Valamikor régen egy Avdal nevű aga kormányozta Must. Negyvenezer ház volt az uralma alatt, tizenhétezer harcosból álló sereget tudott kiállítani, ha kellett. Volt Avdalnak hét fia: Rosztám aga, Balul aga, Avdi aga, Szalmán aga, Mahmud, a vadász, Ozmán, a vitéz és Aszad, a katona. Rosztám aga, Balul aga, Avdi aga és Szalmán aga az első feleségétől való volt, aki gazdag, előkelő családból származott. Mahmud, Ozmán és Aszad anyja a második felesége volt Avdalnak, és egyszerű családból származott.
Avdalnak a hét fián kívül volt egy lánya is, Merdének hívták. De az olyan szép volt, hogy nem akadt párja a kerek világon. A keze fehér, mint a hó, az arca piros, mint a tündéralma, a haja a földig ért. Mikor eljött az ideje, hogy férjhez menjen, az ország minden sarkából odasereglettek a legények lánykérőbe, de Avdal aga egyikhez se akarta hozzáadni a lányát. Azt mondta, alattvalójához nem adja a lányát.
Eltelt egy év, el a másik. Aziz aga, aki maga is megkérte Merdét, de kikosarazták, rábeszélte a szomszédait meg a rokonait, hogy ne fizessenek adót Avdal agának. Bizony elszegényedett az Avdal aga kincstára.
Avdal aga hívatta a fiait, és így szólt hozzájuk:
– Látjátok, gyermekeim, mennyire elszegényedett a kincstáram. Nem a lányom tehet róla, hanem én magam, amiért alattvalómhoz nem akartam hozzáadni. Mondjátok hát meg, mit csináljak! Lehet, hogy meggyöngült már az eszem. Tanácsot kérek tőletek.
A négy idősebb úgy gondolkodott, mint az apjuk, ők se akarták, hogy a testvérük az apjuk alattvalójához menjen feleségül. Hanem a három kisebb fiú azt mondta:
– Rosszul teszed, apám, hogy csak azt keresed, ki a legelőkelőbb. Az a fontos, hogy jó ember legyen a vőlegény, nem az a fő, hogy előkelő-e vagy se.
Megharagudott nagyon Avdul aga, elkergette a háztól a három kisebb fiút. Mahmud, a vadász, Ozmán, a vitéz és Aszad, a katona, azt mondta:
– Miért kergetsz el bennünket, elkelne még a mi segítségünk a bajban!
Lóra ültek, és elmentek. Mentek, mentek, egy napig vagy kettőig, nem tudjuk, de egyszer csak háromfelé ágazott előttük az út. Elhatározták, hogy mindegyikük más-más útra tér. Három esztendő múlva ugyanitt találkoznak, és megnézik, mi lett az apjukból és a testvéreikből. Mahmud jobbra ment, Aszad balra, Ozmán pedig a középső úton indult el.
Szétfutott a hír az országban, hogy Avdal aga nem adja alattvalójához a lányát, és hogy a három kisebb fiát elkergette a háztól. Az emberek megharagudtak Avdalra. Közben az a bizonyos Aziz aga, aki megkérte Merdét, tanácsot hívott össze, és elhatározta, hogy haddal támad Avdal agára. Sereget gyűjtött, és megüzente Avdal agának, hogy készüljön a csatára. Ahogy Avdal aga ezt hírül vette, szétküldte mindenfelé a kengyelfutóit, és nekilátott sereget gyűjteni. De nem sokan hajlottak a szavára. Csak kétezer lovas gyűlt össze, azokkal indult el a csatába.
Aziz agának pedig húszezer harcosa volt. Kivonult velük a musi síkra. Ott találkozott a két sereg. Avdal aga telivér paripáján nyargalt, a kezében hosszú kopja, az oldalán kard, a hátán pajzs. Ahogy Aziz aga meglátta Avdal agát teljes fegyverzetben, elénekelte ezt a dalt:
Hej, te Avdal aga, hej, te istentelen!
Még ma összekondul a pajzs meg a szablya,
még ma bosszút állok a dölyfös Avdalon!
Paripáink szügyig selymes fűben állnak,
a csatára várnak lovaskatonáink.
Aki Avdal agát nyergéből kiveti,
ezer kondor bárányt kap érte jutalmul.
Kedves földijeim, nemes szomszédaim!
Nyíl-esőtök verje Avdal harcosait,
de a szép Merdének megkegyelmezzetek,
a szép Merde előtt boruljatok arcra!
Alighogy Aziz aga befejezte a dalt, a két sereg egymásnak rontott. Reggeltől estig vívtak, este szétváltak. Számba vették a harcosokat, Aziz agának is ezer halottja meg sebesültje volt, Avdal agának is. De Avdal négy idősebb fia is elesett a csatában. Mikor Avdal aga ezt megtudta, sírva fakadt. Merde gyászában levágta a haját, és ezt a dalt énekelte:
Mus mezeje, széles szép mező!
Kecskét, juhot táplálgatsz, nevelgetsz,
békés pásztor tereli a nyájat,
de ma felperzselte a halál,
mint a tűzvész, Avdal aga házát…
Nem akarok élni én magam se!
Országom, a földdel egyenlő vagy,
könnyé váljon minden patakod!
Aziz aga négy bátyám megölte…
Kisebbik bátyáim, merre vagytok?
Kedveseim, merre vagytok?
Már csak bennetek reménykedünk.
Avdal serege szétszóródott. Ő maga éjjel a szomszéd országba menekült a feleségével és a lányával. Ott beállt egy gazdag emberhez pásztornak, a feleségéből meg a lányából szolgáló lett. Az ellenség pedig megosztozott a vagyonukon.
Most térjünk vissza Mahmudhoz, a vadászhoz, nézzük meg, mi történt vele.
Mahmud éjjel-nappal lovagolt, egyszer elérkezett egy ismeretlen városba, és bekopogtatott egy özvegyasszonyhoz. Az asszony megvendégelte, ő pedig megkérdezte tőle:
– Van gyermeked, anyó?
Az asszony azt felelte, hogy nincs. Akkor azt mondta Mahmud:
– Én árva vagyok, se apám, se testvérem, fogadj be, jó fiad leszek.
A jó asszony beleegyezett, befogadta. Mahmud eljárt vadászni, eladta a vadat, abból éltek az öregasszonnyal. Egyszer azt látta, hogy hadat gyűjtenek a falvakban. Megkérdezte az asszonyt, hogy miért toborozzák a katonákat. Az asszony azt felelte, hogy az ő padisahjuknak volt egy lánya, Telli-Nigarnak hívták. Azt ellopta a fekete dzsinn, és elvitte a Kék várba. Azóta a padisah minden esztendőben sereget toboroz, és megpróbálja kiszabadítani a hercegnőt, de nem tudja.
Mahmud azt mondta:
– Eredj el, anyó, holnap a padisahhoz, és mondd meg neki, hogy én megölöm a dzsinnt, és kiszabadítom a hercegnőt, ha a padisah megígéri, hogy hozzám adja feleségül a lányát.
Az öreganyó elment a padisahhoz, átadta neki a Mahmud üzenetét.
A padisah tüstént hívatta Mahmudot, és így szólt hozzá:
– Igaz-e, te legény, hogy ki akarod szabadítani a lányomat?
– Igaz, ha te hozzám adod – felelte Mahmud.
A padisah megígérte, hogy hozzá adja a lányát feleségül.
Mahmud hazament, felfegyverkezett, lóra pattant, és elindult, hogy megvívjon a dzsinnel. A dzsinn meg épp akkor jött meg a vadászatról. Meglátta a fegyveres lovast a Kék vár kapujában, és felordított:
– Hej, te boldogtalan, hányszor jöttek ellenem nagy seregek, és mégsem tudtak legyőzni, vajon te egy szál magadban mit árthatsz nekem? Eltakarodj, míg jódolgod van!
– Eddig suhancokkal vívtál, nem férfiakkal – felelt meg neki Mahmud.
A dzsinn kapta a kardját meg a pajzsát, nyeregbe pattant, és kilovagolt Mahmud elébe. Összecsaptak, küzdöttek. Sokáig küzdöttek. Egyik se hátrált. Hanem Mahmud előkapta az íját, elröpítette a nyilat, megölte vele a dzsinnt. Aztán bement a Kék várba, megkereste Telli-Nigart, és elvitte a padisahhoz. A padisah nagyon megörült, és hozzáadta feleségül a lányát. Hét nap, hét éjjel mind lakodalmaztak.
Most meg azt nézzük meg, hogy Ozmán mit csinál.
Ozmán éjjel-nappal lovagolt, egy forrásnál megállította a lovát. Körös-körül zöldellő, virágos rét. A levegőben fülemülék röpködtek. Ozmán leszállt a lóról, megbéklyózta, és eleresztette legelni, maga meg letelepedett a forrás mellé, egy platánfa alá. Meg is mosakodott, ivott is, pihent is egy sort, aztán fogta az íját, és elment vadászni. A közelben hegyek magasodtak. Felment Ozmán az egyik hegyre, lőtt egy szarvast, odavitte a forráshoz, megsütötte, jóllakott belőle. Aztán leheveredett a fa alá, és mélyen elaludt. Egyszer csak valami zajra felriadt. Felugrott, és mit látott: egy vadmacska akaszkodik egy szép nagy madárba, a madár csapkod a szárnyával, de csak nem tud kivergelődni a vadmacska körme közül. Ozmán kapja az íjat, kilövi a nyilat, megöli a vadmacskát. Aztán odamegy, óvatosan kihúzza a macska karmait a madárból. Hanem ez a madár csodálatos madár volt. Emberi hangon szólt Ozmánhoz:
– Mivel háláljam meg, hogy megszabadítottál, te bátor legény?
Elcsodálkozott Ozmán, és azt felelte, hogy neki semmi se kell.
Akkor így szólt a madár:
– Kincseim, amit megoszthatnék veled, nincsenek. Tépj ki egy tollat a szárnyamból! Ha bajba jutsz, dobd tűzbe a tollat, és én menten odarepülök a segítségedre.
Ozmán kitépett egy tollat a madár szárnyából, és eltette. Aztán lóra ült, és ment tovább. Ment, ment, és megint csak elérkezett egy rétre. Gondolta, itt is megpihen. De alighogy leszállt a lováról, ismeretlen lovasok tűntek fel a közelben. Odavágtattak Ozmánhoz, és rákiáltottak:
– Nem tudod, te esztelen jövevény, hogy még az égi madár se mer átrepülni e fölött a rét fölött? Ez a rét Aszlán bégé.
Ozmán elmondta nekik, hogy nem tudta, kié ez a rét.
– Engedjetek el, elmegyek innen – kérte őket. De a lovasok nem hajtottak a szavára:
– Innen ugyan el nem mégy, viszünk az urunk elébe!
Látta Ozmán, hogy szépszerével el nem engedik, kirántotta a kardját, és azt mondta:
– Hé, Aszlán bég szolgái! Úgy látszik, még nem hallottátok hírét Ozmán vitéznek. Nem megyek én a ti uratokhoz, jöjjön ő ide, és próbáljon meg elfogni!
A lovasok megpróbálták megfogni Ozmánt, de az nekik ugrott, és egy szempillantás alatt megfutamította őket. Futottak a lovasok Aszlán béghez, elmondták neki, hogy mi történt. Aszlán bég szörnyű haragra gyűlt, lóra ült, és kivágtatott a rétre. Meglátta Ozmánt a réten, és ezt a dalt énekelte:
Kóbor fattyú, nemtelen csavargó,
mért jöttél ide?
Görbe karddal a fejed lemetszem,
kopjával a szívedet kitépem.
Katonáim előtt meg nem állhatsz,
bátrabbak a sárga oroszlánnál,
pusztulás és halál jár nyomukban.
Aszlán bég áll előtted, nyomorult!
Csókold meg hát ezüst sarkantyúmat,
keserves halállal halsz különben!
Ozmán erre azt felelte:
Magad vagy a nemtelen csavargó,
te bújtál el magas sziklavárba!
Majd megfelel neked görbe kardom.
Egy csapással pajzsod széthasítom,
Téged keserves halálnak adlak.
És a két lovas egymásnak rontott. Aszlán bég már megvillantotta a kardját, de Ozmán elkapta a karját, kikapta a kezéből a kardot, és kiütötte Aszlán béget a nyeregből. Azután leugrott a lováról, és kezét-lábát összekötözte a bégnek. Aszlán bég könyörgésre fogta a dolgot:
– Ne ölj meg, te leszel a váram ura, és én a szolgáimmal együtt szolgálni foglak!
Ozmán feloldozta, lóra ültek, és felmentek a várba Ozmán ott is maradt.
Egyszer Aszlán bég azt mondta Ozmánnak:
– A Duman hegyi várban lakik a vörös dzsinn. Elrabolta Gualit, a keleti padisah lányát. A keleti padisah négy ízben is sereggel támadt a vörös dzsinnre, de csak nem tudta kiszabadítani a lányát. Én is ott voltam, de a dzsinn elkergetett bennünket. Gyerünk, szabadítsuk ki a keleti padisah lányát! Azt mondta az apja, ahhoz adja a lányát, aki megszabadítja a vörös dzsinntől.
Lóra ültek, és útnak eredtek. Tíz nap múlva a Duman hegyre értek, és megpihentek a vár mellett, a réten. Estefelé a vörös dzsinn megjött a vadászatból, és meglátta a lovasokat. Odahussant Ozmánhoz, és meglódította a buzogányát. De Ozmán röptében elkapta a buzogányt, odaugratott a dzsinnhez, és egy ütéssel megölte. Aszlán bég felkiáltott:
– Ó, Allah, micsoda erő lakik ebben a legényben! Mi húszezer katonával se bírtuk legyőzni a dzsinnt, ő meg egy csapással leteríti!
Pihentek pár napig a várban, aztán útnak indultak, vitték magukkal Gualit is. Megérkeztek abba a városba, ahol a lány apja lakott. A padisah a vezéreivel elébük ment, homlokon csókolta Ozmánt. Hozzáadta a lányát, nagy lakodalmat csapott. Aszlán béget megtette az egyik országrész helytartójának, a bég vitézeiből mind kán lett, Ozmán pedig elfoglalta a trónt.
Hanem hát mi lett Aszadból, a harmadik testvérből?
Mikor elvált Mahmudtól és Ozmántól, éjjel-nappal lovagolt, és végül egy várhoz érkezett. Leszállt a lováról, kikötötte a lovat legelni a rétre, maga meg elment vadászni. Lőtt egy vadjuhot, tüzet rakott, megsütötte, megette. Azután odament a magas fallal körülkerített várhoz, és leült a kapujába. A várból kiugrott egy fegyveres vitéz, és rákiáltott Aszadra:
– Hogy mertél idejönni, te bolond vándor? Ebben a várban a fehér dzsinn lakik, megöl, ha meglát!
De Aszad csak üldögélt tovább a kapuban. A katona bement. Hamarosan megjött a vadászatból a fehér dzsinn. Ahogy meglátta Aszadot, hozzávágta a buzogányát. De Aszad röptében elkapta, fejbe verte vele a dzsinnt, az mindjárt ki is adta a páráját. Aztán Aszad bement a várba, végigjárta a palotát, még a tömlöcbe is lement, hát, ott meglátott egy szépségesnél szépségesebb lányt. Megkérdezte tőle:
– Hogy kerültél te ide, a fehér dzsinn várába?
A lány elbeszélte:
– Nyolc éve sínylődöm a fehér dzsinn rabságában. Éjjel-nappal csak a könnyeimet hullatom. Apám, Zor-Ali kán, nyolc vár ura. Egyszer a kertben sétálgattam, és hallgattam a fülemüle énekét. Hirtelen egy kéz felemelt a levegőbe, és én ijedtemben behunytam a szemem. Mire kinyitottam, már itt voltam, ebben a várban. Nem akartam feleségül menni a fehér dzsinnhez, hát tömlöcbe vetett. Ó, nemes vitéz, kiszabadítottál a rabságból! Ha nem jössz, életem végéig itt maradok, sohase látom többé se apámat, se a testvéreimet.
Aszad felültette a lányt a lovára, és vitte Zor-Ali kánhoz. A kán kifutott elébük. A lány szép sorjában elmondott mindent az apjának. Ali kán homlokon csókolta Aszadot, és hozzáadta feleségül a lányát.
Nagy lakodalmat csaptak.
Aznap, mikor letelt a három esztendő, a három testvér összetalálkozott annál a keresztútnál, ahol annak idején elbúcsúztak egymástól. Ki-ki elmondta, hogy mi történt vele a három esztendő alatt, aztán hármasban elindultak Musba. Amikor megérkeztek, és látták, hogy csak rom van a szülői ház helyén, nagyon elbúsultak. Találkoztak Rasóval, az öreg pásztorral, kikérdezték, hogy merre van apjuk, anyjuk, nővérük, hol vannak a fivéreik. Raso elmondta, hogy mikor ők hárman elmentek, Aziz aga sereget toborzott, és megtámadta Avdalt. Idősebb fivéreik, Rosztám, Balul, Avdi meg Szalmán, elestek a csatában, apjuk, anyjuk és nővérük a szomszéd országba menekült.
A testvérek, ahogy ezt hírül vették, felfegyverkeztek, rajtaütöttek Aziz agán, legyőzték és kikergették Musból. Mahmud apja helyett kezébe vette az ország kormányzását, Aszad pedig elindult a szomszéd országba, hogy megkeresse a szüleit és a nővérét. Megtudta, hogy az apjából pásztor lett. Estére kelve elment ahhoz az emberhez, akinél az apja szolgált. Azt az embert Makszud bégnek hívták. Úgy fogadta Aszadot, ahogy a vendéget illik, jóltartotta étellel-itallal, megvárta, míg kipiheni magát, aztán megkérdezte:
– Honnan jössz, és mi járatban vagy, kedves vendégem?
Aszad elmondta neki, hogy mi történt a szüleivel és a testvéreivel. Mikor Makszud bég megtudta, hogy az ő pásztora az Aszad apja, rögtön érte küldte a szolgáit. Az öregembert bevezették Makszudhoz. Aszad ráismert az apjára, és a nyakába borult. Azután odavezették az anyját meg a nővérét is, azokra is tüstént ráismert. A szülei sírva fakadtak örömükben, és megkérdezték:
– Hát a testvéreid, Mahmud meg Ozmán, hol vannak?
Aszad mindent elmondott, amit Mahmudról és Ozmánról tudott. Azt is, hogy Azizt elkergették Musból, és most már haza lehet térni. Elkezdtek készülődni az útra. Hanem Makszud bég így szólt hozzájuk:
– Az én Hasszán fiamnak se éjjele, se nappala, úgy szereti a szépséges Merdét. Adjátok hozzá feleségül!
De Aszad azt mondta, hogy most nem adhatják a testvérét feleségül Hasszán béghez, mert az egész világ kineveti őket, azt fogják mondani, hogy “Avdal aga pásztor volt Makszud bégnél, és hálából hozzáadta a lányát a bég fiához.”
– Jöjjön el Hasszán egy év múlva Musba, akkor Merde hozzámegy feleségül.
Apja, anyja is egyetértett, Makszud bég is beleegyezett. Elbúcsúztak, elváltak. Avdal aga Aszaddal, a feleségével meg a lányával visszatért Musba. Egy esztendő múlva Makszud bég is megérkezett a fiával. A szépséges Merdét hozzáadták feleségül Hasszánhoz.
Hanem közben annak a dzsinnek a nővére, akit Ozmán megölt, megtudta bátyja halálát, és megesküdött, hogy bosszút áll Ozmánon. Éjjel-nappal kereste Ozmánt, mindenütt kérdezősködött felőle. És hát végül meghallotta, hogy Ozmán Musban van, és épp a nővére lakodalmát tartják. Éjnek évadján odarepült, felköltötte Ozmánt, és azt mondta:
– Te megölted a bátyámat. Ezért én most elviszem a nővéredet meg a vőlegényét a Duman hegyre. Ha futja a bátorságodból, gyere oda, megvívunk. De gyere ám, nehogy aztán késő legyen!
Azzal felragadta Merdét és Hasszánt, és elrepült velük.
Keservesen sírtak a szülők, mikor megtudták, hogy Merdét és Hasszánt elvitte a rettenetes dzsinn nővére. Bánkódott nagyon Hasszán apja:
– Hej, de szerencsétlen egy ország ez a Mus, mennyi baj meg nem esik itt! Ó, sanyarú sors, hát mit vétettem én? Tehetek én róla, hogy a menyasszony testvérei háborúságban vannak a dzsinnekkel? Ma van a fiam menyegzője napja, és én sírván sírok… Minek is jöttem ebbe az országba? Miért nem tört el a lábam? Egyetlen fiam volt, most már az sincs. Mire nekem élni most már? Jaj nekem, jaj nekem!…
Mind vele sírtak, hanem Ozmán így szólt:
– A sírás nem segít rajtuk. Én megmentem Merdét és Hasszánt.
Elővette Ozmán azt a tollat, amit a csodálatos madár adott neki, mikor megmentette a vadmacskától, és belevetette a tűzbe. A csodálatos madár menten odarepült hozzá, és azt kérdezte:
– Mi bajod van, Ozmán?
– A testvéremet meg a vőlegényét elvitte a vérivó dzsinn nővére a Duman hegyre. Ha késlekedem, megöli őket. Nem tudnál odavinni engem?
– Már hogyne tudnálak! Ne azt nézd, hogy nem vagyok olyan nagy, mert a varázserőm egy szempillantás alatt odaröpít téged a Duman hegyre – felelte a madár, azzal meglengette a szárnyát, és Ozmán már ott is termett a Duman hegyen, a vár mellett.
A dzsinn nővére kiment hozzá, és viaskodni kezdtek. Viaskodtak, viaskodtak, és a szálfa termetű Ozmán győzött. Aztán megkereste a várban Merdét meg a vőlegényét, és a csodálatos madár visszaröpítette őket Musba.
Mikor Avdal aga, Makszud bég, Merde anyja és Mahmud bátyja meglátták otthon Merdét és Hasszánt, nem hittek a szemüknek. Határtalan volt az örömük. Akkorra már Aszad is megérkezett vendégségbe. Volt olyan lakodalom Musban, amilyet még nem látott a világ.
A lányok felvették az ünneplő ruhájukat, fekete festékkel szépen befestették a szemöldöküket, megfésülgették a hajukat, színes kendőt kötöttek a fejükre. Kézen fogták egymást, körtáncot jártak és énekeltek:
Lányok, lányok, körbe álljatok!
Ma van Hasszán lakodalma.
Öltözzetek piros tafotába,
piros, piros kendőt kössetek!
Ozmán a dzsinn nővérét megölte,
Aszad bosszút állt az ellenségen.
Lányok, lányok, örvendezzetek!
Sok napig lakomáztak és vigadtak. Aztán mindenki hazatért a maga országába: Makszud bég Hasszán fiával és szépséges menyével a magáéba, Ozmán keletre, ahol Guali, a felesége várta, Aszad a nyolc vár birodalmába, ahol Zor-Ali kán lánya várta.
Csak Mahmud maradt Musban, a szüleivel. És boldogan éldegéltek. A fivérek nem felejtették el egymást, gyakran találkoztak, és együtt örvendeztek. Ti se felejtsétek el a barátaitokat és testvéreiteket!