– No, te fiú, én neked rosszért jót kívánok. Azt kívánom, hogy amit legelébb kívánsz, azonnal teljesedjék.
Vas Laci nagyot kacagott, amint szaladt hazafelé, és azt gondolta magában: “Ejnye, de bolond asszony ez, még jót kíván nekem, mikor a tojását mind összetörtem. No csak hazamenjek, mindjárt valami jót kívánok!”
Hazamegy a fiú, hát a nénjei éppen labdáznak. Közéjük áll ő is, de a királykisasszonyok összeegyeztek, hogy mind csak Lacit üssék, legalább így visszafizetik neki a kölcsönt, mert őket is sokat bosszantotta a csintalanságával.
Hej, megmérgelődött Laci, mikor látta, hogy mind csak őt püfölik a labdával, s nagy mérgében odakiáltott a leányoknak:
– Ó, hogy a föld nyeljen el benneteket!
Abban a pillanatban megnyílt a föld, eltűnt a három királykisasszony.
Nagy volt a szomorúság a király udvarában. Keresték a királykisasszonyokat mindenfelé, az egész világon, de sehol sem találták, nem is tudták, hogy merre keressék, mert Vas Laci egy szóval sem mondta, hogy a nénjeit a föld nyelte el. Utánuk ment a legidősebb királyfi, utánuk a középső királyfi, de eltelt egy esztendő, eltelt kettő, három, még több is, a királyfik még vissza sem kerültek, valahol elpusztultak bizonyosan.
Aközben Vas Laci felcseperedett, nagy, erős legény lett belőle, s mondta a királynak:
– Édesapám, elmegyek én is a nénéim után, úgyis én vagyok az oka a szerencsétlenségüknek.
– No bizony, ha te vagy – mondotta a király -, indulj, s addig ne kerülj a szemem elé, míg a nénéidet meg nem találod s vissza nem hozod.
Elindult Vas Laci, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken által, s mikor már hét nap s hét éjjel folyton ment, beért egy rengeteg erdőbe. Amint megy az erdőn keresztül, látja, hogy egy öregasszony éppen a hátára akar emelni egy csomó száraz ágat, próbálja kétszer is, háromszor is, de nem tudja felemelni. Odamegy Vas Laci, s az öregasszonynak szépen a hátára emeli az ágakat. Mondja az öregasszony:
– Köszönöm, Vas Laci, hogy segítettél nekem, jóért jóval fizetek. Tudom én, hogy miben jársz te. A három nénédet keresed, akiket a föld nyelt el. De ne búsulj, ha te segítettél rajtam, én is segítek terajtad.
Azzal az öregasszony csak rátoppintott a földre, a föld egyszeriben megnyílt, kipattant belőle egy nagy vasláda. Mondta az öregasszony:
– Csak bújj belé bátran ebbe a ládába! Ez levisz téged a föld alá, s ott megtalálod a legidősebb nénédet s a másik kettőt is.
Belefeküdt Vas Laci a ládába, a láda pedig ment lefelé, hét nap, hét éjjel folyton-folyvást mehetett, aztán leért az alvilágba, s fölpattant a födele. Hát istenem, egy ezüstvár volt ott egy hajításnyira tőle, az ezüstvár előtt egy folyó, de a folyón keresztül beretvából volt verve a híd, s azok a beretvák úgy táncoltak, ugráltak, hogy azon halandó ember által nem mehetett.
Elszomorodott Vas Laci, nagyot sóhajtott:
– Ide eljöheték, de ezen a hídon soha, míg ez a világ, keresztül nem mehetek!
Mert úgy tudjátok meg, hogy a hídnak a túlsó vége éppen az ezüstvár kapujáig nyúlt, s másként a várba nem lehetett bekerülni. Megszólalt a láda:
– Ne búsulj, Vas Laci, én a víz alatt szépen általviszlek, a várba is beviszlek, a többi aztán a te gondod.
Bebújt Vas Laci a ládába, a láda meg szépen általúszott a víz alatt, bevitte Lacit a várba, aztán szépen visszaúszott, otthagyta Lacit a várban.
Meglátja Lacit a nénje, összecsapja a kezét, elébe szalad:
– Jaj lelkem, öcsém, hogy jöttél ide! Vége az életednek. Nem tudod, hogy a hétfejű sárkányé ez a vár, s ha hazajő, megöl téged?
– Ne félj semmit – mondotta Vas Laci -, csak adj nekem egy kardot, a többit bízd reám.
Bementek a fegyveres szobába, ott Vas Laci leakasztott egy kardot. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagyot döndül az ezüstvár. A hétfejű sárkány hajította haza a buzogányát hetvenhét mérföldről.
– Jaj, lelkem, öcsém, mindjárt itt lesz a sárkány, készülj a halálra!
– Ne félj, néném, ne félj!
Jött is a sárkány rettentő nagy haraggal.
– Hát te mit akarsz itt?!
– Meg akarok veled küzdeni életre-halálra – mondotta Vas Laci.
– Ó, nem küzdök én meg akárki fiával! Elébb hadd látom, mit tudsz!
Kivett az asztalfiából egy kőkenyeret meg egy vasbicskát, s azzal leszelt egy karéj kenyeret.
– No, lássuk, mit tudsz te?
Vas Laci fogta a kenyeret, s a vasbicskával kettészelte.
– No, most megküzdhetünk – mondotta a sárkány -, látom, hogy hozzám való vagy. Gyere velem a vascsűrbe.
Lemennek a vascsűrbe, birokra kelnek. A hétfejű sárkány felkapja Vas Lacit, s térdig vágja a vasba. Nosza, kiugrik Vas Laci, felkapja a hétfejű sárkányt, jól megkerengeti a levegőben, azzal úgy levágja, hogy derékig süppedett a vasba. De kiugrik a hétfejű sárkány is, s levágja Vas Lacit, hogy mellig süppedt a vasba. Nekirugaszkodik Vas Laci, kiugrik a vasból, fölkapja a hétfejű sárkányt, még jobban megkerengeti a levegőben, s úgy levágja, hogy nyakig süppedt a vasba. Akkor kirántotta a kardját, s a sárkánynak mind a hét fejét levágta.
– No, édes néném – mondotta Vas Laci -, most már gyere velem, mehetünk.
– Jaj, dehogy mehetünk, dehogy mehetünk, a beretvahídon nem tudunk mi keresztülmenni, itt kell elpusztulnunk!
Gondol ide, gondol oda Vas Laci, mit is csináljon hamarjában. Ő bizony egyet gondol, kiássa a földből a sárkány testét, lenyúzza a vastag bőrét, beteríti vele a beretvahidat, s úgy átsétáltak, hogy még a lábukat sem vérezték meg. Hát amint keresztülmentek a hídon, ott van az öregasszony, s mondja Vas Lacinak:
– No, fiam, ezt a nénédet szerencsésen megszabadítád. Én a vasládában fel is viszem. Te pedig menj most az én kovács bátyámhoz, csak ide nem messze lakik. Mondd meg neki, tisztelem, amit lehet, segítsen rajtad.
Elválnak egymástól. Az öregasszony ment a királykisasszonnyal a ládában fölfelé – ment Vas Laci is, amerre az öregasszony utasította. Megy, mendegél Laci, megérkezik a kovácsműhelybe, de az olyan kovácsműhely volt, amilyent még ő világéletében nem látott. Tiszta csupa acél volt a fala, a födele kívül-belül. Bemegy a műhelybe, hát a kovács tetőtől talpig tiszta csupa acél. Köszön Laci illendőképpen, elémondja, miben jár, s mit üzent az öregasszony.
– Jól van, fiam – mondotta a kovács -, ismerem a dolgodat, hiszen erős legény vagy, amint látom, vasból van a tested, de megacélozlak tetőtől talpig, hogy kard ne fogja testedet.
Azzal mindjárt meg is acélozta Vas Lacit, s mondta neki:
– No most, fiam, mehetsz, állj belé ebbe az útba a műhely előtt, s ki se térj belőle. Egyenesen az aranyvárhoz érsz, abban lakik a középső nénéd, a tizennégy fejű sárkány tartja szomorú rabságban.
Megköszöni Vas Laci a kovács jóindulatát, elbúcsúzik tőle, s meg sem áll, míg az aranyvárhoz nem ér. Az aranyvár előtt nem volt beretvahíd, de úgy forgott egy kacsalábon, mint a veszedelem. Hiszen foroghatott, nem forgott sokáig. Odaszökött Laci, s úgy megfogta a kacsalábat, hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában, a másik kezével pedig bedöndítette a kaput, s belépett a várba.
Éppen jókor érkezett, jött elébe a tizennégy fejű sárkány.
– Hát te mit akarsz itt?! – kiáltott rá a sárkány.
– El akarom vinni a nénémet.
– Megállj, öcsém, előbb küzdjünk meg!
– Én nem bánom – mondotta Vas Laci -, küzdjünk meg – s nekigyürkőzött.
– Nem úgy, öcsém, nem úgy! Legyen belőled vaskerék, énbelőlem papiroskerék. Menjünk ki két hegy tetejére, s úgy ütközzünk össze!
Mondotta Laci:
– Csak légy te a vaskerék, én a papiroskerék, úgysem félek én tőled.
Kimentek a hegy tetejére. Vaskerék lett a tizennégy fejű sárkányból, papiroskerék Vas Laciból, gurultak lefelé, mint a sebes szélvész, de egyszerre csak kiesett a vaskerékből egy küllő, azzal a kerék elkezdett forogni maga körül, mint a kergeteges* juh, s felfordult. Az a küllő a tizennégy fejű sárkánynak a feje volt.
Feltápászkodik a vaskerék, s mondja a papiroskeréknek:
– Nem jól van ez így. Belőlem lesz kék láng, belőled veres láng, s úgy csapjunk össze.
– Nem úgy, komám – mondotta Vas Laci -, te légy a veres láng, én a kék láng.
– Nem bánom – mondotta a sárkány -, nekem mindegy, akárhogy.
Veres láng lett a sárkányból, kék láng Vas Laciból, s úgy csaptak össze, de egyik sem bírt a másikkal. Egyszerre csak egy holló repül el felettük, s felkiált a sárkány:
– Te holló, csöppents egy csepp vizet a kék lángba, egy fejet adok érte!
Felkiáltott Vas Laci is:
– A veres lángba cseppents egyet, te holló, s én tizennégy fejet adok érte!
Hát bezzeg hogy a veres lángba cseppentett vizet a holló. Ki is aludott mindjárt, vége volt a tizennégy fejű sárkánynak, a hollóé lett mind a tizennégy feje, Vas Laci pedig szaladott fel az aranyvárba, s vitte a nénjét a kovácshoz. Az meg vitte az öregasszonyhoz, s az öregasszony a vasládában szépen felvitte a középső királykisasszonyt is.
Ezalatt Vas Laci ment tovább, hogy megkeresse a harmadik nénjét is. Amint ment, mendegélt rengeteg erdőn keresztül, látja, hogy egy nagy szénaboglya ég s a boglyában egy kicsi kígyó vergelődik. Megszólítja a kicsi kígyó Vas Lacit:
– Mentsd meg az életemet, s jótétel helyébe jót várj!
Odaszalad Vas Laci, s kikapja a kicsi kígyót az égő boglyából. Hej istenem, hálálkodott a kicsi kígyó, s mondta Vas Lacinak:
– Megmentél a tűzhaláltól, áldjon meg az Isten, gyere velem az édesapámhoz, aki a kígyók királya, tudom, hogy meghálálja a te jóságodat, ad neked mindent, amit csak kívánsz, temérdek aranyat, ezüstöt. De én azt mondom neked, akármi drágát, szépet kínál az apám, el ne fogadd tőle, csak kérjed tőle a legrosszabbik lovát, legrozsdásabb kardját s a legszennyesebb ingét.
Megérkeznek a kígyókirály palotájába, ott a kígyó-királykisasszony elémondja, hogy mi történt. Bezzeg hogy volt becsülete Vas Lacinak, tejbe-vajba fürösztötték, el sem akarták engedni, maradjon ott egész életére.
Mondotta Vas Laci:
– Köszönöm a jóságodat, felséges királyom, de nekem mennem kell, hanem ha az Isten megsegít, visszatérek még hozzád.
– Hát vígy magaddal az útra ezüstöt-aranyat s mindent, ami kell.
– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, felséges királyom, add nekem a legrosszabb lovadat, legrozsdásabb kardodat, legszennyesebb ingedet, s az elég lesz nekem.
“No – gondolta a király – ezt bizonyosan a leányom tanácsolta neki, de jól van, nekiadom!”
Mondta Vas Lacinak:
– Mindent jobb szívvel adtam volna, fiam, de megmentetted a leányom életét, hát legyen a tied a ló is, a kard is, az ing is.
Azzal kimentek a ménesbe, kiválasztották a legrosszabb lovat. Olyan bogos volt, olyan sánta volt, alig tudott lépni. Azután kiválasztották a legrozsdásabb kardot s a legszennyesebb inget. A kardot mindjárt az oldalára kötötte Vas Laci, az inget pedig felvette. Amikor elbúcsúzott, a kígyó-királykisasszony megsúgta neki:
– Hallod-e, te királyfi, jól vigyázz erre a lóra, mert táltos! Jól a kardra is, mert amíg ilyen rozsdás, megölhetsz ezzel akárkit, de jól vigyázz az ingedre is, nehogy kimossák, mert amíg szennyesnek marad, kard ezt az inget nem fogja.
Elindult Vas Laci, s meg sem állott, míg a gyémántvárhoz nem ért. Ott volt a legkisebb nénje, szomorú rabságban a huszonegy fejű sárkánynál. Fölmegy Laci a gyémántvárba, s ím, elébe szalad a nénje nagy örvendezéssel.
– Jaj, lelkem, öcsém, édes öcsém, hogy találtál ide?!
De mindjárt el is szomorodott, hullott a könnye, mint a záporeső, s mondta Lacinak:
– Fordulj vissza, édes öcsém, lelkem, öcsém, mert elpusztít a huszonegy fejű sárkány. Itt vannak a bátyáid, a füstre kötötte mind a kettőt, s úgy aszalja, téged is odaköt.
Mondta Laci:
– Ne félj, néném, van nekem olyan kardom, hogy azzal megölöm a sárkányt, ha százfejű is, s olyan ing van a mellemen, hogy kard azt nem fogja.
– Ó, édes öcsém, lelkem, öcsém, hiába a kardod, hiába az inged, a huszonegy fejű sárkányt még meg is ölheted, de a felesége ördöngös asszony, az bizonyosan elpusztít téged. Jobb lesz, ha szépszerivel kiváltasz minket.
Mondta Laci:
– Nem bánom, megpróbálom szépszerivel.
Fölmennek a palotába, ott ült aranylócán a huszonegy fejű sárkány, mellette az ördöngös felesége. Az asszony csak ránézett Vas Lacira, s tudta, hogy ki s mi, tudta, hogy miben jár; azt is tudta, hogy milyen kardja s milyen inge van.
– A nénédért jöttél, úgy-e, Vas Laci? – kérdezte tőle az ördöngös asszony.
Mondta Vas Laci:
– A nénémért jöttem, és a bátyáimért.
– Jól van, elviheted a nénédet is, a bátyáidat is, csak add az uramnak azt a rozsdás kardot, azt a szennyes inget, ami a melleden van.
Egy szóval sem ellenkezett Vas Laci, leoldotta a kardját, levette a nyakáról a szennyes inget, s odaadta a sárkánynak.
Nagyot kacagott az ördöngös asszony, de még a huszonegy fejű sárkány is.
– No, te világbolondja – mondotta a sárkány -, most kezemben az életed.
Mondotta Vas Laci:
– Igazad van, huszonegy fejű sárkány, világbolondja vagyok, látom, hogy vége az életemnek, csak addig kegyelmezz életemnek, amíg elbúcsúzok a lovamtól.
A sárkány megengedte jó szívvel, s Laci kiment az udvarba, nyakába borult a lovának, s elmondta neki keserves könnyhullatások közt, hogy mi történt.
– Szerencséd – mondta a táltos -, hogy csak a kardodat s az ingedet kérte, s én nem jutottam az eszébe. Kérd meg a sárkányt, hogy ha összevagdalja a testedet, tegye belé egy zsákba, akassza fel a nyereg kápájára, s én majd hazaviszlek a kígyókirályhoz, hátha az még segíthet rajtad.
Visszamegy Laci a palotába, s kérdi a sárkány:
– Na, elbúcsúztál-e a lovadtól, Vas Laci?
– Elbúcsúztam, huszonegy fejű sárkány, most már megölhetsz, miszlikbe vagdalhatod a testemet, csak arra kérlek, tedd belé egy zsákba minden porcikámat, akaszd föl a lovamra, hadd menjen vele világnak.
– Megteszem jó szívvel – mondotta a sárkány.
Azzal csak kirántotta a rozsdás kardot, ezer darabra vagdalta Vas Lacit, aztán minden csontját-bontját fölszedte, egy zsákba belérakta, s a zsákot felakasztotta a ló hátára, s a ló elnyargalt, mint a szélvész, még annál is sebesebben. Egyszer csak a kígyókirály valami nagy zúgást-búgást hall, s mondja a leányának:
– Valami nagy szerencsétlenség történhetett Vas Lacival, leányom, mert hallom, hogy jő a táltos. Hamar szólj a legényeknek, hogy tegyenek nagy tüzet a kapu elé, hogy a tűz lángjával hűtse le magát, mert hallom, hogy nagy haraggal vágtat hazafelé.
Hirtelen nagy tüzet raknak a kapu elé, akkorát, hogy a lángja s a füstje felcsapott a magas levegőégbe. Hát jő a táltos, vágtat, mint a gondolat, neki a tűznek, s egy szempillantásra mind elnyeli a lángot, s attól egy kicsit lehülepedett.*
Lejő a király s a királykisasszony az udvarra, kérdik a táltost:
– Mi baj, mi történt?
Mondja a táltos:
– Hazahoztam Vas Lacit, miszlikbe vagdalta a huszonegy fejű sárkány.
Levették a zsákot a nyeregből, felvitték a palotába, aztán belefújt a sípjába kígyókirály, s jöttek a kígyók mindenfelől, csak úgy nyüzsögtek az udvaron, s várták a kígyókirály parancsolatját.
– Eredjetek – parancsolta a király -, hozzatok mindenféle forrasztófüveket!
Amennyi kígyó volt, erre a szóra mind eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Elszéledtek az erdőn-mezőn, szedték a forrasztófüveket, vitték a király udvarába. Forrasztófüvekkel a királykisasszony Vas Lacinak a húsát, csontját megkenegette, minden porcikáját összeforrasztotta, s hát uramteremtőm, hétszerte szebb és erősebb lett, mint volt annak előtte. Aztán ott tartották egy hétig, kettőig, s megtanították mindenféle bűbájos mesterségre. Úgy indult el ismét Vas Laci a gyémántudvarba. Hanem most nem ment fel a gyémántpalotába. Volt a huszonegy fejű sárkány kertjében egy nagy halastó, odament Vas Laci, annak a partján keresztülbucskázott, aranykacsa lett belőle, belement a tóba, s ott úszkált egész nap.
Arra megy egyszer a huszonegy fejű sárkány felesége, látja az aranykacsát, s mindjárt gondolta, hogy az a kacsa Vas Laci lehet. Jött a huszonegy fejű sárkány is, s nézte nagy gyönyörűséggel a kacsát.
– Jaj de szép kacsa, jaj de szép, ilyent még nem láttam! – mondotta a sárkány. – No, ennek jó gondját viseljük.
Mondotta az ördöngös asszony:
– Bizony ne viseld te annak semmiféle gondját, mert én úgy megkívántam a máját, hogy ha nem ehetem belőle, szörnyet halok.
– Jól van – mondotta a sárkány -, hát ha megkívántad, egyél belőle – s elévette a nyilát, rálőtt a kacsára. Rálőtt százszor is, de egyszer sem találta, mert a kacsa mindig a víz alá bukott.
– No, megállj! – kiáltott a sárkány -, ha meg nem tudlak lőni, megfoglak!
Ledobta a tó partjára a rozsdás kardját, le a ruháját s a ruhájával a szennyes inget is. Beleugrott a tóba, úszott a kacsa után. De amint beleugrott, a kacsa kiröppent a tó partjára, általbucskázott a fején, ismét Vas Laci lett belőle, fölkapta a kardot, felvette a szennyes inget, s mondta a sárkánynak:
– No, most gyere ki!
Hát hiszen kijött a sárkány, de ha kijött, fűbe is harapott mindjárt. Az ördöngös asszony ijedtében felült egy seprűre, s elvágtatott azon, Laci pedig ment nagy örömmel fel a palotába, ott a füstről levette a bátyjait. Meg voltak aszalva szegények, mint a szilva. Aztán elindult a nénjével, föltették egy szekérre a bátyjaik testét, s mentek a kígyókirály udvarába.
Fölmennek a palotába, de Vas Lacinak szeme-szája tátva maradt, mikor a kígyókirály mellett meglátja a leányát. Nem volt az többé kígyó, hanem gyönyörűséges szép leány, akinek egy fényes csillag ragyogott a homlokán.
Na, mindjárt hoztak mindenféle csodafüveket, megkenegették a két idősebb királyfi testét, talpra állították őket, s aztán mentek haza a leánytestvérükkel. Csak Vas Laci maradt ott a kígyókirály udvarában. Azt mondta:
– Megélek én itt is.
Mindjárt papot hívtak, Vas Lacit s a kígyó-királykisasszonyt összeeskették, csaptak nagy lakodalmat. Az öreg kígyókirály általadta neki egész országát s rettentő nagy gazdagságát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.